Minden szinten zajlik az élet a magyar/budapesti színházi világban – a színpadon és az utcán is. A magyar parlament által minap elfogadott kulturális törvény verte ki sokaknál a biztosítékot, több százan tüntettek a Madách téren, s állásfoglalások egész sorát olvashattuk pro és kontra, de szerencsére a színpadok legalább ennyire zajosak.
Bár kortárs darabok (Térey János) is színpadra kerültek, továbbra is a klasszikusok (Shakespeare és Molière) viszik a prímet, akik most is állják a sarat, s a legváltozatosabb átültetéseket is kibírják. Míg egyre divatosabb Shakespeare-t egy részben, szünet nélkül játszani (szegény büfések, hol van az egykori ötfelvonásos, négyszünetes divat), addig az eredeti forgatókönyvekre épülő operettek nézhetetlenül hosszúak (Mágnás Miska, Csárdáskirálynő), közös viszont a pesti előadásokban, hogy szinte kivétel nélkül mindenütt telt házak előtt játszanak.
Sőt, a Vígszínházba például a Pál utcai fiúk előadására már a jegyeket is hamisítják. Felvidéki vonatkozása is van az elmúlt hónapok pesti előadásainak: a Vígszínház Mágnás Miska előadásában Bandor Évával és Dino Benjáminnal is találkozhatunk, a Pesti Színház Anna Karenina című előadását pedig a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház rendezője, Roman Polák vitte színre.
A jó öreg Shakespeare mindent kibír
Bizonyára igaza volt Petőfinek annak idején, amikor a nagy angol drámaírót a teremtés felének aposztrofálta, ugyanis alig van hónap Shakespeare-bemutató nélkül. Az ősszel négy fontosabb Shakespeare-bemutatóra is sor került, Tarnóczi Jakab Salgótarjánban vitte színre a Vízkeresztet Amit akartok címmel, amit decembertől Budapesten, a Szkénében is láthatnak az érdeklődők.
Az Örkény Színházban a Rómeó és Júlia Kertész utcai Shaxpeare-mosó címmel adott Závada Péter–Bodó Viktor átirata borzolta fel az átlagnézők kedélyeit, a Pesti Színházban a szerző egyik ritkán játszott darabját, a II. Richárdot mutatták be a kolozsvári Tompa Gábor rendezésében, Spiró György új fordításában, míg a Nemzeti Színházban utolsó darabja, A vihar került színre a lengyel Andrzej Bubień rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában.
Ha minden igaz, a II. Richárd 1595-ben, a Rómeó és Júlia és a Szent Iván-éji álom közé ékelődik be a shakespeare-i életműben, s a blank jambusokban írt tragédia komoly kihívás elé állítja játszót és nézőt egyaránt. Ahogy Géher István írja: „A II. Richárdot alakító színésznek két közönsége van: egyik a színpadon, másik a nézőtéren; játéka az egyiket hidegen hagyja, a másikat lenyűgözi – és mindkét reakciót egyazon előadásban kell meggyőzően indokolni.”
II. Richárd komolytalan kamaszkirályból lesz hirtelen felnövő bölcs államférfivá, aki képes puskalövés és tőrdöfés nélkül átadni a hatalmát a későbbi Bolingbroke, IV. Henriknek, aki köszöni, él is a lehetőséggel. S bár ő majd természetes halállal hagyja itt e földi világot, Shakespeare nem nyugtatja meg, s nem biztos, hogy ő járt jobban a mártíromságát felvállaló II. Richárdnál.
Ahogy írtam, magyar színpadon nagyon ritkán játszották a darabot, emlékezetes volt Kazimír Károly körszínházi rendezése Bodrogi Gyulával a címszerepben 1962-ben, majd egy majdnem végzetes színpadi baleset miatt a Vígszínház nyolcvanas évekbeli változata Gálffy Lászlóval II. Richárddal a címszerepben.
A Pesti Színházban Tompa Gábor a történelem állandó önismétlésére figyelmeztet, Antal Csaba díszletének központi eleme egy vágóhidakon használatos szalagos szállítóeszköz és egy csúszda, mindkettő utalván arra, hogy II. Richárd tragédiája bármikor megismételhető és meg is ismétlődik. Az előadás fő erőssége Spiró György kongeniális, naprakész fordítása, valamint a címszereplő, Vecsei H. Miklós szinte eszköztelen játéka, aki a szemünk előtt lesz egy szertelen, könnyelmű döntéseket hozó, sokszor cinikus fiatalemberből (az előadás szép jelenete, amikor leszámol nagybátyjával, az őt hevesen bíráló, haldokló Gaunttal) bölcs államférfi, igaz, már a bukás közvetlen árnyékában.
