Megzenésített hazafias versek – Lőrincz Sarolta Aranka és a sziporkázó hangú Péter Tomika Ipolybalogról (Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma)

Lőrincz Sarolta Aranka, az Ipolybalogon élő nyugalmazott óvónő a felvidéki palócság hiteles krónikása és jeles kutatója. Eddig összesen hat könyve jelent meg különböző témákban. Folyamatosan publikál a Muskátli elektronikus gyermeklapban is. Sokak örömére népszokásokat gyűjt, szívesen hordja a népviseletét, több hangszeren játszik, énekel, fellépésekre, könyvbemutatókra jár, s kifogyhatatlan a témákból.

Milyen témából táplálkozik verseiben, könyveiben?

Amikor az óvónőképzőbe jártam, úgy a 60-as évek vége felé, volt egy tanárunk, aki előszeretettel vitt minket különböző tanulmányutakra, miközben mindig megjegyezte: Lányok, járjanak nyitott szemmel, mert a téma az utcán hever!
Akkor még nem értettem pontosan, hogy mit is akar ezzel mondani, de 50 év távlatából már értem. Bizony a téma, ha nem is az utcán hever, de ott van a lelkem síkján. A versek írásához fontos, hogy valahol a lélek mélyén megrezdüljön egy húr, melyet ihletnek is lehet mondani. Nélküle nincs versírás. Akár az évszakok változásaira, akár egy pillanatképre, akár egy csodálatos hangra, táncmozdulatra, illatra, vagy egy másik ember szavaira, emlékeire, akár a saját emlékeimre gondolok, ez nekem inspiráció a versírásra, mely kegyelmi állapot. Ez adja az ihletet a novelláim írásához is. A gyermekversek és mesék írására pedig az unokáim adnak ihletet. A próza, a könyvek esete más, ott a múlt, a személyes történelem az, ami arra ösztönöz, hogy amit hallok, azt le kell írnom, hogy megőrződjön, megmaradjon a jövőnek.

Hogyan segíti tevékenységében a hivatása?

Mivel aktív koromban óvónő voltam, sokat meséltem a gyerekeknek és ez egyfajta segítség lett a mesék írása során. Ez azonban a múlt. A jelen pedig az elhivatottság, az elköteleződés valami, vagy valaki mellett. Ez nálam a keresztény- és nemzettudatban csúcsosodik ki. Mai világunkban nehezen köteleződnek el az emberek, ezért a hivatástudatot már kicsi korban fejleszteni kell. A szüleim úgy neveltek, hogy ha valamit megígérsz, azt teljesítsd. Ha elkötelezted magad, akkor ne táncolj vissza.

Mi vezette arra, hogy az élő tanúk nyomába eredjen?

Éppen ez az elköteleződés, az elhivatottság vezetett, és az a tudat, hogy vissza kell térni az eredethez, a gyökérhez, hogy megismerjük múltunkat, honnan jöttünk, kik vagyunk, és ezt merjük felvállalni önmagunk és a világ előtt, ha ezért elmarasztalás is ér.

Lőrincz Sarolta Aranka Mesekosár, csudakosár című könyvének a bemutatója (Fotó: Berényi Kornélia)

A gyűjtés közben a népszokások mellett más téma is előkerült?

Igen, a népszokások gyűjtése során előkerült, aminek természetesen nagyon örültem. Így tudtam összegyűjteni több könyvem anyagát, amely az első Csehszlovák Köztársaság idejéről, az 1938-as eseményekről, az anyaországhoz való visszacsatolásról, a reszlovakizáció idejéről, a hontalanságról, a jogfosztottságról szól, itt a Felvidéken, közelebbről, az Ipoly mentén.

Mit tanulhatnak meg a mai gyerekek ezekből a könyvekből?

