Mielőtt még valaki azt hinné, hogy Párkány fóbiám van, (sokat foglalkozom vele az utóbbi időben) megnyugtatom, hogy egyáltalán nem. Sőt!
Szeretem ezt a várost. Aggódom érte, hiszen oly sokszor leírtuk, hogy földrajzilag csodahely. Mert kevés településnek adatott meg, hogy két folyó torkolatánál, (Duna- Garam), a másik szomszédságában (Ipoly), Istenhegy, Hegyfarok, és domborulatok övezetében fekszik.
Az első magyar szent királyunk szülőhelyének szomszédságában, Magyarország legcsodálatosabb bazilikájának tövében húzódott meg (nem ok nélkül) anno ez a kis mezőváros, úgy 1075 táján, amikor is először jegyzik az írások.
Neve sokat változott az idők folyamán. Határmellék volt a római korban, amikor Anavum néven jegyezték, majd Kakath, a török időkben Dsigerdelen-Parkan nevet kapott, aztán mikor 150 év után eltűntek a hont foglalók (mert minden elmúlik egyszer), lett a tisztességes, mindenki számára érthető neve: Párkány, amit később Parkanra is formált a történelem fintora. Persze ez a szlovák változat sem volt elég egy új hont foglaló csoportnak, ők huk-fuk Štúrovo-t csináltak belőle, 1948-ban. Persze papíron, hivatalosan – mert mi régiek, magyarok, ma is Párkánynak nevezzük.
Azóta nemcsak sok víz folyt le a Dunán, de északról pár ezer ember is lecsorgott (már nem tutajon – mint egykor), de munkára, a legvadabb kommunizmusban épített papírgyárba, az ipari városkává változó településre.
Természetesen vonzó volt a földrajzi szépségű, melegebb áramlatú déli részre költözni, még akkor is, ha a levegő szennyezettsége már a gyár beindulásakor érezhető volt.
Akkor már a várost megfosztották járási székhely rangjától, majd fokozatosan sok mindentől. A gyár építése után még a békés együttélés is látszólag megvolt, igaz, hogy a mai napig – vagy ötven éve – van aki nem szólal meg magyarul a csak magyarul beszélő városkában, de befogadó e nép, s az együttélés úgy ahogy megvolt.
S mit ad Isten, a maroknyi nép, amely ma már a statisztika szerint, lassan eléri a negyven százalékot, (akik nem itt születtek, nem ide kötik őseik, elődeik) itt akart már 2015-ben a nemzetállam hősének Ľudovít Štúrnak szobrot állítani.
Minden indok nélkül, arra senki nem tudott választ adni miért, mi köze a szlovák nemzetébresztőnek Párkányhoz. Igaz amikor ezt a nevet kapta Párkány, akkor sem kérdezett meg senki senkit, csak adták, jegyezték, hivatalossá tették.
2015-ben a meghiúsult emlékkő lerakása, amit másnap reggelre trágyarakással meggyaláztak
A 2016-os tervük a párkányi Štúr-szobor állítóinak (de fenti támogatóiknak is, mert csak így merészkedtek alapkövet is letenni úgy 20-30-an) meghiúsult. Mára azonban újra belevágtak, és a szobor kész, a városi hivatal aláírására várnak.
Mindez csupán azért felháborító, hátborzongató, a város bármilyen nemzetiségű normálisan gondolkodó lakosának, hogy
a több méter magas szobrot, a Duna-partra tervezik, szemben a szent koronát tartó Bazilikával, a magyar államiság jelképével. Na ennek még Štúr sem örülne, s reméljük nem hagyja ennyiben.
E kimondottan provokatív jellegű döntésre a párkányi magyar képviselők, de még a józan gondolkozású vegyes érzelműek is negatívan reagáltak, és javaslatot tettek, hogy ha már mindenképpen szobrot akarnak Párkányban (ami még lehet eredeti nevéhez visszakerül), akkor tegyék azt pl. a szlovák iskola épületéhez.
Hát csak bízni lehet (ne), hogy a valóban számukra tiszteletet érdemlő Ľudovít Štúr emléke nem lehet egy illetéktelen város, illetéktelen helyén, ahonnan még a szellemi áramlat, ki tudja mit áraszthat felé, vagy merre fújja majd.
Párkánynak már rég vissza kellett volna térnie régi nevéhez
1991-ben volt egy referendum a város lakosai részéről. Álljanak itt az akkori eredmények: 9594 választópolgárból 5185 lakos szavazott és kérte Párkány nevének visszaállítását Párkány-Parkan régi nevére. Ebből 4516-an igennel szavaztak, vagyis 87 %. Tehát a népszavazás érvényes volt.
Az akkori kormány mégsem fogadta el, csakúgy mint a többi szlovák nemzet nagyjairól elnevezett települések eredeti nevének visszaállítását. Azóta sajnos semmi nem történt ez ügyben, de ami késik nem múlik.
S ha ez mégis megvalósulna, Ľudovít Štúr még idegenebbül érezhetné magát nemcsak a városban, de a térségben is. Pedig ő többet érdemelne övéi között is.
