A hatvannyolc esztendős dr. Kiss László minden bizonnyal az egyetlen olyan hazai magyar orvos, aki író és orvostörténész is.
Ha mifelénk is megjelentetnének portréköteteket jeles közéleti személyiségekről, Kiss Lászlónak ott lenne a helye kiemelkedő hazai magyarjaink sorában, közel húsz könyvet írt, s csaknem ugyanennyi kitüntetést kapott, köztük az Esterházy János Emlékérmet is. Pozsonyi orvosi diplomája mellé pedig megszerezte a történettudomány kandidátusi fokozatát a Szlovák Tudományos Akadémián. És még nincs vége, hét éve a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán habilitált. (E tudományos címek alapján tagja lett a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének.)
Hogyan lett Önből orvostörténész?
Mindig is szerettem a történelmet. A palásti alapiskolában Veszely Mihály tanította ezt a tantárgyat – mesélgető stílusban. Ő kedveltette meg velem a történelmi regényeket is. Később, medikusi éveim alatt csökkent ilyen irányú érdeklődésem, aminek az is oka lehetett, hogy orvostörténelemből nem tartottak előadásokat, csupán egy vékonyka jegyzethez lehetett hozzájutni, persze a magyar vonatkozások nélkül. A történelem, az elődeink iránti érdeklődés búvópatakja egy emlékezetes könyv hatására tört magának utat bennem: az ipolysági kórház fiatal, kezdő orvosaként kezembe került földim, Zalabai Zsigmond „Mindenekről számot adok” című falutörténete. Abban olvastam először ifj. Kovács Sebestyén Endréről, az ipolysági kórház első igazgatójáról és sebész főorvosáról és a nagybátyjáról, idősebb Kovács Sebestyén Endréről, aki a budapersti Rókus Kórház híres orvosa, számos magyar kiválóság – Arany János, Tompa Mihály, Deák Ferenc gyógyítója volt. Zalabai könyvéből értesültem arról is, hogy az ipolysági kórház udvarán mellszobra van ifjabb Kovács Sebestyén Endrének. Bizony, elszégyelltem magam: nap mint nap úgy mentem el a szobor mellett, hogy nem érdekelt, kit is ábrázol. Ez volt hát az orvostörténelem iránti érdeklődésem kezdete – utólag is köszönet érte néhai Zalabai Zsigának, akivel majdnem egy időben koptattam az ipolysági gimnázium padjait. Az ő hatására érlelődött meg bennem a gondolat: a magam területén nekem is „számot kell adnom mindenekről.”
Hogyan kezdődött kutatói munkássága?
Először az egykori ipolysági, majd Hont megyei orvoselődök nyomait kutattam, később – evés közben jön meg az étvágy – érdeklődésem kiterjedt a Felvidék, a mai Szlovákia orvostörténetére is. Hamarosan rátaláltam egy mottóra, amely tovább erősítette az orvoselődök, a história iránti elkötelezettségemet. Sütő András írta egyik esszéjében: „Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta.” Nos, ebben a „huzatos” Kárpát-medencében gyakran fújta/fújja be a hó elődeink lábnyomát. Talán nem vádolhat senki szerénytelenséggel, ha azt mondom: számos orvoselőd „lábnyomát” sikerült újra láthatóvá tenni.
Ön nemcsak a Felvidéken szerepel évtizedek óta előadásaival, hanem a Kárpát-medencei magyarok településein is. Felmérte már, hol van a leglelkesebb hallgatósága?
Remélem, nem sértem meg a hazai közönséget, ha elmondom: a leglelkesebb hallgatóságom a partiumi (erdélyi) Szilágysomlyón van. Ennek is megvan a maga története: néha Bajnok István komáromi orvos barátom a 2000-es évek elején a Magyar Egészségügyi Társaság (MET) felvidéki csoportjának elnökeként megkérdezte, nem lenne-e kedvem előadni az erdélyi tagozat számára? Sütő András földjén? – már hogyne lett volna! Így kerültem el Szilágysomlyóra, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király szülővárosába, ahol a MET lelkes erdélyi/partiumi csoportja működik dr. Szémann Péter vezetésével. Ebben a kedves kis városban minden szeptember végén Báthory Napokat tartanak. E napok része az orvostovábbképző konferencia, melynek orvostörténeti előadását több mint egy évtizede én tarthatom. A hallgatóság lelkesedését azzal hálálom meg, hogy erdélyi orvosok „lábnyomát” igyekszem újra láthatóvá tenni. Előadásaim szövege mindig megjelenik a zilahi Hepehupa című folyóiratban.