Ifj. Vidnyánszky Attila Henrikje személyiségileg nem jár meg ekkora utat, s kihasználja az első adandó lehetőséget, hogy unokatestvérétől a hatalmat átvegye. Nagyon izgalmas figurát hoz a II. Richárdhoz sokáig hű York hercege személyében Lukács Sándor, aki átállván Henrikhez képes a saját fiát is feladni. II. Richárd halott, a szalag a hullákkal megállíthatatlanul forog körbe-körbe.
A Nemzeti Színház 1990 és 2002 után Shakespeare talán utolsó színdarabját (sokak szerint John Fletcherrel még együtt írta a Két nemes rokon és a VIII. Henrik című darabokat), A vihart mutatta be a karácsony előtti napokban a szentpétervári Tovsztogonov Nagy Drámai Színház rendezőjének, a lengyel Andrzej Bubień színrevitelében.
Mindannyian ismerjük a közhelyet, miszerint Prospero, a nagy varázsló elvégezvén a munkáját, eltöri a varázspálcáját, s visszatér a hétköznapokba. Andrzej Bubień kissé más olvasatban kínálja a történetet, ez a Prospero (Horváth Lajos Ortó) nem is annyira varázsló, mintsem a bosszúvágy hajtja, hogy elégtételt vegyen az egyébként valós sérelmeiért. Vagyis azért, hogy testvére letaszítja a trónról, és száműzi egy szigetre, ahol egy Sycorax nevű boszorkány, s annak „szörnyszülött” fia, Caliban uralkodik.
Prospero (Horváth Lajos Ottó) átveszi a hatalmat a szigeten, s egy Ariel nevű szellem (Szűcs Nelli) segítségével hozzálát megvalósítani a terveit. Az előadás, – amelyet egy részben adnak –, megmutatja, hogyan is lehet ma manipulálni a világot. Prospero és Ariel kamerák segítségével tartja sakkban a körülöttük lévőket, s anélkül, hogy a környezetük sejtené, mindent és mindenkit manipulálnak.
Így nemcsak a szigetre nem véletlenül vetődő, hajótörést szenvedett ellenfeleit, de Prospero lánya, Miranda (Szász Júlia e. h.) és Ferdinánd (Bordás Roland) kapcsolatát is szigorúan felügyeli, s egy babaházra szorítja. Anita Bojarska díszletei és jelmezei között egy különös hangulatú álomvilágban járunk, amelyet nagyban meghatároz Piotr Salaber zenéje is. S itt hadd jegyezzem meg, mennyire meghatározó tud lenni Vaszile Sirli zenéje is a II. Richárd előadásában.
Klasszikusok kortárs átiratban
A Rómeó és Júlia átiratát fentebb már említettük, de nemcsak Shakespeare, hanem Molière sem maradt ki, mégpedig a Radnóti Színház egy egészen sajátságos átiratot választott, Feridun Zaimoğlu, Günter Senkel és Luk Perceval: MOLIÈRE the passion címmel négy Molière műből hozott létre az Ő főszereplésével (Pál András) egy látszólag újat.
A mizantrópot, a Don Juant, a Tartuffe-t és A fösvényt gyúrták egybe, vagyis ezeket az alapműveket csupaszították le, hogy megmutassák az ős Molière-hőst a boncasztalon. Hogy ez mennyire sikerült, az erősen kétesélyes, a boncasztalon induló előadás egy idő után már csak rendkívüli obszcenitásával tűnik ki (Forgách András fordítása), amely az erős felütés után mindössze egy-egy erős kabinetalakításnak köszönhetően (Sodró Eliza vagy Gazsó György) tartja fenn a figyelmünket. Három óra egy lepukkant boncteremben válogatott obszcenitásokkal és egy erős színpadi zenével (Keresztes Tamás) kevésnek tűnik.
Hegymegi Máté rendezése nem ad magyarázatot, miért kellett ezt a 2007-ben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon elővett változatot Magyarországon is bemutatni. Mindenesetre aki igazi, hamisítatlan Molière-re vágyik, annak a Tartuffe két őszi bemutatóját is ajánlhatjuk. A Nemzetiben David Doiasvili, míg a Katona József Színházban a sepsiszentgyörgyi társulat igazgatója, Bocsárdi László vitte színre a klasszikus változatot nem is annyira klasszikus változatban.
