Salkaházi Sára születésnapján, május 11-én délelőtt épp a hivatalban voltam, Kassán. A koronavírus-járvány okozta kényszerszünet után az érseki bíróság is folytatja munkáját. Az ügyintézés után szerettem volna bemenni a Dómba, ahol megkeresztelték Sára testvért és ahol 2013. május 12-én megáldásra került a mellszobra. A székesegyház azonban a járvány miatt csak bizonyos órákban van nyitva, ezért a déli kapunál megállva mondtam el imámat, imánkat a magam és a Sára testvér tisztelői nevében.
Délután a Mária Rádió élőadásában és internetes online közvetítés segítségével a szepsi plébániatemplomban szentmise volt Boldog Salkaházi Sára tiszteletére, amelyen részt vett Nagy István a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont igazgatója és helyettese Balogh Gizella, néhány szülő és diák.
A szentmise záró áldása után a megemlékezők megkoszorúzták a vértanú testvér templomképét.
Salkaházi Sára 1899. május 11-én született Kassán. Eredeti neve: Schalkház Sarolta Klotild volt. Tanítónői oklevelet szerzett, de csak egy évig tanított. Könyvkötőnek tanult, majd húga kalapüzletében dolgozott. Emellett újságíró, író és lapszerkesztő volt. A nagy társadalmi különbségekre nagy szociális érzékenységgel igyekezett válaszolni publikációival, valamint a lányokat és asszonyokat érintő szervezőmunkájával.
Szülővárosa közéletében élénken részt vett, tárcáiban, novelláiban frissen reagált az eseményekre. Hamar elsajátította azt a (századfordulón egyébként is divatos) szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatta. 1926-ban jelent meg első novelláskötete Fekete furulya címmel.
1922–23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, azonban szívében már éledező hivatása felé fordult. 1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő szociális testvérekkel. Elvégezte az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb került a Magyarországon Slachta Margit által 1923-ban alapított Szociális Testvérek Társasága szelleméhez. A budapesti anyaházban ugyan kissé furcsállták modern, fesztelen életmódját, amihez hozzátartozott a cigarettázás is, de nem vágták el útját a közösséghez.
Sára belátta, hogy változnia, bizonyítania kell, s kemény küzdelmek árán rövid időn belül leszokott a dohányzásról és az újságírói élet kínálta „szabadságról”, hogy az Istennek adott lélek belső szabadságának új távlatokat nyitó útjára léphessen.
1929-ben lépett be az ősi szerzetesi eszményt modern formában követő Szociális Testvérek Társaságába. Első fogadalmát 1930-ban tette. Ebben a Szent Benedek lelkiségét követő, szentlelkes, a szociális ínséget szenvedők felé forduló közösségben Salkaházi Sára kibontakoztathatta írói, szociális, szervezői, pedagógiai adottságait.
Először Kassán szervezte meg a Karitász munkáját. Majd 1932 őszén áthelyezték Komáromba, ahol szintén a Karitász tevékenységét irányította.
Emellett gyermekkonyhára felügyelt, heti huszonhat órában hitoktatást tartott, szerkesztette a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezetett, felügyelt a szegények menházában, és családokat látogatott. 1934-től megbízták a szlovenszkói magyar nők szervezésével.
Esterházy Lujzával létrehozták a Katholikus Nőszövetséget, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője volt. Állandó levelezésben állt nyolcvan egyesületi vezetővel, kurzusokat szervezett, beutazta a Felvidék és Kárpátalja városait, előadásokat tartott katolikus lányoknak és asszonyoknak.
1934-ben igen kimerült állapotban visszahelyezték Kassára, ez évben nem tehetett fogadalmat. 1937 augusztusában végleg elhagyta Kassát, és Budapestre költözött. Az anyaházban mindig olyan beosztást kapott, amilyen munkára épp nem volt ember. Egy év alatt tizennyolcféle munkaterületen tevékenykedett. 1938–39-ig Sára testvér a szepsi, kassai, 1939–41-ig a técsői majd a rahói járás szociális előadója volt. 1939-ben a Katholikus Női Szociális Képzőben is tanított.