És mi a helyzet itthon? Milyen az Ön témái iránti érdeklődés?
Hát…nem nagyon kényeztetnek el… Mondok egy példát: pár éve ünnepeltük a híres debreceni orvos, Szentgyörgyi József (1765-1832) életének jeles évfordulóját. Mivel ő az egyik felvidéki, csallóközi faluban született, levelet írtam az ottani polgármesternek: jó lenne valamilyen emléket állítani a híres szülött tiszteletére, – akár egy táblát elhelyezni vagy egy utcát elnevezni róla, mert így talán a falunak is lenne haszna belőle, hogy Debrecennel közösen emlékeznének meg az évfordulóról. Sajnos, a polgármester válaszra sem méltatott…De nem csak a magyarok ilyen közömbösek. Amikor sikerült felkutatnom, hogy a stressz „atyja”, Selye János egy Vág menti faluban született, a tényt publikáltam a szlovák nyelvű orvosi szaklapban is. A másolatot elküldtem az ottani polgármesternek, jelezve, hogy a világhírű orvos neve idegenforgalmi vonzerő lehetne, de innen sem érkezett sem válasz, sem köszönet.
Ön éveken át orvosként dolgozott: először az ipolysági kórházban, később körzeti orvosként Ipolyságon, majd Csilizradványon. Gyógyítói munkája mellett rengeteg időt fordított a tudományos munkásságra, főként a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi felvidéki orvostörténet feltárására, de tanulmányozta a magyar-szlovák, illetve a magyar-cseh orvostörténeti kapcsolatokat is. Kitől kapta munkájához a legnagyobb segítséget?
A ma már 91 éves budapesti orvostörténész barátom, dr. Dörnyei Sándor mindig segített. Ő volt az, aki a budapesti székhelyű Országos Széchenyi Könyvtár munkatársaként gyakran útba igazított, hogy a hatalmas állományban ráleljek a felvidéki vonatkozásokra. Dr. Dörnyei Sándor polihisztori műveltsége révén szinte minden témámhoz hozzá tudott szólni, észrevételeivel kiegészítette autodidakta módon szerzett történeti ismereteimet. Köszönettel tartozom a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársainak is, akik önzetlenül támogatták kutatásaimat. Végül, de nem utolsósorban köszönöm a feleségem segítségét is, aki a kezdetektől a leghűségesebb segítőm – ő olvassa első kritikusként az írásaimat, és olyan kiváló családi hátteret biztosít számomra, melyben a kutatásra és az írásra összpontosíthatok.
Az interjú a nemrég kezdődött Semmelweis Ignác Emlékév alkalmából készült. A Szlovákiai Magyar Egészségügyi Társaság komáromi konferenciája a világ tizenkét legkiválóbb orvosa közé sorolt Semmelweis, „az anyák megmentője” emléke előtt tisztelgett, s azon dr. Kiss László is izgalmas előadást tartott. Azóta gyakran eszembe jut: vajon mi, mai felvidéki magyarok mit tudnánk a Trianonban lemészárolt, részekre szakított Magyarország híres gyógyítói közül a felvidéki kötődésű Markusovszky Lajosról, Duka Tivadarról, Fleischer Józsefről, Lendvay Benőről, Wagner Jánosról, vagy Arányi Lajosról, ha dr. Kiss László nem szenteli ideje tetemes részét bemutatásukra? Akik hallottuk őt, a szellemi nemzetegyesítés egyik mozzanatának tanúi lehettünk, köszönet érte!
