1889-ben volt. Ragyogón sütött be a májusi napfény öregapám szerény szobájába, az ódon zeg-zúg ház harmadik emeletén.

Visszafojtott lélegzettel álltam az áldott öreg keskeny íróasztala mellett. A tintafoltos itatóson pompás könyv feküdt, fehér bőrbe kötött háttal. Deák Ferenc emlékezete: Gondolatok… A könyv első lapjára írt a másik aggastyán, a szép arcú, a nagyszívű főúr, Zichy N. János gróf. Aki nagyapámnak kezet és kenyeret adott, mikor az hazavetődött a kufsteini cellából. Így oldalt nézve kemény és gőgös volt az éle ennek a színezüstbe pólyásodó arcnak; szembe öntudatos, férfias és szép volt az arc, Zichy grófé, aki nem politizált, mint többi atyjafia másfél század óta. Csak a magyar földet szerette, – az igaz magyarokat szerette és jót tett. Írt abba a könyvbe:

„Az iparkodó tanulónak, a szívélyes jó fiúnak emlékül adja jóakaró öreg barátja, hogy ezek a gondolatok a fiatal szívbe mélyen bevésve, lángoló szeretetét hazája és hű ragaszkodását nemzete iránt szilárdítva erősítsék.

Pozsonyban. 1889.V.14. Zichy N. János.”

Ma is, másfél emberöltő után büszkén olvasom a sorokat.

Büszkén és hálásan: pedig mikor letette a tollat, lerontotta az egyik legszebb gyermeki illúziómat…

Az előző években nyoszolyámon sokat feküdtem betegen – az élet hite és reménysége nélkül. A hosszú hónapokká piramisodó álmatlan éjszakákon belebámultam az András utcára néző ablak derengésébe és gondolkoztam olvasmányaimon, a nagyszerű Toldy Miklós kalandjain, a derűs Bolond Istók gyógyító jókedvén – az obsitos bájos füllentésein –, a vén cigányon, kinek nótát kell húznia, hogy még egyszer ünnep legyen a világon. Azt hittem, ők az élet igazi alakjai. Ők építették legkedvesebb és legkellemesebb illúzióimat, azt a meggyőződést, hogyha talán nem is az egész világon, de az én kis magyar pátriámban csupa derék és jószívű ember jár és kel, él és hal. Ezt az illúziót hittem és őrizgettem, mert édesanyám, a bánat és szeretet madonnája, és öregapám, akinek a kufsteini lánctól bütykös volt csuklója, de a becsülettől sima és meleg a tenyere, sohasem beszéltek nekem rossz vagy hitvány emberekről. Hogyha meg haszontalan vagy rossz emberekről olvastam, azokat vagy megtérítette, vagy kivégezte Jókai a Kis Dekameronban…

Szóval az volt a meggyőződésem, hogy Budapesten a Gellért-hegytől a Margitszigetig, az országban pedig Muraköztől a Kassai dómig és a Vereckei hágóig csupa olyan magyar jár-kél, ki úgy érez és gondolkodik, mint Kossuth Lajos és Petőfi Sándor, a lelkesedés és a becsület e két apostola… Áhítattal néztem a pompás könyvre… S akkor az agg Zichy gróf fölállott az íróasztaltól. Kezet adott nekem a 14 éves fiúnak, és mondá:

– Megszoríthatod a kezet fiam, mert tiszta. Gondolj arra, hogy mindig csak tisztakezű emberekkel fogj kezet az életben. Én Budapesten mindig hátratett öklökkel járok. Meg kell válogatni, kivel foghatunk kezet…

Legszebb illúzióm elveszett, de a tanácsot igyekeztem követni egész életemen át.

Egy 15 éves, művelt, korához képest szellemileg érett fiú őszinte és megdöbbentő vallomását olvashatjuk ebben az írásban. Jankovics Marcell Pozsonyba költözve a Klarisszák temploma mellett lévő Pozsonyi Magyar Katholikus Gimnázium diákja lett, így a betegeskedései ellenére olyan képzésben részesült, mely annak ellenére hasznára volt, hogy ő már az előző években is művelte magát: olvasott, és nagyapja, Meszlényi Jenő történetein felnőve kialakult személyiséggel érkezett a gimnáziumba. Ez majd egy következő „percben” lesz aktuális, amikor a gimnázium a kiegyezés 25. évfordulójára kíván emlékezni.

Jankovics már ebben az időben is ír: hol naplót, hol verseket, hogy jegyzeteket. Járja a számára új, de nagyapja számára nagyon szeretett várost, Pozsonyt és feljegyzéseket készít a városban megtalálható síremlékekről, táblákról, feliratokról, szobrokról. A hagyatékban megtaláltam a Szünidőm. Kirándulások a Semmeringen c. írásait, melyet naplószerű, irodalmi leírások valamint élményei és beszámolói az ott töltött időről. Figyelemre méltóak még szintén 1889-ből származó, Feliratok, összegyűjtötte JM, harmadik évfolyam, I-II. rész, a Vegyes feliratok (I.) és Sírfeliratok (II.), V.-VI. füzet című jegyzetei, melyeket átforgatva olyan emlékekkel, feliratokkal is találkozunk, melyek ma már nem léteznek. Verseskötet is található a hagyatékban ebből az évből Excelsior, Hit, haza, természet címmel. Ebben verseket találunk a súlyos tüdőgyulladásáról, valamint elbeszélő költeményeket, és versben elmondott mondákat. Érdekes olvasmányok, az egy biztos.

Digital image

Az írásban szereplő Zichy Nepomuk János katonaként részt vett az 1859-es hadjáratban, ezért katonai érdemkereszttel tüntették ki. A hadsereget kapitányi ranggal elhagyva vonult vissza újfalui nagybirtokára gazdálkodni. Uradalmát, Zichyújfalut országos szinten is fejlett mezőgazdasági településsé fejlesztette. 1865-ben elnyerte a kamarási méltóságot. Újfalu római katolikus iskolájába, melyet még nagyapja, Zichy Ferenc alapított az egyik legelső uradalmi iskolaként, kérésére reformátusok gyermekeit is járathatták. Az iskola fenntartását rendszeres évenkénti donációval biztosította. 1891 és 1894 között kastélyt építtetett, majd vadaskertet létesített. Az 1890-es évek elején mint részvényes bekapcsolódott az 1896-ra a Fejér és Tolna Vármegyei HÉV által átadott Adony-Szabolcsot Székesfehérvárral összekötő vasútvonal építésébe, valamint postahivatal felállítására is kísérletet tett

Jankovics számára nemcsak a gárdospusztai gyerekkori évek voltak meghatározóak, és nemcsak az előző részben leírt,  találkozás Haynald Lajos kalocsai bíboros érsekkel, de a Pozsonyban, nagyapjával eltöltött évek is, melyek igazi nem pozsonyiként igazi pozsonyi polgárrá tették, aki meglátta a szépet egy román kori rosetta ablakban, egy kacskaringós vödrici utcában, vagy a ligetben, melyben hajdan Petőfi alkotott. S ami a legfontosabb: ezekben a kezdeti években alakult ki az a fajta hűsége a koronázó városhoz, melyhez foghatót alig találunk a magyar irodalomban.