Apai ágon pozsonyi és lévai, anyai ágon rimaszombati felmenőkkel. Művészek itt és ott. Huszár Adolf, Ferenczy István, id. és ifj. Sándy Gyula – impozáns névsor. Ő maga először a hegedüléssel kacérkodik, majd tizenhét évesen eldönti, hogy festőművész lesz. Budapest, Párizs, Zürich – életútjának legfontosabb állomásai, valamint Kossuth- és Prima Primissima-díj. Konok Tamás, a nemzet művésze január kilencedikén ünnepli a 90. születésnapját.
Alig pár hete az Új Művészet Alapítvány kiadásában Emlékkövek – Fejezetek egy önéletrajzból címmel jelent meg kötete, amely próbálja átfogni az 1930 óta eltelt kilenc évtizedet. Konok Tamás a hegedű és a képzőművészet mellett az írással is megbirkózik, fotókkal gazdagon illusztrált könyve nemcsak az alkotó, hanem a kor hiteles lenyomata is egyben.
De előbb nézzük az ősöket. Apai ágon Huszár Adolf, besztercebányai származású szobrászművész, több remek Eötvös-szobor alkotója, anyai ágon a rimaszombati Ferenczy István, a klasszikus magyar szobrászat megteremtője, id. Sándy Gyula festőművész és fia, a hírneves építész.
Mondhatnánk, így könnyű elkezdeni a pályát, s Konok Tamás – akinek édesapja remekül hegedült és fotózott, de főállásban katonatisztként játszott jelentős szerepet –, már tízévesen ellenállhatatlan vágyat érzett a rajzolás iránt, de csak 1947-ben dönti el, hogy nem a hegedülést választja, hanem a festészetet. Bár szülei múltja nem sok jóval kecsegtet, mégis elsőre felveszik a Képzőművészeti Egyetemre, ahol Bernáth Aurél és Berény Róbert tanítványa lesz. Persze a múltja azért kísérti, az egyetem befejezése után csak a győri textilművek dekorációsa lehet, ahol plakátokat és feliratokat készít a szocializmus építésére. Ekkoriban elég jelentős volt a vécépapírhiány, az erre a célra használt textília viszont eldugította a csatornákat, így az egyik feliraton az alábbi szöveg szerepelt: „Aki textíliát használ, az az ellenséggel paktál”. Másnap valaki kibővítette a szöveget: „Nem paktálok ellenséggel, törlöm seggem Szabad Néppel”. Bizony, morbid évek voltak, amikor az átlagpolgár ugyancsak meggondolta, hogy a lehetőségek közül a textíliát, netán a Rákosi vagy Sztálin fotójával bőségesen ellátott kommunista pártsajtót válassza-e a toaletten.
„Bizarr kor volt. A heroikus pátosztól felpumpált, kispolgári félgiccses ízlésvilág és a zsánerképek keveréke volt a szocialista realizmus. A nyugati avantgárd művészetektől való teljes elszakadásunk bekövetkezett. A szürrealizmus után az amerikai action panting, a COBRA-csoport vagy az informel irányzatok voltak a vizualitás meghatározói akkor, de ezekről még csak nem is hallottunk” – írja emlékirataiban, amelynek egyik nagy erénye, hogy megismerhetjük belőle a XX. század fontosabb festészeti irányzatait, s azok képviselőit is. Konok Tamás megkapja a Derkovits-ösztöndíjat, amellyel életében először átlépheti a nyugati határt, s Párizsba utazhat. Ott szintén nem fenékig tejfel a kezdő művészek élete, bizony, egy tetőtéri, fűtetlen romlakásban alkot, s várja a leendő vevőit. Mulatságos emlék, amikor egyik vevője, a kissé túlsúlyos Madame Jouve, aki személyesen akar megismerkedni a fiatal művész munkakörülményeivel, beszorul a tetőtéri lakás keskeny ajtónyílásába.
