Hit és tudás, pap és pedagógus egy-egy tartópillére a felvidéki magyarok jövőjének a legkisebb falucskában is. Ha szilárd identitású és hitű, magyarul gondolkodó emberfők kiművelése a cél, akkor a Kárpát-haza településein a templomhoz és az iskolához (meg persze az óvodához) a jelenben és a jövőben is ragaszkodni kell. Ez bizony rendszertől független alapigazság, ha úgy tetszik, történelmi tapasztalat.
Nem meglepő hát, ha a XX. századi diktatúrák a saját szolgálatukba akarták állítani a pedagógust és a papot egyaránt. Ha erre mégsem volt módjuk, akkor jött az üldözések időszaka, amikor módszerben és eszközben az elnyomó rendszerek működtetői nem válogattak. A paphősök nem alkudtak: hivatástudatuk a kőszikla mozdíthatatlan szilárdságával állt ellen a zsarnoknak.
A csodapap
A vallásos családból származó Mészáros Gyula atya szülei a csallóközi Dercsikáról költöztek Egyházgellére, ahol gyermekük 1918-ban született. Tanulmányai befejezése után a szentmihályfai plébános mellé került káplánnak. A felvidéki magyarok deportálása idején a karlsbadi (Karlove Vary) prépost úr levélben kereste meg őket, amelyben beszámolt arról, hogy az oda hurcolt magyarok bejárnak hozzá, és a húsvéti gyónás lehetőségét kérik. Mivel a helyi papok magyarul nem értettek, ezért a káplán utazott el a hívekhez a Szudéta-vidékre. Három hetet töltött ott, ahol naponta misézett és gyóntatott. Az általa celebrált nagy búcsúmisére rengeteg ember gyűlt össze, még a templom előtti tér is megtelt. A hívek, az elhurcolt és meggyötört magyarok sírva énekelték együtt a magyar egyházi énekeket.
1947 nyarán még maga Mindszenty József esztergomi érsek is egyik beszédében megemlékezett a káplán nyugat-csehországi küldetéséről. A karlsbadi kapucinus templomban több mint 3000 deportáltnak tartott misét. Annyi hívőt a templom azelőtt még sohasem látott, ezért a cseh papok a kis káplánt csodapapként kezdték emlegetni.
A felvidéki magyarok védelmében
Ezt követően aktívan részt vett a csehszlovákiai magyar nemzetrész jogainak védelmében. Társaival együtt memorandumot szerkesztettek, amelyben tényszerűen felsorolták a magyar kisebbséget ért sérelmeket. Az állam által indított üldözéssel dacolva, a bátor jogvédők Mindszentyt, Magyarország hercegprímását kérték meg, hogy szólaljon fel a szlovákiai magyarok érdekében. A bíboros ezt több fórumon is megtette, levelet intézett a világ felelős államférfiaihoz, neves személyiségekhez, többek között XII. Pius pápához is.
Az érsek letartóztatása után sor került a memorandum szerkesztőinek az elfogására.
Miséről a börtönbe
1949 márciusában a szentmise után kihallgatásra a pozsonyi rendőrőrsre kísérték. A téma az 1945 utáni csehszlovák magyarüldözés idején, a magyarok védelmére létesült mozgalom (Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség) tevékenysége volt. Az eset a Mindszenty-perhez kötődően jutott a magyarországi kommunista pártállami diktatúra államvédelmi szervezete, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tudomására, ahonnan a részletekről a csehszlovák államrendőrséget is tájékoztatták, illetve gyanúsítottakat is kiadtak nekik. A vád szerint a grófok és a hercegek uralmát akarták visszaállítani. A vallatás során egy alkalommal tizenketten „vették őt kezelésbe”, ami verést és kínzást jelentett. Államellenes tevékenység vádjával a bíróság előtt huszonöten álltak: köztük tizenöt katolikus pap és négy református lelkész. Gyula atya 5 évet kapott.
Az uránbánya foglya
Pozsonyból a lipótvári (Leopoldov) börtönbe vitték, majd Nyitrabányára (Handlová) bányamunkára. Itt segédmunkásként dolgozott 1950 márciusa és 1951 júliusa között. Ekkor társaival együtt marhavagonokba rakták, és a nyugat-csehországi Jáchymovba szállították, ahol az uránbányában kényszermunkát végeztettek velük. Több magyar pap is osztozott sorsában, mivel sem besúgókká, sem a kommunista diktatúra ügynökeivé nem váltak. Mivel a láger közel volt a nyugatnémet határhoz, valamint hadiüzemnek minősítették, ezért a rabélet nagyon kemény volt számukra. A lelkiatyák mellett német hadifoglyokat és cseh elítélteket is dolgoztattak.