1940 pünkösdjén örökfogadalmat tett. Jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben – amikor a német barátság miatt sokan visszavették eredeti német nevüket –, Salkaházira magyarosította.
Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága minden eszközzel küzdött az országot elárasztó nemzeti-szocialista métely ellen. Ez komoly veszélyekkel járt, amit a testvérek tudatosan vállaltak. Sára testvér 1940 áprilisában így írt naplójában: „…a kínzástól ne féljek, az apró testi gyengeségeket fogadjam szívesen, a halálnak örüljek”.
1941 februárjától a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Országos Szövetségének vezetője volt, és a mozgalom lapjának szerkesztője. Három év alatt öt új otthont alapított közel háromszáz férőhellyel. Megkezdte a munkásnők főiskolájának szervezését. Állandóan utazgatott, tanulmányi és lelkinapokat tartott, gyűléseket szervezett. Írásaival határozott katolikus ideológiai programot adott az elpogányosodott, fasizálódó közszellem ellenében.
Egyre jobban égett benne a vágy, hogy felajánlhassa életét „azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be”. Az engedélyt megkapta, és az életfelajánlás – teljes titoktartással – a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943. szeptember 14-én megtörtént a budapesti anyaház Szentlélek-kápolnájában.
1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatták.
Az 1944-es ünnepségsorozat keretében március 19-én, Budapesten a Magyar Művelődés Házában (ma Erkel Színház) előadták Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztériumjátékát, mely az isten- és emberszeretet hősies apoteózisa. Az előadás után a hatóság berekesztette a Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Országos Szövetségének ezt követő gyűlését.
A német megszállás idején a szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek – nem kis bátorságot igénylő – menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük mintegy százan személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal ellátott bújtatottakkal.
1944. december 27-én a nyilasok körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Elkerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat – mezítelenre vetkőztetve – a jeges Dunába lőtték a Szabadság híd lábánál.
A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta életfelajánlását, életáldozata betejesedett.
Hősies embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé. A Magyar Köztársaság belügyminisztere 1996-ban bátor magatartása és helytállása elismeréséül posztumusz Bátorság érdemjelet adományozott Sára testvérnek.
Emlékét számos emléktábla és emlékhely őrzi, teret és rakpartot neveztek el róla.
Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, lefolytatását a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte. Boldoggá avatási dekrétumát 2006. április 28-án írta alá XVI. Benedek pápa, az ünnepélyes kihirdetésére pedig 2006. szeptember 17-én került sor a budapesti Szent István-bazilika előtti téren. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be.
2019-ben születésének 120. és vértanú-halálának 75. évfordulójára emlékeztünk. Az évfordulók alkalmat adtak arra, hogy felelevenítsük kapcsolatunkat Sára testvérrel, aki teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erejével szerette Istent, és szociális testvérként »az égő szeretet tüzével« a szívében másokért élt.
Sokoldalú ember volt, aki sokféle módon szolgálta a szegény családok, a gyerekek, a fiatal dolgozó nők és az üldözöttek életét Kassától Komáromig, Budapesttől Kárpátaljáig. Kész volt az életét odaadni egészen elégő áldozatként Istennek. 1944-ben halt vértanú-halált az üldözöttek mentéséért Budapesten.
Boldog Salkaházi Sára naplóbejegyzéseiből „A szeretet tüzével” címmel könyv is készült. A kötethez Erdő Péter bíboros, prímás írt ajánlást. A válogatás naplójegyzeteiből segít mélyebben megismerni Boldog Salkaházi Sárát szociális testvéri életének kezdeteitől egészen a vértanúsága idejéig.
Sára testvér kitartóan, bátran, hűséges szeretettel járta a hit zarándokútját az élet kihívásai és küzdelmei közepette ‒ erőforrása Krisztus szeretete volt. Krisztus szeretete sürgette őt az emberek szeretetére, szolgálatára fogadalmas mottója szerint: Itt vagyok, Uram, engem küldj! Alleluja!
Naplójából megismerjük lelki küzdelmeit, de a lelki eszközöket is, amelyek segítik továbblépni Krisztus követésében és az emberek szeretetében. Ezek az eszközök a mai ember számára is útmutatást adhatnak a felebarát szeretetéhez, a megbocsátáshoz, a hűségben való kitartáshoz, az Úrral való mély, bensőséges kapcsolat megéléséhez az imában és a szolgálatban egyaránt.
