Épp egy hete írtunk arról, hogy józan ésszel fel nem fogható, és becsületes fejjel el nem fogadható, hogy Szlovákiában ma is érvényben vannak a kollektív bűnösséget kimondó Beneš-dekrétumok. Akkor arra kerestük a választ, van-e értelme fiatal joghallgatóknak egy olyan Európában kisebbségi joggal foglalkozni, ahol ezek a 75 évvel ezelőtt hozott rendeletek máig érvényben vannak. Úgy tűnik, van.
Tegnap precedensértékű döntés született az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB): elmarasztalták Szlovákiát a Bosits kontra Szlovákia ügyben. A döntés mérföldkő a szlovák jogrend történetében, mivel először mondták ki nemzetközi szinten, hogy a Beneš-dekrétumok alapján ma is sor kerül vagyonelkobzásokra Szlovákiában – fogalmaz Keszegh Tünde, a panaszos ügyvédje. Vele készített interjúnk sok tanulsággal szolgál.
A Legfelsőbb Bíróság egyik döntésének (1031/92-PÚ-Tr.-6/37/96/OPPaLH/Ti) részlete. A 35. és 36. pontban összehasonlítják az 1948 és 1989 közötti időszakot és az 1945-48 közötti időszakot. Míg az előbbiben a bíróság szerint a demokratikus jogállam alapvető elvei durván sérültek, addig az utóbbi, 1945-48-as időszakra véleményük szerint ez nem vonatkozik. A Legfelsőbb Bíróság jogászai a legpallérozottabb elmék, a legképzettebb szakemberek egy országban.
A történet dióhéjban: Bosits úr Bártfa közelében egy erdő tulajdonosa, amelyet megörökölt. A Szlovák Állami Erdővállalat 2009-ben pert indított ellene, arra hivatkozva, hogy édesapja, akitől az erdőt örökölte, magyar nemzetiségű volt, ezért 1946-ban a Beneš-dekrétumok alapján el kellett volna kobozni (erre akkor eljárási hibák miatt nem került sor) tőle az erdőt, amely így a szlovák állam tulajdona. Az eljárás során a Bártfai Járásbíróság és az Eperjesi Kerületi Bíróság elutasították az állam keresetét, az ügy 2013-ban jogerősen lezárult, Bosits részére kedvezően.
2014-ben jött egy csavar a történetben: a perbe beavatkozott a szlovák főügyész, aki már a jogerős döntés ellen rendkívüli felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Ennek alapján a Szlovák Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2015-ben kimondta: mivel a panaszos és a többi alperes felmenői minden kétséget kizáróan magyar nemzetiségűek voltak, ezért a 104/1945 számú rendelet alapján a földjeiket 1946-ban el kellett volna kobozni.
„Az állam szükséges tekintélyének megőrzése érdekében” a Legfelsőbb Bíróság visszautalta az ügyet az elsőfokú bíróságra, hogy ennek alapján ismételje meg az eljárást, és fossza meg a panaszost a tulajdonától. Ezt a döntést megerősítette a szlovák Alkotmánybíróság is 2017-ben. Ezt követően fordult Keszegh Tünde és ügyfele Strasbourghoz, amely a tegnap közzétett ítélet szerint elmarasztalta Szlovákiát és 3900 euró nem vagyoni kár megtérítésére, valamint 2000 euró ügyvédi költség megfizetésére kötelezi a szlovák államot, amelyet a döntés értelmében három hónapon belül ki kell fizetnie a panaszosnak.
A Legfelsőbb Bíróság egyik döntésének (1031/92-PÚ-Tr.-6/37/96/OPPaLH/Ti) részlete. A 35. és 36. pontban összehasonlítják az 1948 és 1989 közötti időszakot és az 1945-48 közötti időszakot. Míg az előbbiben a bíróság szerint a demokratikus jogállam alapvető elvei durván sérültek, addig az utóbbi, 1945-48-as időszakra véleményük szerint ez nem vonatkozik. A Legfelsőbb Bíróság jogászai a legpallérozottabb elmék, a legképzettebb szakemberek egy országban.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az Európai Unió szerveként működő bíróság, és az Európa Tanács által elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye betartásának felügyeletére hozták létre. Jól értem, hogy nem arról döntöttek tegnap, hogy kié a szóban forgó erdőség, csupán arról, hogy sérült-e a panaszos igazságos eljáráshoz való joga?
