„Csontváry én vagyok” címmel egyedülálló tárlat nyílt a Pozsonyi Magyar Intézetben Huszárik Zoltán rajzaiból és Markovics Ferenc standfotóiból.
A kiállítás megnyitója Molnár Imre, az intézet igazgatójának üdvözlő beszédével kezdődött, aki a Magyar kultúra napja kapcsán elmondta, hogy a kultúra egyetemes, magában foglalja többek között az irodalmat, a zenét, a képzőművészetet, a színház- és filmművészetet is. Majd felvételről Sinkovits Imre előadásában hangzott el nemzeti imánk, a Himnusz, amelynek fennkölt sorait 196 évvel ezelőtt fejezte be Kölcsey Ferenc. Ezután Medve Mihály, a Budapesti Műcsarnok munkatársa, a kiállítás kurátora szólt Huszárik Zoltán képzőművészeti alkotásairól, amelyeket tavaly a Műcsarnokban láthatott a közönség, most pedig Pozsonyba is elhozták azokat.
Huszárik Zoltán neve ugyan elsősorban filmrendezőként közismert, hiszen rövid pályáját olyan filmek fémjelzik, mint az Elégia, a Szindbád, A piacere, a Capriccio, a Tisztelet az öregasszonyoknak, a Csontváry, azt azonban kevesebben tudják, hogy a képzőművészet is közel állt hozzá.
Kisgyerek kora óta rajzolt, festett, és amikor leérettségizett, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mellett az Orvosi Egyetemre és a Képzőművészeti Főiskolára is felvették, ő pedig a filmrendezői tanulmányok mellett döntött. Bár 1950-ben elkezdte a főiskolát, de mivel családja kuláklistára került, onnan elbocsátották és csak 1959-ben térhetett vissza, 1961-ben szerezve diplomát. Munkássága fájdalmasan rövidre szabatott, mindössze 20 évet ölel fel, de ezek alatt az esztendők alatt máig elismert filmeket alkotott, olyan újfajta filmes látásmódot, egyedi képi kultúrát teremtett, amely addig sem a magyar filmművészetben, de a nemzetközi filmművészetben sem volt jelen.
A pozsonyi kiállítás képei, grafikái ugyancsak nem szokványos alkotások.
A megnyitón elhangzott, hogy Huszárik képírónak tartotta magát. A finom vonalakkal megörökített figurák, egy-egy elkapott pózt megjelenítő életképek és a tájképek is ezt igazolják.
Az emberábrázolások a személy lelkét vetítik ki, az emberi lélek rezdüléseit érezzük rajtuk. A képekből azonban az is kiviláglik, hogy Huszárik sokat foglalkozott az elmúlással, saját vívódásait, önmarcangoló életérzését, a létezés rettenetét vitte át a vonalakba.
A kiállítást megtisztelte jelenlétével Huszárik Zoltán lánya, Huszárik Kata sikeres színművésznő is, aki azokat a személyes élményeit osztotta meg a közönséggel, amelyeket a Csontváry film forgatása során megélt. Kislányként ott ugrándozhatott a forgatás helyszínén, közvetlen kapcsolatba kerülve a filmszakma egyéniségeivel és az alkotás folyamatával.
Huszárik Kata (Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Visszaemlékezésében elmondta, hogy
édesapja mindig a születést és az elmúlást hangsúlyozta, azt tartotta, hogy a kettő közti lét, az élet csak pillanatok egymásra rakódása, de ezeket a pillanatokat kell megragadni.
Ezekből a pillanatokból alkotott ő nagyot, maradandót, akár filmhez, rádiójátékhoz, lemezhez nyúlt, vagy díszletet, jelmezt tervezett, illetve könyvet illusztrált, grafikát alkotott.
A pozsonyi kiállítás anyagát remekül egészítik ki Markovics Ferenc standfotói, amelyek ugyancsak a jellegzetes pillanatokat kapták el Huszárik életéből alkotás közben.
Huszárik Zoltán élete, pályája váratlanul 50 évesen 1981-ben ért véget. Csoóri Sándor akkor írta búcsúztatóul: „Azt mondják, vékony, szélcibálta férfi volt, hóna alatt fekete mappa.” A mappa lapjai most itt láthatók Pozsonyban, filmjei, a varázslatos alkotások időről időre vetítésre kerülnek és örök időkre ott lesznek a legjobbak között.
A kiállítás megnyitója után a Csontváry című, utolsóként elkészített filmjét a résztvevők is megtekinthették.
Ez a rendezvény egyébként mintegy bevezetője volt a Csontváry Kosztka Tivadar és Mednyánszky László festményeit bemutató kiállításnak, amely Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége, a Pozsonyi Magyar Intézet és a Pozsonyi Városi Galéria együttműködésével nyílik január 24-én csütörtökön, a pozsonyi Mirbach palotában.