Az évek óta külföldön rendező Kovalik Balázs vette rá Térey Jánost arra, hogy a Biblia egyik epizódját, Szodoma és Gomora tragikus történetét a mából inspirálódva megírja. Bár mindenkinek alapélmény, mégsem olyan egyszerű a Bibliát, illetve annak egyes fejezeteit színpadra vinni. Nálunk legutóbb talán a Körszínházban Kazimír Károly kísérletezett vele, aki Énekek éneke címmel 1979-ben az Ószövetség szerelmi történeteit vázolta fel.
Térey sallangmentes, eleven szövege mai viszonyokra adaptálja a történetet, amelyben szintén elhangozhatnának az orosz avantgárd Rodcsenko szavai (amelyek a Nemzeti Színház Rocco és fivérei előadásában fel is hangzanak): „A kapitalizmus egy tolvajláson és csaláson, munkanélküliségen, megfélemlítésen, éhínségen és háborún alapuló rendszer.” Nos, Térey posztumusz szövege kínosan aktuálpolitikai szituációkat hoz felszínre, legyen az a globalizmus és migránskérdés, csak igazi válaszokat nem ad, nem is adhat.
Kovalik rendezésében a konzervdobozok világában (a II. Richárd mellett a Lót díszleteit is Antal Csaba rendezte) zajló élet-halál küzdelem főleg Lótnak és feleségének (Gálffy László és Kerekes Éva) biztosít ziccerszerepet, s mindketten maximálisan élnek is vele.
S még két klasszikus átirat. A Pesti Színház Anna Karenina című előadásában Roman Polák eléggé elítélhető módon lemásolja tíz évvel ezelőtti pozsonyi rendezését. Egyetlen, de annál súlyosabb szépséghibával; amíg Pozsonyban Zuzana Fialová személyében akad címszereplője, aki képes átlendíteni a holtpontokon Daniel Majling sokszor nehézkes dramatizációját, addig ugyanerre a Petrik Andrea helyett beugró Bach Kata nem képes, így hiába vannak a pesti előadásnak szép pillanatai, remek színészi alakításai (Hegedűs D. Géza, Halász Judit, Kiss Gergely Máté, Waskovics Andrea), a szerteszét guruló szálakat nincs az a néző, aki egybegereblyézze.
S itt említsük még meg a Vízkeresztnél már említett, s a színikritikusoktól az év felfedezettje díjat bezsebelő salgótarjáni Tarnóczi Jakab két további rendezését is, aki a Thália Színház Télikertjében Gerhart Hauptmann teljesen elfeledett Bernd Róza című darabját, míg a Kamrában a Bánk bánt vitte színre. Bernd Róza steril díszletei között túlontúl steril előadás jött létre, de érdemes kiemelni a címszereplőt alakító Mentes Júlia Virginia, valamint Schell Judit, Bán Bálint és Molnár Piroska impulzív színpadi jelenlétét.
Mágnás Miska túl hosszú kivitelben
Ahogy Vidnyánszky Attila a Csárdáskirálynő esetében az Operettszínházban, úgy Eszenyi Enikő a Vígszínházban a Mágnás Miska színrevitelénél döntött úgy Vörös Róbert dramaturggal, hogy az eredeti változatot veszik elő. Végignézve a két előadást, nyugodtan kijelenthetjük, rosszul tették. Amíg a Csárdáskirálynőben szinte teljesen eltüntetik Cecíliát, a Mágnás Miskából kioperálják a nagymamát (a klasszikus filmben Gobbi Hilda, míg a Verebes István rendezte operettszínházi változatban Lehoczky Zsuzsa élt a ziccerrel, s adott nem kis fogódzót a közönségnek), s amit Eszenyi elmondhatna két részben, két órában, azt rétestésztaként nyújtja három és fél órában.
S mivel mindenki már az elején totál retardált a nemcsak a nevében korlátolt Korláth családban, a játéknak igazi tétje sincs. Így mire eljutunk a vadászati kiállításig, már minden valamirevaló sláger háromszor elhangzik, s még Antal Csaba monstre díszlete sem tud feldobni bennünket. Sokadmagammal együtt a második felvonás végén azt hittük, vége a kínszenvedésnek, s bár megvallom, a habosítás nekem tetszett, nehezemre esett végignézni az előadást, amelyben két felvidéki színész, Bandor Éva és Dino Benjámin is szerepet kapott, csak lehetőséget nem. Utóbbi február végén javíthat, ugyanis Molnár Ferenc első nagy sikerében, A doktor úrban, amelyet Zsótér Sándor rendez, főszerepet kapott, Puzsért, a betörőt alakítja.