Elsősorban déd- és nagyszüleik élő történelmét, de ami a legfontosabb, megismerhetik azt a világot, azt a szellemiséget, ami már múlt, vagyis személyes történelem. Így tanulhatnak elődeik életéből magyarságtudatot, kitartást, hűséget, becsületességet, munkaszeretetet és még sorolhatnám a hosszú listát.

Mit érez, amikor felveszi a népviseletet?

A népviselet egy letűnt világ kordokumentuma. Ezt a viseletet hordták elődeink a hétköznapokban és keresztény ünnepeiken. A mai gyermekek és fiatalok húzódoznak attól, hogy felvegyék elődeik ruházatát, még azt is lenézik, aki azt felveszi. Érdekes módon az amerikai cowboyok népviseletét előszeretettel viselik. Miért? Mennyivel divatosabb a cowboyok farmernadrágja, mint a hímzett ingváll, vagy a díszes pruszlik? Erről is lehetne beszélni. Én örömmel és szeretettel viselem elődeim népviseletét. Amikor felveszem, mindjárt másképp érzem magam. Tartást ad, mert úgy érzem, a népviselet által nagyszüleim, szüleim velem vannak és megerősítenek abban a tudatban, hogy megvalljam palóc magyar voltomat.

Lőrincz Sarolta Aranka citerán játszik (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

Milyen érzés, amikor megszólaltat egy hangszert?

Hangszert megszólaltatni, hogy az egy dallamot adjon, csodálatos érzés. Iskolásként tangóharmonikán tanultam játszani, az óvónőképzőben zongorán kellett játszanom, és most, idős fejjel tanultam meg citerázni. Ez sokáig csak egy vágy volt, de egyszer eljött annak is az ideje, hogy citerát vegyek a kezembe és autentikus módon, hallás útján, tanuljak meg rajta játszani, pedig ismerem a kottát. Még nem tökéletes a tudásom, mert más egyébbel is foglalkozom, így a citerázás csak kedvtelés marad. A citera áll hozzám legközelebb, mert népi hangszer. Amikor pengetem, megpihen a lelkem.

Mit jelent Önnek, hogy a nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében készülő, a szozat.org oldalon publikált Muskátli elektronikus gyermeklapban rendszeres rovatot vezet?

Számomra sokat, nagyon sokat jelent. Ha nincs is anyagi vonatkozása, de egyfajta szellemi elismerése az írásaimnak. Örömet ad, és megerősít abban a tudatban, hogy jó, amit csinálok, kellenek a verseim, az írásaim. Bármit alkot az ember, várja a visszajelzést. Hiszen mi, emberek közösségi lények vagyunk, ezért nem magunknak alkotunk, hanem a közösségnek, amelyben élünk és a nemzetnek, amelyhez tartozunk. Állítom, mindenkinek jól esik az elismerés, a köszönet azért, amit csinál a közösség javára. Ezt akkor tapasztalom, amikor énekmondóként, népdalokat énekelve, valaki odajön hozzám és megköszöni az élményt, amit az énekemmel nyújtottam.

Honnan ered a versírás?

Bevallom, verset írni már korán, iskolásként elkezdtem, majd fiatal leányként folytattam volna, ha egyáltalán kaptam volna valamiféle iránymutatást, visszajelzést. Egyszer elküldtem a verseimet az akkor még létező Új Ifjúság szerkesztőségébe, mi fiatalok, akkor úgy mondtuk, az Ifibe, de semmilyen visszajelzést nem kaptam. Így elbizonytalanodtam és nem folytattam tovább az írást. Valahogy elhalkult bennem az íráskényszer, és csak most, nyugdíjasként tört belőlem elő, mint a búvópatak. Úgy érzem, ennek így kellett lennie, hogy letisztuljon bennem az, aminek le kellett tisztulnia és tudjam, miről kell írnom, mi az ars poeticám, keresztényi és nemzeti.

Fogékonyak-e a mai gyerekek az efféle irodalomra?

