Ezekben a napokban az átlagosnál is érzékenyebbek vagyunk a klímára. Tudománytörténeti érdekesség, mely még nincs a köztudatban, hogy a klímakutatást az Osztrák-Magyar-Monarchiának köszönheti a világ.
Ez annál is érdekesebb, mert a környezetkutatással is csak a múlt század hatvanas éveiben kezdett komolyabban foglalkozni a világ, és a klímakutatás kezdeteit még ennél is későbbre gondolnánk.
De nem így van. Vagy, ha úgy jobban tetszik, a Monarchia ebben megelőzte a világot. Erről pedig Deborah Coen, a Yale tudománytörténész professzora nemrég megjelent Climate in Motion című tanulmánykötetében írt, amit a Nature tudományos folyóirat szemlézett. Coen erre a következtetésre több tucatnyimeteorológus, botanikus, geológus, illetve földrajztudós életútjának a tanulmányozása után jutott.
A 19. század derekától ugyanis a Monarchia politikusai felismerték, hogy az egymástól olykor gyökeresen különböző természeti és társadalmi adottságú birodalomrészek egysége pusztán erőszakkal nem tartható fenn. Ezért is pártolták az olyan kutatásokat, amelyek a természeti jelenségek rendszerszintű összefüggéseit firtatták.
A tudománytörténészt az érdekelte, milyen szociokulturális együttállás kellett ahhoz, hogy Julius Ferdinand von Hann felfedezze az uralkodó széljárás, a csapadék és az átlaghőmérséklet hármas kapcsolatának törvényszerűségeit; hogy mi késztette az éghajlati zónák globális osztályozási rendszerének megalkotására Alexander Georg Supant, a magyarul természetföldrajznak mondott Physische Geographie tudományágának egyik alapító atyját, a klimatológia és az óceanográfia tudományágainak előfutárát; vagy hogy miért emelte be a régészetet, a gazdaság- és természetföldrajzot az etnográfiába a Balkán Kolumbuszaként is emlegetett, 1829-ben Pesten született Kanitz Fülöp Félix.
Úgy tűnik, hogy a Monarchia mégsem volt az az ósdi tákolmány, aminek 1918 után az ellenségei igyekeztek beállítani, sőt, nem egy tekintetben még a korát is megelőzte. A klímakutatásban is.
