„Jánosom, hát mégis újra látjuk egymást!” – ölel át Ferdinandy György az idei Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol új kiadója, a Scolar mutatja be a Vadnyugati origó című kötetét. Vagyis a kezdeteket. Pár héttel később, az Ünnepi Könyvhéten állandó kiadója, a Magyar Napló kiadásában jelenik meg a Fájó holnapok című újabb kötete. 1956-ban mintegy tanulmányútra ment Franciaországba, s Puerto Rico érintésével íróként csak a nyolcvanas években tért haza. Azóta is kétlaki életet él, ingázva Miami és Budapest között.
Pár nappal a könyvhét után Sas-hegyi otthonában találkozunk, ahol kubai felesége társaságában fogad. Szinte nincs év, hogy fel ne jöjjek hozzá látogatóba egy kis francia sajtra, Puerto Rico-i rumra. A mintegy három óra alatt ismét végigszaladunk az életen. 83 év nem kis idő, ahogy a mi „közös” 25 évünk sem. Pedig véletlenül kezdődött, ha vannak egyáltalán véletlenek.
1993 tavaszán budapesti egyetemistaként, a Tiszavirág folyóirat szerkesztőjeként a Rátkai Klubban mutattuk be az Ötágú síp című antológiát, amelyet Pomogáts Béla szerkesztett, s amelyben egy fejezetet a nyugati magyar irodalomnak szenteltek. Az est háziasszonya Kulcsár Katalin, aki javasolja, kérjem fel egyik beszélgetőtársnak az épp itthon tartózkodó Ferdinandy Györgyöt. Fel is hívom (a száma ma is ugyanaz), de jelzi, épp Pécsett lesz aznap, így csak lélekben lehet velünk. Az est kezdetén meglepődve látom, hogy Kulcsár Katalin, Pomogáts Béla és a két közreműködő, Horváth Sándor és Csernus Ildikó mellett ül egy jó vágású, őszes úriember. Nos, így ismert(em) meg Ferdinandy György(öt).
„Mindent megírtam. Csak a kezdetekre (a legfontosabbra) nem kerítettem sort. Arra, hogy írónak készültem minden erőmmel. És hogy haza akartam menni” – írja a Györe Bori szerkesztette Vadnyugati origó utószavában. 1956 decemberében, amikor még úgy, ahogy nyitva voltak a határok, ő is szerencsét próbált. Az egy-két hónapra tervezett tanulmányútból majdnem végleges kinnmaradás lett. A Budapesten francia szakos egyetemista francia író lesz, háromgyerekes családapa, aki még a Saint-Exupéry-díjat is megkapja. Mégis, elejétől kezdve gyötri az egyre elviselhetetlenebb honvágy, s a hazafelé vezető út helyett hiába következik a még sokkal távolibb Puerto Rico, ahol összefut nagybátyjával, a szintén író Ferdinandy Mihállyal, s hiába adódik az újabb nyelvváltás, amíg délutánonként tanít, délelőttönként libatömési és más helyben fellelhető magyar szakkönyveket bújik, mert rájön, sose lesz belőle se francia, se spanyol író, magyar írónak született.
Apropó, Puerto Rico-i rum. Két fiatal kollégámmal ülök a Sas-hegyi lakásban, s amíg Ferdinandy György a Gömöri Hírlapot lapozgatja, mi Puerto Rico-i rumot kortyolgatunk. Fenséges ital, csak csínján kell bánni vele. Ha lehet. Hamar megoldja a nyelvet, de olykor emlékezetkihagyást is okozhat. Amíg készül a könnyed, franciás-spanyolos estebéd a kubai feleség, Maria konyhájában, folytatjuk az emlékezést. Megismerkedésünk után alig egy évvel a Wataridori Színkör bemutatja a Hurrikán című színművét. Ferdinandy felkérésre írja a veszprémi társulatnak, de egy váratlan (ám errefelé korántsem szokatlan) igazgatóváltásnak köszönhetően a bemutató elmarad. Remenyik Zsigmond tragikus élettörténete így ránk marad egy mára már ugyancsak felejthető előadásban. Ferdinandy elvállalja a Tiszavirág egyetemista lap védnökségét is, így nincs év, hogy páran fel ne rándulnánk hozzá (Pénzes Tímea, Bata Tibor, ugye még emlékeztek?), ahol mindig Csoki eb fogad, később az isteni zsíros kenyér és a legfinomabb francia sajtok társaságában.
