1968 ifjúsága 2018-ra nagyszülői korba lépett. Egy fél évszázad telt el azóta, hogy a szabadság könnyű és friss szele végigsuhant az akkori Csehszlovákián. Prágából, az ország fővárosából indult és mire Dél-Szlovákiába ért, elvesztette elemi erejét. Dél-Szlovákia magyarok lakta vidékén a 2. világháború után, a kommunizmus álságos internacionalizmusa megroppantotta a magyarság gerincét és a letargiából csak keveseket tudott felébreszteni. Most hadd ne soroljam kik voltak azok, akik felemelték fejüket, hiszen az érintettek úgyis tudják.
Mire Prágából leértek Dél-Szlovákiába az akkori események hírei, máris aktualitásukat veszítették, mert a forradalom már csak olyan, hogy állandóan változik, hol jobbra, hol balra. Az akkori fiatal, magyar nemzedék lázongása a kommunista rendszer ellen kimerült abban, hogy dacolva minden előírással, a fiúk hosszú hajat növesztettek és az anyaországi beat zenekarok koncertjein üvöltöztek.
Nézegetem az akkor készült fényképeket és visszalépek az időben. Ó gondtalan ifjúság, mily messze is repültél!- sóhajtanám költői módra, de ezzel már úgysem érek el semmit. Emlékeink csak bennünk élnek, azokban, akik még élünk és valamennyire tanúi voltunk, ha nem is egészen részesei, az 50 évvel ezelőtti eseményeknek.
Milyen fura divat volt akkor – gondolom magamban – még nekem is fura, pedig én magam is ilyet viseltem annak idején. A bokánál széles, trapéz nadrág, amely a csípőnél szűk volt. A fiúk hosszú haja állandóan dacolt a kommunizmus eszméjével és következetesen követte a nyugati világ divat diktálását. A fiúk pajesza, a lányok feltupírozott bubi frizurája, a zsabós ingek, blúzok, mind megannyi régi emlék – nosztalgiázom tovább a régmúlt 50 éven.
Vajon mi, az akkori ifjúság, tudtunk-e, értettünk-e valamit abból a szellemiségből, amit az 1968-as forradalom szele sugallt? Nem sokat. Az aktuálpolitika fő iránymozgatóit alig ismertük, mert a fiatalság már csak olyan, hogy semmi mással, csak a szerelemmel törődik. S ez így volt rendjén.
Voltak igaz magyar tanítók, akik igyekeztek minket, fiatalokat összefogni és magyarországi mintára helyi Ki Mit Tud-okat szervezni.
Mi, losonci óvónőképzős lányok, a városi Csemadok rendezvényeire jártunk, ahol szintén, ugyanilyen mintára megmérettük magunkat, magyar és világirodalomból. A városi Csemadok rendezvényein már érezni lehetett, hogy valami készülődik. Akaratlanul is tanúi voltunk egyes építő jellegű vitáknak, jelesül annak, ki a magyar. Ott hallottam először, hogy ne fél téglával verd a melled, hogy magyar vagy, hanem mutasd is meg azt, a mindennapokban, az életedben. Merjed megélni magyarságodat, akkor is, ha ezért elmarasztalás, bántás ér. A felvidéki szellemi élet ébredezett akkor, ott, a Csemadok berkeiben, a kapaszkodás, a megmaradás minden erejével.
Emlékszem az osztályunkból, a 4. M-ből az egyik lány beküldte a címét a Magyar Ifjúság című lapba és a postás táskaszámra hozta neki a válaszleveleket. A magyar fiúk levelezni akartak a felvidéki óvónőképzős lányokkal. Lányok, ki akar levelezni? – kiáltotta az osztálytársam, aki a sok levél boldog tulajdonosa volt. Aztán kiöntötte a táskányi levelet. Ott tolongtunk az ágyánál és kotorásztunk a levelek között, vajon melyik mit és kit rejt, ki lehet a sorok mögött, milyen fiú?
Ismeretlen nevek, aztán arcok, mert a levélváltás gyorsan elkezdődött, és fényképek is jöttek. A találkozás reménye, hogy nemcsak a levelek és fényképek, de talán kezdődő barátság, vagy szerelem, ami majd összeköt minket, a szétszabdalt, meggyötört magyar nemzet ifjúságát. Vágyak, álmok, eszmék, amelyeket a Varsói Szerződés katonai alakulatai, tankjaikkal 1968 augusztus végén, eltiportak.
Én is választottam a levelek közül, egy anyaországi és egy erdélyi fiút. Az anyaországi fiú ígérte, hogy augusztus végén jön és meglátogat. Ez csak ígéret maradt, mert augusztus végén nem ő, hanem a Varsói Szerződés katonai alakulatai látogattak el hozzánk. Ekkor kezdtem figyelni a napi politikai eseményekre. Nyomtam a kerékpárom pedálját, amint igyekeztem kifelé, a szőlőbe, hogy megvédjem az érlelődő gyümölcsöt a seregélyektől. Közben bekapcsoltam a kis táskarádiómat és figyeltem, mit sugároz. A Dunáról, egy uszályhajó fedélzetéről magyarul jöttek a hírek, mi történik a fővárosban, Prágában és szerte az országban. Míg én a szőlősorok között bóklásztam és csipegettem az érett szemeket, addig az uszályhajón lévő rádióállomás hangja egyre halkult. Többször is megráztam a kis táskarádiómat, hogy talán ezzel segítek a recsegésen, de nem az én készülékemben volt a hiba. A sugárzás elhallgatott.
