A mohácsi vész gyásznapján, augusztus 29-én a Gömöri Református Egyházmegye és a Naprágyi Református Egyházközség a 100 éve történt trianoni tragédiát is felidézve, kettős siralommegemlékezést tartott a naprágyi zöldhatáron és a templomban emlékjelhagyásokkal.
A naprágyi zöldhatáron a „mezsgyés istentiszteleten” Rákos Loránt helyi lelkipásztor köszöntötte a szép számban megjelenteket.
„Egy érzés kovácsolta össze a szívünket ezen a napon. Az, hogy hálát adjunk Istennek – az e napon megélt és felidézett, kettős fájdalom, nemzeti gyász dacára is – azért, hogy még nincs végünk, bár a történelem sodrásával hozott sok ellenakarat számtalanszor azon volt, hogy végünk legyen” – mondta Rákos Loránt.
Mint kifejtette, 1529. augusztus 29-én Mohács mezején, a több mint 200 ezres sereggel felsorakozó I. Szulejmán szultán vérengzése – a csaknem akkor már másfélszázados törökkel folytatott háború keretében – kíméletlenül roppantotta össze a szabadság mellett a keresztyénség védelméért is küzdő Magyarországot. A mohácsi vészben az ország egy délután alatt vesztette el 14 ezer vitézét, vezető nemességét, főpapságát és királyát.
Majd Mohács után 394 évvel, 1920. június 4-én – az I. világháború harcait befejezve – a Párizs melletti Versailles kastélykertjének Nagy-Trianon palotájában ott látunk egy magyar grófot (az ezer éves és megtépázott Magyarország védelmében), aki az antant szövetség 16 államának képviselőivel szemben minden tudásával és bölcsességével próbálta menteni a menthetőt, kevés sikerrel.
Így az ott megírt békediktátum következtében ugyancsak kimondható, hogy – egy hajszál híján – szinte minden elveszett: Magyarország területéből 230 ezer négyzetkilométert csatoltak el, más népek között szétosztva, s egyben új államokat is létrehozva. Mintegy 10 millió magyar lett egyik pillanatról idegen országok lakóivá.
„Szinte minden elveszett…, de az Úr kegyelmessége, hogy még nincs végünk. S most itt állva ez akkor húzott határ élén valóban adjunk hálát a hatalmas Istennek, hogy még mindig megmaradhattunk keresztyénnek és magyarnak, hogy 100 év után is az Ő dicséretében állhassunk talpra, újra és újra, mert ilyen az Ő kegyelmessége”– bizakodott Rákos Loránt.
Isten igéjét Géresi Róbert, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház egyetemes lelkészi főjegyzője hirdette. Majd Géresi Róbert, Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese, Szőnyi Tamás, a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye esperese és a helyi lelkipásztor közösen leplezte le a 100 éves mementó Ében Háézer-ét, a megemlékezés emlékkövét, melyen ez az ige áll: „Bízzatok az Úrban mindenkor…” (Ézs 26,4)
Ezen a részen a trianoni határ Gömörszőlős és Naprágy településeket választotta el egymástól, amely diktált határt mezsgyekövek jelzik. A megemlékezés alkalmára a szervezők egy egyedi határkövet öntöttek ki, TR100 felirattal, melyet emlékjelként fognak majd őrizni a parányi gyülekezetben.
A Himnusz eléneklését követően a megemlékezés a templomban folytatódott a 12 órakor – a mohácsi vész és a trianoni trauma fájdalmas emlékét Istenhez zengő – harangszót követően.
Naprágy patinás templomában az igei elmélyülést Nagy Ákos Róbert esperes végezte.
A gyülekezetet köszöntötte Madarász József polgármester; Szőnyi Tamás esperes, a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye elöljárója; Bán Zoltán, a Gömöri Református Egyházmegye gondnoka.
Rákos Loránt lelkipásztort az alkalom megihlette, verset írt Új Trianon címmel. A költeményt Martinovics János, a Rozsnyói Református Alapiskola tanára adta elő.
„Az 1920-ban bekövetkezett ország-, nemzet- és egyházdarabolás következtében beállott sokkhatás alatt megannyi gondolkodó, költő és író gondolatai kaptak szárnyra.
Köztük Juhász Gyuláé is, kinek tollából talán az egyik legismertebb vers fakadt fel a nemzeti gyászról, Trianon cím alatt.
E vers folytatásaként vagy éppen testvéreként íródott ez a költemény, amely 100 év érzéseit és leszűrt gondolatait kívánja összefoglalni e centenárium alkalmából” – fejtette ki Rákos Loránt.
Mint elmondta, Trianon egy egyetlen szóba foglalt érzés-, gondolat-, fájdalom-, remény- és intelemhalmaz, melynek már csak a hallása is egy csendes és megfontolt vitelre állítja be a jó érzésű embert.