Már a hatvanas években megjelennek az első magyar nyelvű írásai szerte a nyugati világ magyar nyelvű lapjaiban, ahogy a könyvei is. Szerecsenségem története, Furcsa, idegen szerelem – a Magvető Kiadó még az úgynevezett rendszerváltás előtt visszafogadja tékozló fiát. Igaz, már jóval a rendszerváltás előtt hazatér, hogy meglátogassa tolókocsis, még a háborúban megrokkant apját.
„Ferdinandy a legszemélyesebb magyar író” – írta róla Kukorelly Endre. S tényleg, Ferdinandy egész életművében szigorúan kizárólag önmagát és kivándorolt kortársait írja. Az egyetlen kivétel talán a Hurrikán volt, igaz, Remenyik Zsigmond élete akár az övé is lehetne. „Azt tudod, hogy jómagam is gömöri kötődésű vagyok” – ejti el a számomra bűvös mondatot egy alkalommal, s mint kiderül, valamelyik szépapja állítólag Rozsnyó városbírója volt évszázadokkal előtte. 2012-ben, hosszas készülődés után rászánja magát, hogy ellátogasson Gömörbe. Szászi Zoli társaságában egy nap Rozsnyón, ahol a városházán nyomát sem találjuk már a városbírói létnek, s egy nap Rimaszombatban. Rozsnyón a regnáló polgármester is fogadja a tékozló vendéget, aki, ha megkésve is, de mégiscsak eljut ősei egykori származási helyére. Lelkes olvasók viszont mindkét helyen akadnak, Sebők Valériának most is üdvözletét és legújabb könyvét küldi.
A hazatérés óta szinte nincs év Ferdinandy-kötet nélkül. Igaz, bőven van mit megírnia. Ha valaki, ő elmondhatja magáról, élete kész regény. Véleményét se tartja titokban, legyen szó politikáról vagy társadalmunk mindennapi visszásságairól. De azt is hangoztatja, hogy mivel 1956-ban a másik utat választotta (hogy a könnyebbet-e vagy a nehezebbet – azt most ne firtassuk), nincs igazán joga beleszólni a magyarországi mindennapokba. Hisz most is alig van idehaza, az év jó felét Miamiban tölti, gyógykezelésen. Lassacskán fogyogat a Puerto Rico-i rum, de a francia sajthoz francia vörösbor is dukál. Még emlékszem, a 75. születésnapjára egy hosszabb beszélgetést is készítek vele, ami meg is jelent, s csak később derült ki, hogy némileg másra emlékeztem én, másra ő, s megint másra a diktafon.
Tele van a nyár könyvbemutatókkal – mondja lelkesen, bár a lába már nem mindig engedelmeskedik. Most éppen Szöulban kellene lennem, egy irodalmi konferencián, de azt már nem vállaltam, fiatal barátomat, Csender Leventét küldtem – mondja, de októberig így is telítettek a hétköznapok. Író-olvasó találkozók mellett azért írni is kellene, s most egy hónapot elvesz az életéből a foci Vb is, amelyet azért semmi pénzért nem hagyna ki. Ottjártunkkor épp a Marokkó-Irán mérkőzés fut a háttérben, s amikor elbocsát bennünket, már kezdődik a portugál-spanyol rangadó.
„Nem tudtátok: miféle voltam,//Átnéztetek rajtam, ha szóltam,//gyökeret vertetek, kóboroltam” – egy 1962-es verse nyitó sorai ezek. Ma már csak prózát ír, egykori verseit most a Vadnyugati origóban adta ki. Feleségével magyar költőket ültet át spanyolra, ahogy kubai és latin-amerikai poétákat is próbál megismertetni a magyar olvasóközönséggel. A Fájó holnapokat (honlapokat?) Mészáros Márton szerkesztette, akivel a kétezer tízes évek elején ismerkedtek meg. Márton diplomamunkájában Ferdinandy 2010 után megjelent köteteit vette szemügyre, míg Szilágyi Zsófia monográfiájában, amelyet a Kalligram adott ki, a teljes életművet vizsgálja. Felesége jóvoltából már a közösségi hálón is rajta van, azon tartja a kapcsolatot a világba szétszóródott gyerekeivel is, de ő maga még írógépen alkot.
A rum egyre inkább maga alá temet, s amikor visszatér az emlékezetem a Déli pályaudvaron, förmedek rá fotós kollégámra: „És a közös képek?” „Mutassam?” – szól vissza a kolléga flegmán, s már mutatja is a bejárati ajtóban készült fotókat.
