Kedd este nyolc óra. Szólnak a karácsonyi dallamok, hiszen egy hét múlva már karácsony. Készítjük elő a megvásárolt szaloncukrot a karácsonyfa feldíszítéséhez, hiszen gyermekkorunktól azt is a fára tesszük. Megállapítjuk: túl sokat vettünk, ismét.
Csengetnek. Egymásra nézünk. Falun élünk, ilyenkor télen bejelentkezés nélkül már nem nagyon járnak egymáshoz az emberek, csak akkor, ha gond van. De szerencsére minden rendben van. Kimegyek. Ajtót nyitok.
Csak a helyi lapot hozta a nyomdász, aki a faluban lakik, de reggel nyolckor már újra Pozsonyban lesz a nyomdában, hát elhozta hozzám, a szerkesztőhöz, kérve, vigyem be reggel a hivatalba, hogy még karácsony előtt kézbesíthessék a háztartásokba.
Majd elpanaszolja, ő nem szereti a karácsonyt. Mire eljön a várva várt ünnep, addigra olyan fáradt, hogy nem tudja élvezni. Minden karácsony előtt megsokasodik a munka, az emberek akkor kapnak észbe, mi mindent szeretnének még nyomtatni. És minden munkájuk olyan, amit az év bármely hónapjában megrendelhetnének tőlük, de nekik most jut eszükbe – panaszolja. És ahogy az már lenni szokott, mindenkinek azonnal kell.
Ezen elgondolkodom. Tényleg mindenki az utolsó pillanatra halaszt mindent.
Így év végén, amikor készülődnünk kellene a karácsonyi ünnepekre, helyette mindenki rohan. Nem marad idő a lelki felkészülésre,
mindenki azt hiszi – köztük a szaloncukor mennyiségéből ítélve, mi is –, ha telepakoljuk a házunkat teljesen felesleges dolgokkal, jobb lesz az életünk, talán szebb lesz a karácsony. Holott nem erről kellene szólnia, mégis a fogyasztói társadalom rabjává váltunk.
Néhány évtizede nem így volt. Még gyermekkoromban is sokkal szerényebben éltünk, nem volt kidíszítve és kivilágítva minden családi ház december elejétől, csak december 24-én, este gyúltak ki a fények a fenyőfákon.
Most pedig mintha egymással versenyeznének a családok, ki tudja jobban, gazdagabban, feldíszíteni a házát. Megmutatjuk a gazdagságunkat, kérkedünk. Gyermekkoromban még nem világított minden villanyoszlopon a falvakban és városokban advent elejétől, néhol már novembertől, egy-egy karácsonyi szimbólum.
Ma pedig, ha végigmegyek a falun, mindenütt díszek, világítanak a karácsonyi izzók, a valódi, a lelki hangolódás pedig elmarad. Ezért egyre többen nem szeretik a karácsonyt.
Októberben unjuk a karácsonyi díszítést az éttermekben és üzletekben, amely arra figyelmeztet minket, hogy menjünk el karácsonyi ajándékot vásárolni, ha lehet, minél többet, ha kell, ha nem.
És ez a láz eltart egészen december 24-éig. Mire élvezhetnénk a meghittséget, addigra teljesen elfáradunk. Feleslegesen.
Eszembe jut a négy gyertya csehi adventi koncerten hallott története, amit ismertem már korábban is, de most annyira közelinek érzem magamhoz.
A remény
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amint egymással beszélgettek. Azt mondta az első: én vagyok a béke! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta: én vagyok a hit! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Amikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: Mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény! Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját! Ámen.
Talán van remény, hogy jövőre másként készülünk majd az év egyik legszebb, legmeghittebb ünnepére. Akkor talán nemcsak a gyermekek, a felnőttek is szeretni fogják a megváltó eljövetelének ünnepét.
És talán van remény arra is, hogy annyi várakozás után 2019 végre meghozza a felvidéki magyarság békéjét, szeretetét, hitét… Én reménykedem!