Igen. Az EJEB magának az ügynek a lényegével nem foglalkozott. Abban nem született döntés, hogy az állam a jogos tulajdonos, vagy a panaszos. Ebben a strasbourgi bíróság nem foglalhatott állást, hiszen nem ez volt a per tárgya. Strasbourg előtt az volt a per tárgya, hogy lehetséges-e egy demokratikus jogállamban, hogy a Legfőbb Ügyész vagy Bíróság töröljön egy jogerős bírói döntést csupán azon az alapon, mert más a jogi nézete az adott ügyben. Azért fordultunk tehát az EJEB-hez panasszal, mivel úgy gondoltuk, a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség eljárása nem volt összeegyeztethető az igazságos eljáráshoz való joggal, ezen belül a jogbiztonság elvével. Ugyanilyen okból egyébként elmarasztalták már Szlovákiát, Oroszországot és Romániát is.
Elképzelhető, hogy Bosits urat mégis megfosztják a tulajdonától?
Elképzelhető, hiszen a Legfelsőbb Bíróság döntése kötelező érvényű az első fokú bíróság számára. Azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság törölte az első- és másodfokú döntéseket – mindkettő a javunkra döntött –, visszakerült az ügy az első fokra. Visszajutottunk ugyanoda, ahol 2009-ben voltunk. A Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében ennek az erdőterületnek a jogos tulajdonosa az állam, nem pedig az alperesek. Nehéz helyzetbe került így az elsőfokú bíróság, mivel egyrészt kötelezni fogja őt az a jogi nézet, amelyet a Legfelsőbb Bíróság kinyilatkozott a döntésében, másrészt viszont figyelembe kell vennie az EJEB jogi nézetét, döntését is.
A dekrétumok már nem fejtenek ki hatást, nem élő, alkalmazott rendeletekről van szó, ezért nem ellentétesek az európai uniós alapelvekkel és jogrenddel – ez az érvelés dőlt most meg. Az ügy azt bizonyítja, hogy a Beneš nevével fémjelzett jogfosztó intézkedések máig érvényben vannak és a szlovák jog alkalmazza is azokat. Így lett precedensértékű az ügy. Ön mit gondol, megváltoztathatja ez az EU és szervei eddigi álláspontját?
Mindenképp felhasználnám ezt az ügyet, mivel ez egy komoly érv azzal a szlovák jogi nézettel szemben, amely következetesen azt állítja, hogy Beneš-dekrétumok alapján nem folynak ügyek Szlovákiában. Ez nem igaz. Nem csak ez az egy ügy van. Tudomásom van arról, hogy több ehhez hasonló ügy létezik, ahol a máig hatályban lévő dekrétumok alapján döntött a bíróság. Tehát az a jogi nézet, állásfoglalás, amelyet a szlovák állam prezentál többek között az Európai Unió felé, mely szerint a Beneš-dekrétumok ma már nem alkalmazott jogszabályok – így nem igaz. A dekrétumok között még mindig van olyan, amely a mai napig előfordul a gyakorlati jogban.
Szükséges, hogy mindenki értse: ez nem halott ügy. Számunkra a 104/1945-ös számú rendelet bír hangsúllyal, hiszen ez szól arról, hogy nemzetiségi alapon elkoboztak földeket magyaroktól, németektől. Azt állítani, hogy ez ma már csak történelem, nem felel meg a valóságnak. Éppen ezért igenis állást kéne foglalni abban, hogy ez elfogadható-e, összhangban van-e a mostani értékekkel, elvekkel, vagy sem. Én azt gondolom, elég egyértelmű, hogy mi a válasz erre a kérdésre.
Kell ehhez politikai akarat?
Társadalmi konszenzus kell. Ha megértené és elfogadná a társadalom a probléma lényegét, akkor változna a politika is. A demokratikus elveket valló emberek számára egyértelmű kell legyen, hogy az említett konkrét rendelet nincs összhangban a mai jogi elvekkel és az alapvető emberi jogokkal.
Hány embert érinthet ilyen tulajdonjogi vita Szlovákiában?
Ezt az államtól kell megkérdezni, illetve az állam intézményeitől. Az Állami Erdőgazdaság, a szántóföldeket érintő ügyekben pedig a Szlovák Földalap tudhat róla, hiszen ők perelnek.
Európában eddig is vitán felül állt, hogy az elrabolt javakat kapják vissza tulajdonosaik, a tulajdonjog az egyik legfontosabb jog.
Valóban így van. Európában a tulajdonhoz való jog az egyik legfontosabb alapvető emberi jognak számít, amely nagyon szigorú védelem alatt áll. Ráadásul nemzetiségi alapon elvenni valakitől a tulajdonát, ehhez már nem is kell semmilyen további jogi érvelést hozzáfűznöm, mindenki számára egyértelmű kell legyen, hogy ez az európai értékeket tekintve elfogadhatatlan.
Egyébként mekkora területről van szó? Milyen az az erdőség, amely ennyire kell a szlovák államnak?
