Fotó: hellonyiregyhaza.hu

November elseje mindenszentek ünnepe, másodika pedig a halottak napja a keresztény világban. Mindenszentek (latinul Festum Omnium Sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja. A protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ilyenkor. Az ezt követő halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezéssé.

A IV. században mindenszentek ünnepét a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, s az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja. A kezdetben az összes keresztény vértanúra, később „minden igazra” emlékező ünnep a VIII. században tevődött át november elsejére, egy kelta ünnep időpontjára.

A mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódik az angolszász eredetű halloween is, ennek elnevezése az angol All Hallows Eve kifejezésből származik, amely magyarul annyit tesz: mindenszentek éjszakája. Ez a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája.

A november másodikai halottak napja (latinul Commemoratio Omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért.

Ez jóval későbbi eredetű, Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapként a Cluny apátság alá tartozó bencés rendházakban, az ő kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a XIV. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette.

A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk.

Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.

Tájainkon a halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából az elhunytakról való megemlékezés általános, felekezetektől független napjává, s a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. A régi magyar népnyelvben „lölkök napja” néven emlegették. A protestánsok régebben nem gyújtottak gyertyát, csak a reformáció emléknapján, október 31-én mentek ki a temetőbe, mindenszentekkor vagy halottak napján nem. Mára az ünnepkör a protestáns magyar közösségeknél 3-4 naposra bővült, és november elsején és/vagy másodikán is kimennek a sírkertbe.

Az eredetileg katolikus ünnepet és népi hagyományait más felekezetek is átvették. Így nemcsak a katolikus hívek ünnepe, hanem a reformáció több felekezete is elfogadta. Az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerték. Az evangélikusok a mindenszentek ünnepét és a halottak napját is megtartják, abban az időpontban, mint a római katolikusok, bár nem tartozik a fő ünnepek közé. A reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az elhunytakról. A zsidó hagyományokon belül Mózes halálához köthető a legerősebben a halottakról való emlékezés. Sokan a jom kippur ünnepekor emlékeznek meg halottaikról.

Az az általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik, virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a temetők nagy keresztjénél ma is elimádkozzák mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket.

A magyar nép körében ezen a napon harangoztattak a család halottaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, ezért a családi lakomán nekik is terítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy eligazodjanak a házban.

Egyes vidékeken, például a bukovinai székelyeknél a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén „mindönszentek kalácsa”, „kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között. Egyes falvakban ezen a napon választották meg a bírót, fogadták fel a cselédeket.

A mécsesgyújtás szokásához kapcsolódó népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a „véletlenül kiszabadult lelkek” visszataláljanak sírjukba, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket.

A sírokat is azért kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak ott.  Az eredetileg az örök életről szóló „reményünnepet” a mediterrán népek ma is fiesztával ünneplik.

Egy néphit szerint, aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Többfelé úgy tartották, hogy a mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Zentán mindenszentek napján a család minden tagja meggyújtott egy gyertyát, azt tartották, akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.

Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. A hagyományos paraszti közösségek egy részében a „halottak hetén” nem volt szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy „ne zavarják a holtakat”, s „mert a besózott káposzta meglágyul”, és mert mindez bajt jelentett a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.