A szőlődombról csendes lélekkel néztem az Ipoly menti tájat, amely valamikor a palócság egységes tájegysége volt, míg szét nem darabolták a nagyhatalmak. Csend volt körülöttem, csak a seregélyek lármáztak a szomszéd szőlőtőkék között. Mi volt ez, mi történt? – kérdeztem értetlenül önmagamtól, de erre csak később kaptam választ.
Ezalatt a Varsói Szerződés katonai alakulatainak tankjai átdübörögtek a folyók, a Duna, az Ipoly hídjain és birtokukba vették Csehszlovákia déli részét. Mivel hozzánk a magyarok lakta vidékre, magyar katonai egységek jöttek, Felvidék magyar népe örült. Az idős emberek, akik átélték 1938 eseményeit, örömmel újságolták egymásnak: Újból magyarok lettünk!
Ipolyságnál a hídon való átkelésnél tragédia történt. Az egyik tank rosszul manőverezett és a hídról a folyóba fordult. Egy magyar kiskatona életét vesztette. 1938-ban is a Somosnál, amikor a magyar katonák összecsaptak a cseh legionáriusokkal, egy magyar kiskatona életét vesztette. A történelem ismétli önmagát és a párhuzamos vonalak néha találkoznak.
Amikor a magyar katonai alakulatok már mind átjöttek Csehszlovákia földjére, elfoglalták helyüket a nagyobb és kisebb városok stratégiai pontjainál, majd várták a további parancsot.
Szeptember első napján, tömött autóbuszokkal utaztunk az óvónőképzőbe. Az autóbusz ablakain át láttuk a bányaváros határában magasodó dombokon a tankokat, amint ágyúcsöveiket a városra irányították. Bennem nem volt félelem, de lehet, hogy az idősebbekben igen. A mi nemzedékünk a háború után született és nem tudtuk mi a háború, mi a harc, nem volt tapasztalatunk róla. Sőt, örültünk a változásnak. A tanárok egy része is örült és bizonyára bekapcsolódtak a történésekbe, irányítói voltak a forradalmi eseményeknek.
Az egyik szeptemberi holdvilágos éjszaka után, az osztályban, reggeli suttogás kezdődött. Lányok, láttátok az éjjel mi történt az intri udvarán? – szólalt meg egy fekete hajú lány. Fiús természetű volt és gyakran furcsán különcködött. Nem, nem láttuk, mondd, mit láttál!- kapták fel izgatottan a fejüket a többiek. Ja, ha ti inkább aludtatok, akkor ne csodálkozzatok, hogy lemaradtatok egy nagy eseményről! – vonta meg a vállát a mesélő lány. Én fenn voltam és láttam az intri udvarán valamit – folytatta tovább titokzatosan. Mit láttál, mesélj!? – tolongtak egyszerre körülötte a többiek.
Egy fehér lovat vezettek be az udvarra, még a ló nyerítését is hallottam! – kezdte a mesét, vagy talán az igaz valóságot az éjszakai látnok. Hihetetlen, az nem lehet igaz! A kaput mindig bezárják éjszakára! – hitetlenkedtek a többiek. Isten bizony, hogy ott volt a ló! Azt is láttam, amikor valaki kinyitotta a nagykaput és a lovat az udvarra engedték. A ló nyerített és körbefutotta a köves udvart. Tudjátok, holdvilág volt és én olyankor nem tudok aludni, azért voltam ébren. Kimentem a folyosóra, ahonnan az ablakból mindent láttam. Igen, a fehér ló legendája! Lám a forradalom szele elhozta a fehér lovat ebbe a felvidéki kisvárosba, az óvónőképző internátusának udvarára. Ki tudja, talán a székelyek küldték a hadak útján, nekünk, felvidéki magyaroknak, jelkép gyanánt. Ne félj te maroknyi meggyötört magyar nemzet, fogjunk össze, együtt erősek leszünk!
Az 1968-as csehszlovák forradalmat azonban a Varsói Szerződés tagállamainak katonai alakulatai a földbe taposták. Nem volt igazi összefogás, nem volt egységes akarat. A forradalom eseményeibe bekapcsolódott tanárokat kicsapták az állásukból, retorziók sora következett. A csehszlovák-szovjet barátság szálait még szorosabbra kötötték, gondolva, örök időkre, és egész hálót fontak belőle. Aztán, aki ebből az álságos barátsághálóból szabadulni akart, azt szigorúan megtorolták.
Mi maradt nekünk, az akkori fiatal nemzedéknek? Ebből a forradalomból semmi, mert erről évtizedekig nemhogy beszélni, de suttogni sem volt szabad. Egy jelkép maradt, amit meg lehetett enni, a Dubček-kifli.