Születési évfordulója kapcsán csak ismételni tudjuk Erdő Péter bíborossal: adja Isten, hogy Sára testvér példájából sokan merítsenek erőt, inspirációt, lendületet, bátorságot keresztény életünk mindennapi megéléséhez. Kérjük bizalommal Boldog Salkaházi Sára szűz és vértanú közbenjárását azért, hogy mi is nagylelkűen és bátran kövessük Krisztust az élet teljessége felé, a szentté válás útján.
***
Május 11-én emlékeztünk egy másik vértanúként tisztelt egyházi személyre is, nevezetesen Boldog Hopkó Bazil eperjesi görög katolikus segédpüspökre, akit II. János Pál pápa 2003. szeptember 14-én avatott boldoggá Pozsonyban.
Hopkó Bazil Geréb községben született 1904. április 21-én. Szülei föld nélküli parasztok voltak. Korán elveszítette őket – egyéves volt, amikor édesapja meghalt, és négy, amikor édesanyja elment, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Nagyapja gondoskodott róla, majd hétéves korától nagybátyja, Demeter Petrenko görög katolikus pap nevelte. Az ő hatására döntött a papi hivatás mellett. Az eperjesi evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd az ottani görög katolikus szemináriumban végezte el a teológiát. 1929-ben szentelték pappá.
Prágai görög katolikusok lelkipásztoraként kiemelt figyelmet fordított a szegények, a munkanélküliek, az árvák, illetve az ifjúság pasztorációjára. Megalapította a Görög Katolikus Egyetemisták Mozgalmát és a Görög Katolikus Ifjúsági Szövetséget.
1936-ban visszatért Eperjesre, ahol a szeminárium spirituálisa, 1941-től püspöki titkár, 1943-től teológiai tanár, illetve a Blahovistnik című katolikus lap első főszerkesztője volt. A II. világháború után Gojdics Péter Pál eperjesi görög katolikus megyéspüspök (akit szintén boldoggá avatott II. János Pál 2001-ben) segítséget kért a Szentszéktől a növekvő szovjet befolyás miatt. 1947-ben Hopko Bazilt nevezték ki segédpüspökévé.
A kommunista hatalomátvétel után a szovjetek felszámolták a csehszlovák görög katolikus egyházat – javait, ingatlanjait az orosz ortodox egyháznak adták át, a papokat pedig áttérésre kényszerítették. Bazil számos paptársával együtt megtagadta az áttérést. 1950-ben letartóztatták, és több mint egy évig tartó kínzás után, koncepciós perben, államellenes összeesküvés, hazaárulás, a Vatikán javára folytatott kémkedés vádjával tizenöt évnyi börtönbüntetésre ítélték.
Többször felajánlották neki, hogy szabadon engedik, ha aláírja csatlakozását az ortodox egyházhoz. A börtönben a kínzások mellett rendszeresen mérgezték kis dózisú arzénnal. 1964-ben annyira megromlott az egészségi állapota, hogy kiengedték a börtönből, és három évre a Szudéta-vidékre internálták. Egy idősek otthonában volt házi őrizetben, ahol az ott fogva tartott százhúsz szerzetes nővér lelkivezetője volt.
1968-ban térhetett vissza Eperjesre, miután megszűnt az Egyház nyílt üldözése. Rehabilitálták, a Vatikán megerősítette segédpüspöki tisztségében, ám az akkorra súlyosan megosztott Egyházban rossz hírét keltették, holott nagy körültekintéssel végezte feladatait, a hit megtartására ösztönözve a papságot. Egészsége nem állt helyre. 1976. június 23-án hunyt el, halálát bizonyíthatóan a börtönben elszenvedett sok kínzás és a csontjaiban is kimutatható arzén okozta.
Személyesen kassai káplánságom idején találkoztam vele. Emlékezetemben egy egészségében megtört ember képe van, ugyanakkor hite, hűsége és az egyházához való ragaszkodása máig visszhangzik bennem.