Mivel erdőről van szó, véleményem szerint ez nem is egy nagy terület, 35 hektárnyi erdőség, amiért perel a szlovák állam. Nem egyértelmű, milyen okból olyan nagyon fontos az állam számára, hogy megnyerje ezt a pert.
A közzétett, egyelőre csak angol nyelven hozzáférhető ítéletben olvasható, hogy a magyar államot meghívták, fejtse ki írásban a véleményét az ügyről, de valamiért nem élt a lehetőséggel. Lehet tudni, hogy miért nem?
Strasbourgban ez így működik: az eljárásjog lehetővé teszi, hogy az érintett állam védhesse az állampolgárát. Esetünkben egy magyar állampolgár perelte be Szlovákiát. Sajnos a magyar állam erre a megkeresésre nem is válaszolt, nem élt a jogával, ezzel a lehetőséggel, ami meglepő, mert ez egy nagyon ritka lehetőség lett volna a magyar állam számára. Egy Beneš-dekrétummal összefüggő ügy, amellyel a strasbourgi bíróság érdemben foglalkozik, rendkívül ritka. Ezzel azt akarom mondani, hogy komoly szűrőkön megy át az ügy. Az államot csak akkor értesítik, amikor már látható az ügy komolysága. Nem is tudok róla, hogy lett volna ehhez hasonló. Személy szerint csalódott voltam emiatt.
Mi az ügy tanulsága és Ön személy szerint milyen következtetéseket vont le az elmúlt tíz év tapasztalatából?
Az ügyben a panaszos jogi képviseletét 2010-ben vettem át. Az első időszakban egyedül dolgoztam az ügyön, később viszont már Puskás Tamás ügyvéddel együtt.
Ami a strasbourgi részt illeti, ott már háromtagúvá vált a csapatunk Fiala-Butora Jánosnak köszönhetően. Hármunk tudása, tapasztalata van ebben az ügyben. Kevesen engedhetik meg maguknak, de igazán jó dolog csapatban dolgozni. Nekem ez a legfőbb tanulsága a történetnek, hogy így érdemes.
Mennyire befolyásolta az ügyhöz való hozzáállását, hogy szlovákiai magyar, aki elkötelezett a kisebbségi ügyek iránt?
Természetesen van köze hozzá, bár ezt azzal egészíteném ki, hogy engem mindenkor, minden igazságtalan ügy bántott, függetlenül attól, hogy annak milyen színezete van. Esetünkben emberi sorsokat kell látni, embereket, akiket igazságtalanul hurcoltak meg. Ezt helyre kellene tenni.
Ez alatt mit ért?
Első lépésként ki kellene végre mondani, hogy az 1945 és 1948 között Csehszlovákiában nemzetiségi alapon történt jogfosztások ugyanolyan elfogadhatatlanok és elítélendők, mint a 20. század sok más hasonló igazságtalansága. A különbség az, hogy míg a többi hasonló igazságtalanságról kimondjuk, hogy számunkra ezek elfogadhatatlanok, elítélendőek, irodalmi művek (filmek, regények) rögzítik az átélt sérelmeket, tankönyvekben oktatnak róluk, addig a szlovákiai magyarokat ért sérelmekről ezt nem lehet elmondani. Sajnos már az érintettek zöme nem él, de a leszármazottaik számára mindenképpen elégtétel lenne, ha a társadalom megértené, elfogadná, hogy jogfosztottak voltak ezek az emberek. Ennek a társadalmi elfogadottságára lenne szükség Szlovákiában, hogy mindenki megértse: ez egy rossz, elfogadhatatlan és elítélendő dolog volt. Utána lehetne arról gondolkodni, miképpen lehetne az érintetteket rehabilitálni.
Az is igen sokatmondó, hogy a szakma legképzettebb jogászai Szlovákiában miképpen gondolkodnak az 1945 és 1948 közötti időszakról. Döbbenetes látni, olvasni, amit leír például az Alkotmánybíróság, vagy a Legfelsőbb Bíróság egyes aktuális döntéseiben. Véleményük szerint a rendeletek egy rendkívüli időszakban születtek és csupán a második világháború következményeire reagálnak. Hosszan fejtegetik a véleményüket, mely szerint össze sem hasonlítható azzal az igazságtalansággal, amely 1948 után a szocialista rendszerre volt jellemző egészen 1989-ig.
Hogy érzi most magát az ügyfele?
Nagyon örült a döntésnek, visszakapta a hitét. El kell mondanom, a tíz év alatt voltak hullámvölgyek. Többször feltette a kérdést: ügyvédnő, van értelme még folytatni?
Mit szokott erre mondani?
Természetesen azt, hogy van. Mert ugyan előfordul, hogy az igazság nem találkozik a joggal, de a reményt sohasem szabad feladni.