A meséimet és a gyermekverseimet a két unokámon tesztelem le. Ha leköti őket és többször is kérik tőlem a mesét, vagy a verseket, akkor tudom, hogy jó, amit írok.
Sajnos vannak gyerekek, akik már eleve el vannak rontva a számítógéppel, a bugyuta, vagy durva amerikai mesékkel. Az a gyerek, akinek otthon a szülők nem mesélnek, nem is igényli az effajta gyermekirodalmat. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a gyereket rászoktatják az ízesített, édes ivólevekre, a tiszta forrásvíz már nem ízlik neki.
Én azonban nem adom fel. Meg vagyok győződve arról, hogy vannak szülők, akik tudják, mi a jó és a mi az, ami nem a gyermekeik számára. Két példát mondanék. Egy alkalommal a könyveimet árultam és odajött hozzám egy nagypapa a fiúunokájával, hogy megnézze a meséskönyvemet. Miután átlapozta, el is döntötte, hogy megveszi az unokájának. A fiúcska tiltakozott, hogy ő inkább valami csillogó kütyüt szeretne venni az árusoknál. A nagypapa leintette: Kisfiam az bóvli, de ez a meséskönyv érték!
A másik példa. Most karácsony előtt kért meg egy nagyszülő, hogy küldjek egy meséskönyvet, ugyanis az unokája elvitte a sajátját az iskolába, és amikor egy kislány meglátta, kijelentette, hogy neki is kell ilyen meséskönyv. Ezek a pozitív visszajelzések, megerősítenek abban, hogy mégis kell az efféle gyermekirodalom, van rá kereslet. Ha mindet nem is tudom kiadni, vagy máshol nem is jelenik meg, de a Muskátliban biztosan.

Lőrincz Sarolta Aranka Péter Tomikával a mosonmagyaróvári közös fellépésen (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

Hogyan értékeli a 2018-as évet?

Visszanézve az elmúlt 2018-as évre, el kell mondanom, hogy számomra nehezen indult. Január elején többfelé is elküldtem magamról egy rövid bemutatkozást, hátha felkeltem az olvasni szerető emberek érdeklődését egy könyvbemutatóra, beszélgetésre. Gondoltam, így talán be tudom mutatni a könyveimet, melyeket önerőből jelentettem meg. Be kell vallanom, bizony ebben a dologban sorra csalódások értek.
Volt olyan felvidéki, zömmel magyarok lakta város, ahol a városi könyvtár vezetője a magyar nyelvű bemutatkozásomra szó nélkül letette a telefonkagylót. Volt, ahol meghallgattak, de érdemben nem foglalkoztak a kérésem meghallgatásával, megvalósításával. Végül, egy jó barátom segítségével sikerült a komáromi Tulipán Óvodában, február végén, énekes könyvbemutatót tartanom, ahol a Mesekosár, csudakosár című meséskönyvemet az óvoda vezetőnője és a szülők is kedvesen fogadták. Végül egy magyar tannyelvű iskola jelzett vissza, a nagyölvedi suliovi, ahol szintén dalolós, harmonikakíséretes könyvbemutatót tartottam. Ez a könyvbemutató sok pozitív élményt adott.
A rossz évkezdés ellenére nagyon sok jó is ért ebben az esztendőben. Meggyőződtem arról, hogy vannak segítő angyalaim, de nem csak egy másik dimenzióban, hanem a földön is. A 2018-as év második felében, teljesen váratlanul, számtalan segítség érkezett. Igaz barátokra találtam. Az egyik barátság egy mesesorozat formájában öltött napvilágot, a Póka Halas bácsi meséi, amely 2018 szeptemberétől folyamatosan jelenik meg a Muskátli elektronikus gyermekújság hasábjain.
Szintén barátságok által meghívást kaptam Mosonmagyaróvárra, a Felvidéki magyar családok fesztiváljára szeptember 9-én, majd egy újabb könyvbemutatóra, Budapestre november 24-ére, Rákosszentmihályra. Erről a könyvbemutatómról több cikk is megjelent a XVI. kerületi lapokban. Végül meghívtak egy beszélgetésre, a Kossuth Rádióba, a Vasárnapi Újság című műsorba, ahol a Hétköznapi hazaszeretet könyvemet mutattam be.
Visszanézve az elmúlt esztendőre, hálát adok Istennek mindenért, a rosszért és a jóért is, mert tudom, hogy mindennek megvan a maga értelme. A rossznak azért, hogy megedződve soha ne adjuk fel álmainkat, terveinket, a jónak pedig azért, hogy feltöltekezve erővel továbbmehessünk a nekünk kijelölt úton, feladataink megoldása és céljaink elérése felé.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Jövőbeni terveimet egy régi palóc mondás szerint sorakoztatom, ezt gyakran hallottam a szüleimtől: „Ember tervez, Isten végez.” Ezért a terveimmel kapcsolatban mindig Istenre hagyatkozom. Az ő áldását kérem, mert isteni áldás nélkül a terveim semmit sem érnek.
A következő, 2019-es év első terveként említeném a Muskátli hasábjain megjelenő Póka Halas bácsi című meséskönyvemnek a kiadását. Mint minden könyvemnél, most is csak önerőből tudom ezt megoldani, támogatás híján, kis példányszámban.
Írásaim, verseim eddig a Muskátli elektronikus újság hasábjain jelentek meg, ezért a Muskátli szerkesztőnőjének, Pósa Homoly Erzsónak nagy hálával és köszönettel tartozom, és továbbra is szeretnék vele együttműködni. Az írást folytatni szeretném, addig, amíg az égiek azt nem mondják: Most már elég, hagyjál helyet másoknak is!
Thomas Mertonnak van egy bölcs mondása: „Kell, hogy legyen a napnak egy olyan része, amikor a tervezgető ember elfelejti terveit és úgy tesz, mintha egyáltalán nem lennének tervei. Ilyenkor új bölcsességet kell tanulnia.” Ezzel én is így vagyok.

