„Győzött az igazság – A Felvidék hazatérésének képes albuma” címmel látott napvilágot november másodikán – e történelmi napon – Babucs Zoltán legújabb kötete. A cím önmagáért beszél: nemcsak azt rögzíti, miről szól ez a kétszáz oldalas könyvecske, hanem azt is, kinek. Azoknak szól, akik számára a Felvidék 1938-ban történt visszacsatolása az igazság győzelmét, a Hazatérést jelenti. Azoknak szól, akiknek – velünk együtt – elszorul a torkuk midőn azt olvassák: „a bevonuló csapatok tiszteletadást teljesítenek, a parancsnok a lakosság felé fordulva tiszteleg a 20 évi kitartó hazafiasság megbecsülése jeléül”.
Babucs Zoltán e szemet és szívet-lelket gyönyörködtető kötete is egy ilyen tisztelgés: az anyaországi (jászberényi jászkun) születésű hadtörténész főhajtása a nyolcvan évvel ezelőtti országgyarapításban részt vett honvédhősök (köztük családtagjai) emléke előtt éppúgy, mint azok előtt, akik az azt követő 8 évtizednyi megszállás alatt is kitartottak és kitartanak mindmáig.
Mindenképpen üzenetértéke van annak, hogy a Felvidék hazatérésének örömteli, mámoros pillanatait megidéző kötet anyaországi szerző tollából, székelyföldi kiadó gondozásában láthatott napvilágot.
Nevezzük ezt most, ebben az ünnepi pillanatban a magyar összefogás szimbólumának. Egy szürke hétköznapon aztán majd okvetlenül vissza kell térnünk arra a nagyon komoly kérdésre: mi az oka annak, hogy a felvidéki közösség létének közel egy évszázada alatti legfontosabb eseményéhez kötődő „emlékezetpolitika” finoman szólva is langyos, és azt is egy anyaországi történésznek kell kezdeményeznie. Sőt, mint aztán a kiadás, az anyagi finanszírozás nehézségei mutatták, kellett hozzá a szerző őseitől örökül kapott konok szívóssága is. De végül minden – itt nem részletezett – nehézség ellenére is győzött a kitartás, s így jelenhetett meg a „Győzött az igazság…”
„Hiszek Magyarország feltámadásában!”
Jól ismerjük e hitvallást, ismételgetjük is ilyen-olyan alkalmainkon. De vajon hisszük-e igazán, szívből, teljes hittel és meggyőződéssel? Az idén 103. évét taposó vitéz nemes békei Kós Ottó jobbja e kérdés hallatán önkéntelenül is kard után kapna. A felvidéki bevonulásban részt vevő katona, a székesfehérvári Szent István 3. honvéd gyalogezred egykori hadnagya írta a kötet előszavát, melynek első mondata így szól:
Mi, a trianoni nemzedék, szenvedői és túlélői voltunk az első világháborút lezáró gyalázatos békeszerződésnek, melynek egyenes következménye volt a második világháború. Hittünk Magyarország feltámadásában, s minden ideiglenes megtorpanás és kudarc ellenére ma is hiszünk benne, habár egyre kevesebben vagyunk.
A felvidéki bevonulásról így vall:
Százkét évesen ma is megilletődve állítom, hogy ez volt életem egyik legszebb pillanata, amikor fiatal hadnagyként, századom élén, magyar zászló alatt vonultam be a visszatért Felvidékre, ahol a lakosság örömmámorban úszva, virágesővel fogadott bennünket.
Ez az alapállása az egész kötetnek, amit csak megerősítenek Raffay Ernő történész, az Antall-kormány honvédelmi államtitkárának szavai is, aki szerint „minden lehetséges, ugyanis a történelem újabb és újabb lehetőségeket hoz a magyar egység megvalósításához”. Hogy mennyire igaz e tétel, elég csak az elmúlt negyedszázad elszalasztott lehetőségeire gondolnunk…
A sorsdöntő 1938. esztendő eseményei – a hadtörténész szemével
Amint azt Raffay Ernő is megfogalmazta ajánlójában, mellyel útjára bocsátotta a könyvet: „az 1938. évi revíziót Babucs Zoltán könyve és tanulmánya a legkiválóbb hadtörténész szakemberhez méltó elemzéssel mutatja be”. Tegyük hozzá: pontosan azzal a felkészültséggel, szakmai színvonallal és történészi attitűddel, amely valamennyi (és ez nem kevés), a Felvidék.ma hírportálon az elmúlt években megjelent cikkét jellemzi. Ez utóbbival, vagyis a történészi beállítottsággal kapcsolatban a szerző maga a könyv utószavában így vall:
Konzervatív, nemzetben gondolkodó történészként nem tudom osztani a hivatalos történelemírás mamelukjainak „egyrészt-másrészt” álláspontját – ami sajnálatos módon az elszakított nemzetrészek történészeinek körében is egyre elfogadottabbá válik –, miszerint mai tudásunk alapján, a felvidéki országgyarapítás esetében is igyekeznek elkenni a korszak érdemeit, túlzott mértékben kidomborítva az akkori visszásságokat, s ostorozzák a Horthy-korszakot.
Mindez nem azt jelenti, hogy a szerző ne akarna tudomást venni az akkori visszásságokról. Ezekre is rávilágít a korabeli forrásokat segítségül hívva (ilyen például Lengyel Béla vezérkari ezredes, akkori varsói katonai attasé visszaemlékezése, amely kritikusan szól a visszacsatolást követő magyar közigazgatás hiányosságairól, a gyenge felkészültségről).
A lényeg azonban éppen az, hogy hova tesszük a hangsúlyt: a fősodorbeli, jellemzően kulturális diktatúrától „szenvedő”, ámde mégis valamiért alaposan kipárnázott történészektől eltérően Babucs Zoltán nem a „merjünk kicsik” (és főleg örökké bűnbánóak) lenni nyomvonalán dolgozta fel a témát s esze ágában sem volt beállni a Kormányzóra károgó varjak kórusába.
A végeredmény nemcsak felemelő, megható, de egyben üdítő is.
