Bokor Klára, a Szőgyénben élő újságíró évente megvalósuló nagy utazásainak élményeit rendszeresen megosztja szűkebb régiójában, ám élménybeszámolóit szívesen elviszi az iskolákba és a könyvtárakba is.
A szőgyéni könyvtár szervezésében került sor a legújabb találkozásra, ahol megtelt a régi községháza előadóterme, nemcsak helyiek érkeztek, de a szomszédos falvakból, Nagyölvedről, Köbölkútról, és a közeli kisvárosból, Párkányból is eljöttek azok, akik ismerik Klára szenvedélyét, ami a különleges, és nem mindig veszélytelen helyek felkeresésében nyilvánul meg.
Míg 2017-ben a marokkói útjáról, a sivatagi „nomádolásról” számolt be, ezúttal a 2018 telén tett utazásának visszaidézésével a szibériai tajgákra vitte el hallgatóságát, „Szibéria a fagyos, zord vidék” címen.
Az oroszországi, sarkkörön túli kalandjai közben ismét a nomádok útját járta,
de most az örök jég és hó országában találkozott az ottani utolsó, nomád körülmények között élő törzsekkel, és élte át a szibériai városok egyedi hangulatát.
Smidt Veronika könyvtáros köszönetet mondott, amiért minden évben elsők között tiszteli meg szülőfaluját a vetítéssel egybekötött úti beszámolóival, amikor különös tájakra, kalandos élethelyzetekbe és megannyi történet helyszínére repíti hallgatóságát. Ezért is várja a közönség a könyvtári programok közt népszerűvé vált találkozót.
„Tudjuk, sosem a turisták által látogatott helyeket keresi, ő az egyedi, máshoz nem hasonlítható helyek felfedezője”.
A világhálón kezdi a szervezést, ahol hasonló kalandvágyó emberek keresnek útitársakat. Utazásai a közben átélt tapasztalásairól szólnak. Igazi világjáró. Mondják is sokan: „A világlátás nagy nevelőiskola, nemesíti a szellemet, tágítja az értelmet és kiírtja az előítéleteket.” Ez a személyére is igaz” – mondta el a megnyitóban Smidt Veronika.
Hogy miért a kalandvágy? Erre Klára így válaszol: „Kíváncsiságból. Csuda sokszínű a világ, és ebből minél többet szeretnék látni. A hihetetlen tájakat, a kultúrákat, ezek keveredését, de főleg az embereket.
Utaimat a Teremtőre bízom, amit látni enged, azt meglátom, megtapasztalom és még sohasem csalódtam.”
Minden alkalommal nyitott szívvel indul útnak, a csodás tájak megtekintése elé helyezi az emberekkel való találkozást, ételeik és italaik megkóstolását. Visszatekintve az elmúlt évek utazásaira, kiemelve a legkülönlegesebbeket, Klára mindegyikben az emberekkel való ismerkedést, találkozást tartja a legértékesebbnek.
Köztük néhány rendkívüli: az etiópiai törzsekkel való ismerkedés, a bolíviai fennsíkon történt vándorlás, a kínai Hszincsiang tartományban szerzett élmények az ujgurokkal, a borneói őserdei éjszaka, a Fülöp-szigeteki vallási rituálék borzalma, a Varanasban a Manikarnika Ghatha-i élmények. Katmandu lüktetése, a kicsi mexikói templomok varázsa, a kirgiz pásztorokkal töltött napok különlegessége, a Dalai Lámával történt ladakhi találkozás, az ötnapos sivatagi tartózkodás, és végül a szibériai fagyott zord vidéken, ahol semmi sem biztos.
Az élménybeszámoló a fagy és az északi jég hazájában átélt napokról a sarkkörön túli Vorkutába, Labytnangiba, a Komi Köztársaság szívébe röpítette el a hallgatóságot a vetítés képeivel.
Betekintést adott a rénszarvashúzó verseny élményeibe, bemutatta a sztálini éra városait, a Jamal-félsziget és a tundra népeinek világát. Úttalan utakon járva, ahol már vasút sincs, Észak-Szibériában, az Ob partján eljutva a tundra népeihez, találkozás a komikkal, hantikkal, nyenyecekkel, betekintve a rénszarvasbőrrel védett jurtában folyó élet mindennapjaiba, pazarlásmentes életükbe, velük éjszakázva, élvezve a vendéglátásukat.
Klára megemlítette, hogy az utazás során szembesült az általa 2009-ben írott Elrabolt évek című könyvben megszólalt, az orosz fogságot megjárt hadifoglyok beszámolóinak helyszíneivel, a szibériai gulágok hazájával. Az adatközlőktől hallott mínusz negyven fokot most saját bőrén is tapasztalta, igaz, két kabátban, nagyon melegen öltözve.
Végezetül álljon itt Gavril, a Jamal-félsziget rénszarvastenyésztő nomádjának meséje, Klára lejegyzésében:
„Az öreg a tajgán élt. A modern ember, aki arrafelé éppen vasutat épített, arra volt kíváncsi, miben rejlik az elégedettsége. Az öreg megkérdezte: Látod-e a talpfában, a fehér papírban a földből táplálkozó fenyőt? Meglátod-e a végtelen égben, a sas röptében a Teremtőt? Beszéltél már a patakhoz? A modern ember lehajtotta a fejét. Elment és tovább építette a vasutat.”
A rettenetes hidegben, a szarvasbőrökkel leterített jurta földjén nehezen érkezett az álom. Klára Gavril meséjén gondolkodott: „Hogy van az, hogy pár hosszú bot, rajta rénszarvasbőrök elegendők ahhoz, hogy családokat tartsanak életben ebben a fogcsikorgató hidegben? Ha mindnyájan megelégednénk ilyen szegényes eszköztárral, ha ismernénk az elég fogalmát, mennyivel több időnk lenne rácsodálkozni a világra, összhangban élni a természettel és önmagunkkal.” – Sosem aludtam olyan jól, mint azon az éjszakán, ott, a tajga messzi vidékén, az Ural-hegység lábánál – mondja Bokor Klára, a világutazó.
