Fotó: CinemArt

Emlékszem, kollégáimmal Nyustyán, a városházán vártuk a szlovák miniszterelnököt. De nem jött, csak az egyik helyettese és a döbbenetes hír, hogy holtan találták Ján Kuciak huszonéves oknyomozó újságírót és kedvesét. Sok mindent megéltünk már ebben az országban 1993 óta, de mégis elindult a találgatás. Igaz lehet-e a hír vagy csak egy titkosszolgálati játék része.

A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve – természetesen ezzel a mondattal indul Mariana Čengel Solčanská és Rudolf Biermann új, közös filmje, a Disznó, amely Soltész Árpád regénye alapján készült, s amelynek megtekintése, főleg így, választások előtt kötelező lenne minden választópolgár számára.

Fotó: CinemArt

2020-ban járunk, de a közép-európai országok művészei még mindig adósak a rendszerváltozás utáni évek feltárásával. Ez alól kivételt egyedül a szlovák filmgyártás jelent, az utóbbi években több döbbenetes film is készült, amelyek talán segíthetnek annak a megértésében, miért is tartunk ott 2020-ban, ahol tartunk.

Elég csak Az elnökjelölt (Jonáš Karásek), A határ (Peter Bebjak) vagy épp Čengel Solčanská előző, 2017-ben készült filmjére, Az emberrablásra gondolni, amelyik a mečiari állam disznóságait tárja fel. Soltész Árpád oknyomozó újságíró, aki már első, A hús című regényével berobbant a szlovák irodalomba. Ahogy az, így a Disznó is fikciós áldokuregény, Soltész ugyanis amit nem írhat meg riportban, – mert olyan országban élünk –, azt megírja úgy, hogy csak a vak nem látja, kik is az áldokuregény hősei.

A Disznót Jánnak és Martinának ajánlja, s ahogy írja, „a regénye nem tartalmaz egy igaz mondatot sem. A regény egy olyan országban játszódik, amely ugyan nyugodtan lehetne Szlovákia is, de nem az. Ha valaki mégis ráismerni vélne egyes figurákra, azonnal jelentkezzen a legközelebbi rendőrőrsön vagy ügyészségen. De ne felejtse magával vinni a személyi igazolványát és a fogkeféjét” – írja Soltész.

.Ahogy a regény, úgy az abból meglehetős szabadsággal filmre vitt történetet sem hagy pillanatnyi kétséget a helyszín felől. Szlovákia, te paradicsom – énekli a Hrdza együttes is a filmben, miközben tudjuk, 2012-ben vagyunk a történet kezdetén, amikor egyszínű kormány alakul, s mire a történet véget ér, Ondro, az oknyomozó riporter (Andrej Remeník) a kedvesével együtt már halott. Több szálon fut a történet, így a minden hatalmat a kezében tartó vállalkozó, Lolo Wagner (Jozef Vajda) zajos manipulatív mindennapjai mellett figyelemmel követhetjük a Solis reszocializációs intézetben vergődő két kiskorú lány, Broňa (Dana Droppová) és Naďa (Petra Dubayová) történetét, ahogy a fiatal, oknyomozó újságíró Ondro szerkesztőségbeli munkáját is.

A külön-külön futó szálak idővel összeérnek, s mi döbbenten nézzük az elmúlt évek józan ésszel máig felfoghatatlan történéseit. Ha csak a töredéke igaz annak, amit a regény és a film felmutat, akkor…

Fotó: CinemArt

A kormányt és annak tagjait markában tartó gátlástalan, minden szentséget sárba taposó vállalkozó (Jozef Vajda zsigeri alapon hozza ezt az undorító figurát), akinek a gatyamadzagján lóg Bobo, a miniszterelnök (Marko Igonda), a szépfiú Ňuňu, a belügyminiszter (Dano Heriban), ahogy a Solisban orgiázó szociális miniszter is (Branislav Bystriansky), de aki még az egyházat is megkörnyékezi. Mindenki zsarolható – gondolja, s egyedül Ondro, a fiatal újságíró az, akivel nem tud mit kezdeni. De miután megjelenik a leleplező cikk a vállalkozó aljas üzleteiről, nem marad más hátra a számára, mint a likvidálása.

A film szereplői közül emeljünk még ki három nőt, Diana Mórová teljes színészi eszköztárát beveti a Solis minden tisztességes emberi vonást nélkülöző igazgatónőjének a szerepében, teljes ellentéteként az oknyomozó lap igazgatónőjét különös empátiával ábrázoló Tóbiás Szidinek, s valahol kettőjük között áll az akut szexuális problémákkal küzdő miniszterelnök aktuális szeretője szerepében Gabriela Marcinková. Ivan Finta kamerája dokumentarista hűséggel mutatja meg az eseményeket, míg Vladimír Martinka zenéje nem akarja ráerőszakolni magát a filmre, ami egy ilyen súlyos történet esetében nagy erény.

Fotó: CinemArt

Mariana Čengel Solčanská és Biermann nagyon finom eszközökkel dolgoznak, nem fröcsög a vér, s bár a néző az első két perc után tudja, mi is fog történni, – hisz ez a mi alig közelmúltunk –, lélegzet-visszafojtva várja a fejleményeket.

Máskor zavar, ha többször is lezárnak egy filmet, most viszont tökéletes harmóniában jönnek egymás után a befejezések, az egyházi krónika, az óperzsa betét, s a fiatal pár lakása, ahol a közös fotójukat lassan birtokba veszi egy pók.

Miközben Ondro/Kuciak interjúját hallgatjuk (vajon mi oka lenne félni a halálos fenyegetettségtől, hisz a mi országunkban ily szörnyű dolgok nem történ(het)nek, s ahogy minden tisztességes ember, ő is békés családról s gyerekekről álmodik), a városi panorámát kivetítő képsorokba mintegy rejtett reklámként bevágják a másik oldalon állók némileg gondterheltnek látszó arcait.

Igaz, pánikra semmi okuk, hisz ebben a következmények- és lelkiismeretnélküli maffiaországban (nevezhetjük nyugodtan akár Szlovákiának) minden megy majd tovább a maga régi kerékvágásában. Legfeljebb egy-egy vállalhatatlan mellékarcot cserélnek majd le.

Kapcsolódó cikkek