Ezerkilencszázharmincnyolc második felében feszültebbé vált a helyzet a két állam, Magyarország és a Csehszlovák Köztársaság között. A határzónában már előbb is érezhető volt némi mozgolódás, a szokásostól eltérő megnyilvánulás. Megváltoztak Garamsalló hétköznapjai is, mert ide is vezényeltek a távolabbi falvakból munkaszolgálatosakat, akik lövészárkokat ástak, vasbeton bunkerokat építettek. Fegyveres összecsapásokra azonban nem került sor.
November 8-án Garamsallót is visszafoglalták a „magyarok”. Igaz, nem az előre elkészített díszkapun jöttek, mert „eltévesztették” az utat, de végül is megérkeztek a községbe. Csontos Vilmos visszaemlékezéseiben olvassuk ezzel kapcsolatban az alábbiakat: „Ujjongott a falu. November nyolcadika volt. Déltájban érkezett községünkbe a magyar hadsereg. Öregemberek kerekedtek táncra, amikor megszólalt a honvédbanda a Fazekaspiacon.” (Csontos 1972, 137)
Megalakult a Községi Nemzeti Tanács, és Zsigmond István lett a bíró. Tudjuk azonban azt is, hogy az első köztársaság rebelliseit, a földosztó agrárpártiakat és a kommunistákat nem nézték jó szemmel az anyaországiak. A visszacsatolás után a szegénység okozta problémák nem oldódtak meg. Mint az egykori helyzetjelentésben olvassuk: „A leszegényedést csak növelte, hogy a napszámbér mind alacsonyabbra süllyedt. Egy pengő nyolcvanat, a kaszálásért két pengőt fizettek a munkásoknak.” (Csontos 1972, 140)
Garamsallónak 1940-ben 1021 lakosa volt, ebből írni-olvasni tudott 862, a felnőttek közt pedig 30 analfabéta is akadt. A reformátusok száma 667, a katolikusoké 333, az evangélikusoké 17, az izraelitáké pedig 4 volt. A lakosság 99,5%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát.
A már régóta működő Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület nevet cserélt, s Széchenyi Magyar Kultúregyletként működött tovább. Tagjai színdarabokat tanultak, zenekart alakítottak.
1941-ben „távbeszélő” és távíró létesült a faluban, 1942-ben új községházát építettek. Mielőtt a nép egy kicsit újra talpra állott volna, megint jöttek a katasztrófák: a háború és a nyilasuralom. A régi jegyzőt, dr. Kara Lajost leváltották, összeszedték és elvitték a kommunistákat, elhurcolták a falu két zsidó családját is. A nyilasuralom alatt a terror áldozata lett Karácsonyi Lajos és Karácsonyi András, Gál Ernő, Molnár Géza és Tar Gyula.
A második világháború újra sok sallói áldozatot követelt. A templomban elhelyezett emléktáblán huszonöt helybeli polgár neve szerepelt, közülük a frontokon tizenhatan pusztultak el. A községben és annak környékén hatalmas ütközetekre került sok. A falu lakosságát ezért egy hónapra evakuálták innen. A harcok ideje alatt a községi temetőben mintegy 120 orosz katonát temettek el, a németek pedig elszórtan kerültek elföldelésre.
Mint azt Csontos Vilmos megörökítette könyvében, a háború után „A faluban egyetlen aprójószág sem maradt . (…) Néhány kutya és macska lézengett lesoványodva, amikor visszatértünk a faluba. Egy-két tehén, esetleg beteg ló volt a falu összes igavonója. Keservesen indult a szántás-vetés is, s ha már vetni lehetett volna is, nem volt mit vetni. ” (Csontos 1972, 236)
A második világháború végével Garamsallón sem fejeződött be a katasztrófák sora. Azon túl, hogy csökkent a lakosság száma és tönkrement a birtok, a kevéske vagyon, az itteni magyarok jövője is teljesen kilátástalanná, reménytelenné vált. Hontalanokká lettek: elveszítve állampolgárságukat, megfosztva az anyanyelv használatának jogától.