Melyik a kedvenc újévi verse?

Érdekes módon 2018 januárjában, egy kis járási újságtól felkértek, hogy mutatkozzam be. Mivel január eleje volt, az alábbiakban olvasható, „Az idő mezsgyéjén” című versemet is elküldtem a bemutatkozás mellé. Valami oknál fogva a bemutatkozó riport nem januárban, hanem februárban került az újságba, tehát az újévi vers okafogyottá vált és nem jelent meg. Most jött el az ideje, hogy ez a vers is napvilágot lásson.
Lám, milyen igazat szól a Szentírásban Jézus: „Ideje van a sírásnak, ideje van a nevetésnek.” Én még kiegészíteném: Ideje van a versek, a mesék és más írások megjelentetésének is, csak türelemmel ki kell várni ezt az időt. Fogadják szeretettel:

Lőrincz Sarolta Aranka: Az idő mezsgyéjén

Az idő mezsgyéjén
lárma, zsivaj, kereplő,
megjött az új esztendő.
Én meg csak állok
és félszegen várok,
hogy a nagy lármában
Uram, nem veszlek észre.
Az idő mezsgyéjén
neszező suhanást hallok,
talán mégis te jössz
és hozod az áldást.
Egyre csak nézek,
szemem téged kutat
a csillagtalan, sötét égen,
mert látni vágyom
áldással teli szent fényed.
Félek, hogy elnyom az álom,
s te elsuhansz a láthatáron,
én meg téphetem magam,
hogy nem vettelek észre!
Várlak rendületlenül,
mert gazdagságod kincsét
adod, ha itt jársz közöttünk.
Ha az idő mezsgyéjén
mégis meglátlak, Uram,
akkor nem hagyom,
hogy mellettem csak úgy,
észrevétlenül, elsuhanj.

Köszönjük szépen, kívánunk további jó alkotókedvet!

Kapcsolódó cikkek