Két évforduló került a naptárban egymás mellé. Augusztus 20-a egy szívet melengető ünnep: Szent Istváné, aki tartós alapokra építette államát, amely egy ezredéven át fennállt. A kihívás, hogy mit kell tennünk, hogy a következő ezredévet is szilárdan meg tudjuk alapozni. S alighogy ránk szakadnak ezek az ünnepélyes és súlyos gondolatok, kérlelhetetlenül érkezik a következő nap, amely egészen más gondolatokkal tör az emberre. 1968-ban a szovjet hadsereg a Varsói Szerződés hadseregeivel együtt megszállta a ma már nem létező Csehszlovákiát. Halottak, sebesültek, rokkantak maradtak a támadás következtében, és egy megfélemlített, reményvesztett társadalom. További szürke húsz év várt ránk.
Apám nem hitte, hogy a Szovjetunió engedélyezni fogja a lazulást. Ott lebegett mementóként az 1956-os forradalom véres leverése. Amerikai barátom levelet küldött nekem Dél-Vietnámból, ahol szolgált, még a megszállás előtt. Azt írta benne, hogy nekünk, amerikaiaknak nagyon csöndben kell lennünk, hogy ne szálljanak meg benneteket. Ezt a levelet 1968. augusztus 21-e után kaptam kézhez.
Ez azért jutott eszembe tegnap, mert valaki elküldte nekem a Komunisták-21 szlovákiai politikai kezdeményezés egyik levelét.
Ennek küldője Karol Ondriaš biofizikus, aki korábban a Szlovákiai Kommunista Párt színeiben politizált, és parlamenti képviselő is volt. Célja a szocialistának mondott társadalmi rend megújítása. Tudományos képzettsége ellenére képtelen megszabadulni előítéleteitől.
A hozzám eljutott levél a következőképpen kezdődik: „Mi kommunisták 21 megint emlékezünk és köszönjük a Varsói Szerződés (VSz) katonáinak, hogy 1968. augusztus 21-ei érkezésük Szlovákiába még 20 évre biztosította a kommunista csoda (!) folytatódását Szlovákia fejlődésében:…” Ezután 28 pontban foglalja össze, mi mindent köszön a VSz „tisztelt katonáinak”. Nem áll szándékunkban a lehangoló listát ismertetni, csak néhány állítást ragadunk ki.
Ondriaš azt köszöni, hogy minőségi középiskolát és egyetemet látogathatott, ahol stipendiumot is kapott, nem okozott gondot számára, hogy szakmájában elhelyezkedjen, és reális fizetése évente emelkedett. Hogy még húsz évig nem kellett félnie attól, hogy kirúgják a munkából. Az iskolai oktatás és kutatás magas színvonalon állt, amely vetekedett az Egyesült Államokéval. Ilyen karriert mások is befutottak, de az nem a szovjet katonáknak volt köszönhető, hanem a pártkönyvnek. Ezt viszont szemérmesen elhallgatja.
De hadd álljon itt személyes tapasztalatom, amely ennek ellentmond!
A Vegyipari Műszaki Egyetemet Prágában végeztem el 1972-ben. Tanárom, Ivo Roušar a kassai műegyetem vendégtanára volt. 1968-ban védte meg docensi fokozatát. Egy idő után megkért bennünket, ne nevezzük docensnek. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, mi történt. Kertelés nélkül közölte, hogy mivel akkor védte meg a tudományos fokozatát, az ideológiailag helytelen volt, és ezért megfosztották tőle.
Amikor végeztem, maga helyett engem javasolt a vendégtanári helyre. Ajánló sorokat is írt. Ezekben annyira feldicsért, hogy zavarba jöttem. Amikor megkérdezte, hogy helytálló-e a jellemzése, zavaromban csak valami érthetetlenséget mormoltam.
A kassai tanszékvezető, akinek nevére nem emlékszem már, egy szimpatikus idősebb ember volt. Nagyon jól elbeszélgettünk. Közölte velem, hogy mivel nem párttag, sokáig ezt a posztot nem töltheti be. Soha többé nem találkoztam vele.
Engem behívtak kötelező egyéves katonai szolgálatra, és utána visszatértem az egyetemre. A tanszékvezető már akkor a felejthetetlen nevű Rákos Mátyás volt. Egy arrogáns ember benyomását tette rám. Kerek perec közölte velem, rám nincs szükség az egyetemen. Így egyetemi karrierem befejeződött, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. S most, ahogy ezeket a sorokat írom, nyilall belém: Roušar hivatalos megítélése megpecsételhette az én sorsomat is.