A falu ismét Csehszlovákiához tartozott. A bíró helyett komiszárt neveztek ki Jozef Horniak személyében, aki az első köztársaság idején Észak-Szlovákiából telepedett a községbe. Helyettese Vacho Jozef lett, aki nyomban vendéglőt nyitott. Aztán jött a deportálás, a reszlovakizáció és a kitelepítés. A községi krónika szerint Csehországba mintegy 42 családot deportáltak kényszermunkára. Ők általában a szegényebb réteghez tartoztak, s időközben hazaszöktek a messzi idegenből, vagy 1948 után tértek vissza. Magyarországra 34 családot telepítettek át, elsősorban Tolnába és Mór községbe. Helyükbe ugyanannyi szIovák család érkezett Szarvasról, de ők sokkal népesebbek voltak. Az itt csak „tyirpákoknak” nevezett anyaországiak szegényesen érkeztek, s egy sem volt köztük igazi gazda, nem úgy, mint a Sallóról kitelepítettek közt.
Popély Árpád tanulmányából tudjuk, hogy Garamsalló is szerepelt a Lévai járás ama 37 községe közt, amelynek magyar lakosságát kitelepítésre szánták. Ugyancsak ott volt a 66 reszlovakizálandó község közt is. Popély adatai szerint az itteni reszlovakizáltak száma 206 volt; deportáltak 50 személyt; Magyarországra telepítettek 122 sallóit, 55 pedig oda menekült.
A sallói magyarok deportálását örökíti meg az a jegyzőkönyv is, melyet 1946. december 21-én a pozsonyi magyar meghatalmazott hivatalában vettek fel. Csontos Vilmos asztalosmester, író, garamsallói lakos így vallott: „A Zselízi járásban levő Garamsalló községet december 17-én zárták körül, és a magyarok munkára való elszállítása 19-én fejeződött be. Összesen 44 család került elszállításra. A kidobolásnál nyíltan áttelepítésről, nem pedig közmunkára való elvitelről beszéltek, bár a kijelölés közmunka-behívóval történt. Csontos István 60 év körüli beteg ember a vonatban meghalt, és Párkánynál tették ki. Garamsallótól 30 km-re.
Garamsallóról a csendőrök Kisölvedre mentek, ahonnan 19-én 20 családot szállítottak el. A csendőrök borozgatás közben azt mondták, hogy 18-a után szabadságra mennek, és az áttelepítést január 6-a után fogják folytatni. ”
Csontos Vilmos falukönyvében az erőszakos reszlovakizáltatás furcsa eseteiről is számot ad. „Hogy mennyire a sovinizmus uralkodott, arra egy jellemző esetet kell elmondanom. Laszab Ferenc a harmincas évek derekán elment Spanyolországba, s kilenc év múlva, a háború végén mint szovjet kapitány tért vissza a községbe. Most szülőfalujában szeretne megpihenni. Amikor híre jött, hogy aki reszlovakizál, vagyis szlováknak vallja magát, azt nem telepítik ki, Ferenc bácsit is hívatták a komiszár elé, ahol egy Zselízről jött fiatal párttitkár felszólította, hogy reszlovakizáljon, akkor a kommunista pártba is beléphet… Ferenc bácsi – mindenki Ferenc bácsija – aki az internacionalizmust évtizedeken át szívta magába, megbotránkozva válaszolta: – Mit beszélsz öcsém? Soha! Az eset annyira felkorbácsolta idegeit, hogy a kitelepítéskor egyik ismerősével átvitette holmiját (a határon -Cs.K. megj.), maga pedig illegális úton hagyta el az országot. Amikor e sorokat írom, Börzsönyben él, Magyarországon. ” (Csontos 1972, 242)