„1948-tól első párizsi utamig, 1958-ig a közvetlen látványfestésre, vagyis a természetelvűségre irányult a tevékenységem. Az elzártság éveiben mégis a legújabb megértése izgatott” – írja, s későbbi alkotásaiban már a geometrikus absztrakció markáns képviselője, aki gyakran megküzd a művészet értelmének témájával, ugyanekkor színezett, vékony vonalakból építkező alkotásai lírai oldottságot jeleznek. 1959-60-ban újra kijutott Párizsba, mégpedig első önálló kiállítását rendezheti itt, s ettől kezdve főleg vonalra építő monotípiákat készített, melyek szerkezete a kollázsokéhoz hasonlatos. Ekkor kap lehetőséget egy washingtoni tárlat megszervezésére is, de a magyar állam választás elé állítja: vagy hazajön, vagy pedig bevonják az útlevelét. Hosszas mérlegelés után marad, s Hetey Katalinnal, későbbi feleségével együtt a nyugati emigrációt választja. „A geometrikus absztrakt művészet az elmúlt évtizedekben valahogy mindig meg tudott újulni, vagy mássá tudott válni, gondoljunk csak a svájci konkrétokra, vagy a párizsi Cercle et Carré-ra, aztán az amerikai hard edge-re és minimal artra. Manapság pedig sokat beszélnek az új geometriáról, az op-art visszatéréséről. A konstruktív vonal egyfajta állandóságot jelent a művészetben” – vallja Konok Tamás, akit a keleti kalligráfia is megihlet későbbi alkotásaiban. A külföldi évek, évtizedek nagy részét Párizsban és Zürichben tölti, de számos kiállítása van az Egyesült Államokban is. Minden művészt megkísérti életében az ördög, vagyis a könnyebb megélhetés gondolata, így őt is megkereste Hemingway, a hírneves író unokatestvére, aki jelentős összeget ajánlott fel, ha az ő tetszésének megfelelően alkotja meg a megrendelt képeket. „Vigyázni kell, mivel hitről és meggyőződésről szól az alku. Sokan gondolják, hogy néhány nap alatt letudják a kötelezettséget, aztán úgy festenek, ahogy azt a meggyőződésük diktálja. Rendszerint a mindkét indulatból létrejött alkotás hitevesztett, gyenge művet eredményez. Nincs olyan, hogy valaki nappal apáca, éjjel pedig prostituált” – írja.
Konok Tamás kötetében vall legendás barátságairól is, így atyai jó barátjáról, Barcsay Jenőről, ahogy Vujicsics Tihamérről, Pécsi Sándorról és Fejtő Ferencről, ahogy diákkori pozsonyi, lévai és lőcsei látogatásairól is. A művész 1970-ben megkapta a francia állampolgárságot, s ahogy csak tehette, műveivel is hazatért. 1980-ban állított ki először szülőhazájában, amely a rendszerváltás után díjakkal is elismerte a tehetségét, s a magyar kultúra terjesztése érdekében végzett munkáját. 1998-ban megkapta a Kossuth-díjat, 2014-ben neki ítélték a Prima Primissima-díjat, s a nemzet művésze lett. A franciák a Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrendjének lovagja címmel lepték meg.
Konok Tamás, akinek az édesapja katonatiszt volt, s ott volt 1945-ben a debreceni kormány megalakulásánál is, politikai kérdésekben is kifejti a véleményét, s Trianonnal kapcsolatban például ezt írja: „Tagadhatatlan, hogy a trianoni béke, amelyet a bosszú és a megtorlás indulata vezetett, igazságtalan volt. De magunk is sokban hibásak voltunk. Már az első világháború előtt rosszul politizáltunk. A történelmi Magyarország lakosainak mindössze 52 százaléka volt magyar. Tizenegy milliós kisebbségünket (országunk felét) autonómia megadásával talán magunk mellé állíthattuk volna, ehelyett tűzzel-vassal magyarkodni akartunk. Részben ennek eredménye, hogy 1920-ban a magyarok által lakott területek jó részét is elvesztettük. Mindezek józan értékelésére, az önvizsgálatra, az igazságtalan háborúkba való belépés kritikájára politikusaink soha nem vállalkoztak. Hibáinkkal sajnos a mai napig nem tudtunk szembenézni.” Mintha csak a korszak egyik jelentős aktorának, Bánffy Miklós grófnak a gondolatait olvasnák tovább.
Konok Tamás az elmúlt években többször is járt a Felvidéken, így Rimaszombatban is, ahol előbb Ferenczy István, majd dédapja, Sándy Gyula, míg legvégül nagyapja, ifj. Sándy Gyula kiállítását is megnyithatta, sőt dédapja több festményét is a Gömör-Kishonti Múzeumnak ajándékozta. „Egy szinte üres szoba és benne egy Konok-kép. Akkor ott van legalább a teremtés fele” – ezt egyik legutóbbi kiállításának megnyitóján Alföldi Róbert mondta róla a megnyitójában. Isten éltesse!