Évekkel ezelőtt a kassai Rozália temetőben jártam, amikor véletlenszerűen rátaláltam Rákos sírjára.
Akkor eszembe jutott elbocsátásom története, de az is, hogy pont azon az egyetemen, ahol állítólag nem volt rám szükség, ma Kassa történetét adom elő a Harmadik Kor Egyetemén. E gondolat jegyében elégtételt éreztem.
Ondriaš azt is jóváírja a rendszernek, hogy nem kellett félnie az elbocsátástól. Lehet, hogy neki nem! Pártkönyvvel a kezében. Én fél évig bizony munkanélküli voltam, mert egyik munkahelyem párttitkára elbocsátatott. Jóval később tudtam meg, hogy az egyik ok az volt, hogy ő szemet vetett rám, de én nem viszonoztam érzelmeit. Az elvtársnővel 1989 után véletlenül találkoztam az utcán, és amikor felismert, tetőtől talpig elvörösödött. Nem álltam meg, hanem mélységes jóvátételt éreztem.
Nincs mit köszönnöm ennek a korrupt és képmutató rendszernek! De Ondriaš vakon tovább áradozik.
Hogy a munkáltatójától szinte ingyen kaptak lakást, hogy még húsz évig nem kellett attól félnie, hogy gyermekei drogozni fognak, vagy a leányát eladják prostituáltnak, netán másodrangú munkát kell végeznie külföldön.
Ondriaš elvtárs nem vesz tudomást arról, hogy a pozsonyi Ligetfalusi Lakótelepen, amelyet a szocializmusban emeltek, egy sivár világ épült ki, ahol a kábítószerek és a bűnözés terjedt. A prostituáltakból sem volt hiány. Igaz, ezzel a sajtó nem foglalkozhatott.
A lakásszerzés nem volt egyszerű dolog a halandó számára. Egyszer egy magas rangú kommunistát megkérdeztem, miért olyan alacsonyak a kezdő fizetések. Hiszen a fiataloknak kezdéskor kell családot alapítaniuk, lakást szerezniük, bútort, gépkocsit vásárolniuk… A megdöbbentő válasz az volt, hogy feltételezik, a szülők tudják anyagilag támogatni gyermekeiket.
Ahogy láthatjuk, ez az elvtárs elsősorban az anyagiakkal törődik. Dicséri a csehszlovák televízió minőségi programjait is. Ha a magyar tévé műsorait láthatta volna, akkor talán más véleményen lenne. Vak is volt, mert akart látni abban a korszakban munkanélkülit, hajléktalant, olyanokat, akik a demokratikus társadalom hulladékának számítanak.
A „kommunista humanitárius (!) csoda“ évei alatt, 1968 és 1990 között, a lakosságszám 758 ezer fővel emelkedett, az 1989-et követő 25 év alatt nagyjából csak 100 000-rel. Nem ellenőriztem az adatokat. Ezeknek az akkor született embereknek is meg kellene köszönniük e katonáknak, hogy megszülettek – véli Ondriaš.
Ilyenkor meg az ember eszébe jut, hogy hány megerőszakolt nőnek kellene megköszönniük, hogy a vöröskatonák javítottak a demográfiai mutatókon!? Egy kassai azért gyűlölte az oroszokat, mert a szülei a háború után Pozsonyban egy nagy ünnepséget szerveztek a „felszabadulás” örömére, amelyen a Vörös Hadsereg tisztjei is részt vettek. Remekül érezték magukat… azután az ünnepség végén anyját, apját megerőszakolták.
Ez a javíthatatlan csőlátásban szenvedő ember mai világunk számos embertelenségét említi, amelyektől állítólag a szovjet hadsereg megvédett minket. És „megvédett” minket a méltó élettől, a szabadságtól, a szellemi javaktól és nem utolsósorban a hittől. A zsákutcás ateizmust hirdette.
Augusztus 21-éről, erről a fekete napról illene megemlékeznünk. De mintha a szlovák társadalom történelmen kívül akarna élni. Sorsfordulóira nem emlékezik. A történelmen kívüli ember a mának él, és mivel nem tartja számon múltját és jelenét, jövője sem lesz.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