Sztálin és Gottwald halála után amnesztiát hirdettek, így 1953-ban szabadulhatott, ám a kapott 5 év jogvesztés miatt papként nem tevékenykedhetett. Nehezen kapott munkát, mivel mindenki félt tőle. További két és fél évre egy betongyárban sikerült elhelyezkednie. A leépítések után egy csehszlovák autóbuszüzembe került segédraktárosnak. 1956 szeptemberében végre a püspöktől megkaphatta a működési engedélyt, így új állomáshelyén, Izsán lett plébános. A szétlőtt templom és a megrongálódott plébánia ellenére nagyon örült annak, hogy végre szabad talajt érzett a lába alatt.
Pisztollyal fenyegetve
A „titkosok” figyelemmel kísérték minden lépését, és a rendőrségre továbbra is be kellett járnia. Amikor beutazott Komáromba, már a buszmegállónál várták őt, és azt lesték, útközben kivel találkozik. Arról is be kellett számolnia, hogy az elmúlt időszakban kikkel és miről beszélt. Ha nem megfelelő választ kaptak, akkor kivitték a temetőbe, ahol pisztolyt ráfogva igyekeztek megfélemlíteni őt. Egy alkalommal a parancsnok várta, aki elővette revolverét, és a hatás kedvéért elkezdte azt csattogtatni. A bátor pap közölte vele, tegye azt el, mivel őt ilyenekkel nem lehet megijeszteni, hiszen korábban a bányában naponta nézett szembe a hallállal. A választ hallva a parancsnok kimeredt szemmel nézett rá, ám mégsem bántotta.
Vissza a Csallóközbe
Az ismétlődő feljelentések miatt többször kérte áthelyezését a püspökétől, amelynek köszönhetően 1965-ben Felbárra érkezett. További falvak (Süly, Bodak, Csallóköznádasd) mellett, 1980 és 1996 között, helyi pap hiányában a csallóközi Bakán is teljesített lelkipásztori szolgálatot. A csodapap egykori híveként tisztelettel emlékszem vissza arra, amikor ezen sorok szerzőjének, illetve a cserkészeknek lehetővé tette az üresen álló bakai paplak használatát. Örömmel támogatta az akkor már egyre több településen megjelenő ifjúsági mozgalom helyi tagjait.
A rendszerváltozás után
1990-ben Pozsonyban gyászmisét tartottak Esterházy János mártírsorsú politikus és társai emlékére, egyúttal megemlékeztek a XX. századi diktatúrák több millió áldozatáról is. A szentmisét a ferencesek templomában összegyűlt híveknek Mészáros Gyula esperes, felbári plébános, Esterházy volt rabtársa koncelebrálta a csallóközcsütörtöki plébánossal együtt.
A Kassai Területi Bíróság 1990 szeptemberében rehabilitálta őt a társaival együtt. Az Esterházy János Emlékbizottság saját díját, az Esterházy János Emlékplakettet adományozta neki (1992). Az ún. Mindszenty-per elítéltjei, köztük Gyula atyával, 1997-ben vehették át a Helytállásért – Pro Probitate díjat. Egy alkalommal interjút készítettek vele, amelyben elmondta, hogy a magyar papnak közösséget kell vállalnia híveinek sorsában, valamint áldozatot kell hoznia értük. Mészáros Gyula esperesplébános életútjával ennek szép példáját adta. Köszönet érte!
Felhasznált irodalom:
ThDr. Karaffa János – Darnai Zsolt szerk.: A bakai plébánia története. Glória Kiadó, Nádszeg, 2004.
Darnai Zsolt – Dr. Karaffa János szerk.: A magyarság kálváriája Bakán. Kényszertelepítések és deportálások 1945 után. Baka község önkormányzata, Baka, 2005.
Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I-III. Budapest, Lámpás Kiadó, 1992.
Czibula Ágnes: „Mindszenty-per” Szlovákiában. In Igen, 1991.
A tisztelendő – Mészáros Gyula esperes emlékei. Magyar portréfilm, 1994.
