A húsvét a kereszténység legnagyobb eseményének, Jézus Krisztus feltámadásának és vele az emberiség megváltásának ünnepe. Időpontja a 325-ben tartott első niceai zsinat döntése értelmében a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap (március 22. és április 25. között), ehhez igazodik az egyházi év valamennyi változó idejű, úgynevezett mozgó ünnepe.
A keresztény ünnep az ószövetségi pászka ünnepéből nőtt ki, ennek az előképnek a keresztény tanítás szerinti beteljesedése Jézus Krisztus átmenetele a halálból a feltámadott életre. Jézust a zsidó húsvét előtt ítélte halálra Poncius Pilátus, nagypénteken keresztre feszítették, és vasárnap hajnalban, föltámadván a halálból, megmutatkozott tanítványainak.
„Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és csatlakozott hozzájuk. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak.
Jézus megkérdezte őket: »Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?« Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: »Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?« Ő megkérdezte: »Miért, mi történt?« Azok ezt felelték: »A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.
Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.« Jézus erre így szólt: »Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?«
Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: »Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.« Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: »Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?« Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: »Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!’« Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.“ (Lk 24,13-35)
Az ünnepet negyvennapos, a hamvazószerdától nagyszombatig tartó böjti időszak készíti elő, központi liturgiája a nagyszombat esti-éjszakai húsvét vigíliája (vigilia paschalis). Ekkor ünneplik a világosság győzelmét a sötétség, az élet győzelmét a bűn és halál fölött, amiben egybefonódik a kereszthalál és a feltámadás. A nagyszombat napján szentelt húsvéti gyertya a feltámadott Üdvözítőt a világ világosságaként jelképezi.
Húsvétvasárnap ünnepélyes szentmisét tartanak. A feltámadás napján a pápa a Szent Péter téri ünnepi misén mondja el hagyományos húsvéti üzenetét és urbi et orbi (a városhoz, vagyis Rómához és a világhoz intézett) apostoli áldását. A katolikus egyházfő számos nyelven köszönti a híveket, magyarul a Krisztus feltámadott, Alleluja szavakkal.
A húsvét elnevezés a böjti időszak végére utal, mert ekkor lehet újra húst enni. A húsvétvasárnapi szertartásnak része a húsvéti ételek (bárányhús vagy sonka, kalács, tojás, bor) megáldása. A szentelés után siettek haza, mert a néphit szerint a lemaradó még abban az évben meghal, míg az elsőnek hazaérő első lesz az aratásban. A szentelt étel maradványainak varázserőt tulajdonítottak. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak, a tojás héját a veteményre szórták, a kotlós fészkébe tették vagy meghintették a vetést, hogy jégverés, üszög kárt ne tegyen benne. A sonka csontját kiakasztották a gyümölcsfára, hogy sokat teremjen, vagy a földekre vitték a jó termés reményében.
Húsvétvasárnap, akárcsak minden ünnepen, női munkákat tiltó nap volt, nem volt szabad seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A seprési tilalmat azzal magyarázták, hogy elsepernék a locsolókat a háztól. Húsvétvasárnap és -hétfőn a böjti tilalom után már ismét lehetett táncolni.
Nagyszombatról vasárnapra virradó éjszakán a Jézus-keresés, Isten-keresés, Szentsír-keresés népi ájtatossága volt szokás. Nagyszombat éjszakáján végigjárták a falubeli és a határban lévő kereszteket. A legtávolabbi keresztnél valaki elrejtette Krisztus szobrát és ezt vitték vissza diadalmenetben a templomba.
Ugyancsak ekkor vagy húsvét vasárnap reggelén mentek megkerülni a határt (határjárás, határkerülés). A húsvéti határjárásnak – egyházi jelentése mellett – a tavaszi vetések mágikus védelme, a határjelek megújítása és a források megtisztítása volt a célja.
A húsvétvasárnaphoz és más tavaszi vasárnapokhoz kapcsolódó zöldágjárás a tavaszt, a természet megújulását jelképező énekes játék. A lányok a legényekkel a falu egyik végén kézfogással sorba álltak. A sor mindkét végén kaput tartottak zöld ággal a kezükben. A sor egyik vége átbújt a sor másik végén lévő kapu alatt, így mentek végig a falun. A dal első három sorát a két kaput tartó énekelte egymásnak felelgetve. A Bújj, bújj zöld ág kezdetű részre megkezdődött a kapun való átbújás. A lányok sárga nárciszokból és bukszusokból olyan nagy méretű zöld ágat készítenek, amelyik az úttesten át ível.
Bizonyos vidékeken szokás volt a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma. Erdélyben, a Brassó megyei Apácán zajlik minden évben a híres húsvéti kakaslövés, ami egyedülálló a világon. Eredete a tatár fosztogatások idejére nyúlik vissza, amikor a helybéliek a várba bújtak az ellenség elől, és minden állatot magukkal vittek. A rablók meglepődve vették észre, hogy a falu üres. Ennek ellenére felégették a települést. Éppen indulni készültek, amikor egy kakas kukorékolni kezdett a várban. Ezzel lebuktatta a bujkáló magyarokat, és a tatárok lemészárolták a falu népét. Az életben maradtak bosszúból vasvillára szúrták az áruló kakast, és azt célozva megölték. Ettől kezdve minden húsvétkor élő kakast lőttek a helyiek. Aki a szívét találta, az kapta a legnagyobb combot a húslevesbe. A második világháború óta az élő kakast felváltotta a céltáblára festett kakas.
Ez a legismertebb húsvéti népszokás Apácán, de ezenkívül még létezik a szemetelés, és a kapulopás is. A fiúk húsvétvasárnap este és éjjel a lányok háza elé szemeteltek. A kaput pedig ellopták a lányos házaktól, és húsvéthétfőn locsoláskor visszavitték piros tojásért cserébe. Az apácai húsvéti népszokások jellegzetesek, így évről évre sok érdeklődőt vonzanak. A helyiek kitartóan őrzik és ápolják hagyományaikat, így remélhetőleg megmaradnak az utókor számára is.
Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az szerencsés lesz. Moldvában napfelkelte előtt a keresztútra vizet öntöttek a jégeső ellen. Piros tojást tettek a mosdóvízbe, és arról mosakodtak, hogy az egész család egészséges és szép legyen.