„Egy olyan jelképet szeretnénk e templomban hagyni, amely viziuálisan álljon mindig előttünk, hogy emlékeztessen minket múltunk tanulságára; de azzal, hogy e templomban lesz, táplálja is mindig bennünk az Istenbe vetett reménységet, egy örök igazság elérkezte iránt” – fejtette ki Rákos Loránt.
A Trianon-emlékjelet a templombelső falán Fűzér Zoltán helyi gondnokkal leplezte le.
Mint tudjuk, a trianoni döntés nemcsak nemzetünkre, hanem református egyházunkra is súlyos hatással volt.
Ami egységes volt, hirtelen darabokra hullott, úgy, hogy alig volt hihető eme eszméletlen állapot.
Buza Zsolt, a Pozsonyi Református Egyházközség lelkipásztora, az akkori Gömöri Református Egyházmegyének az 1920-as évben lejegyzett jegyzőkönyveit dolgozta fel.
A kötetből minden jelenlévő anyaegyházközség vételezhetett egy példányt a parókiális könyvtárába.
Az alkalom zárásaként Nagy Ákos Róbert esperes zárszavát követően a Szózatot énekelték el.
„Ezúton is szeretettel és tisztelettel köszönöm meg mindenkinek, hogy közösséget vállaltak velünk eme emléknapon; és hogy lelkükben hordozzák mindazon értékeket, amelybe az Úristen megszületni, élni és helytállni rendelte Önöket, minket. Oltalmazza továbbra is életünket, építse nemzetünk és egyházunk jövőjét az igazság és maradandóság lelki kövein” – mondta Rákos Loránt, a Naprágyi Református Egyházközség lelkipásztora.
Rákos: Loránt: ÚJ TRIANON
Már semmi sem lesz olyan, mint régen,
de sose feledjük el, milyen volt!Mert olyan hazánk volt nekünk e föld,
mit izzó verítékkel és hévvel
délcegen vitt győzelemre, jőve
Verecke kapuján – ezredévek
létjogával – a honfoglaló nép,
és minek hírét azóta egy kő
alatt elnyomja egy torz gondolat…
Olyan szeretett ország volt e föld,
mit első királyunk a szent kereszt
tövénél a mennybe ajánlott, hogy
térjen rá béke s égi akarat…
Igen, emlékezzünk rá, hogy olyan
hazánk volt nekünk, hol a Kárpátok
ölében és a mennyek tükrében
hullámzott a kalászok tengere;
és hűvös erdők leheletétől
frissült fel az aratás embere…
Hát emlékszel már őseid bájos
meséire: a magyar regék nagy
tetteire, a szavaknak zengő
intelmeire, mikkel életed
dobogójára léptettek azok,
kiket feledni soha nem lehet?
Oh, ti fáradt magyar testvéreim,
kik bánatosan viselitek ma
lelketeken Trianon gyászának
sötét leplét, ocsúdjatok fel a
magasba, mert mit Isten az igén
s hiten át, ész, erő vívmányában
egy jussként adott, az darabokban
az embernél meg nem maradhatott.
Bizony nem! Mi sokfelé hasított
szívek, igazából egyek vagyunk;
s a könnyeken emelt zord határok
mögül, ha ugyanazt a csillagot
látjuk, akkor egyet is akarunk:
végéhez érni már a sírásnak
s elébe menni a virradásnak…
De addig se feledjük – mert csak úgy
ölelheti, kit a toll elszakajt,
az anyakebelben maradt magyart –,
hogy karotok ez átfont koszorú,
mely hőn szorítja magához csonka
testét, hogy csendben szívére bízza:
olyan hazánk volt nekünk, ahol a
szó és törekvés fénylő égisze
karöltve hirdette e hon sorsát,
hogy erényeken áll Magyarország.
Így volt ez mindig, mióta csak van
emlékezet, melyben volt nekünk egy
ország, hol Csekén Kölcsey hívta
egy közös imára e zaklatott
nemzetet, örök reménysugárba
szőve a lelkeket. Emlékezz, hogy
volt nekünk egy négytornyú Pozsonyunk,
hol a diétán új alapjait
hirdette e népnek a Legnagyobb
Magyar: nyelvünk evangéliumát.
Olyan hazánk volt nekünk, ahol a
bátorság arcaként egy ruszkai
Dobó István állt elő, s a forró
epekedésre pedig Zólyomnak
fia, Balassi Bálint tanított.
Vagy ne emlékeznél a szomorú
Új Simeonra, a bibliás pap
Tompa Mihályra, kinek hamvai
Gömör ódon földjét serkentik egy
váteszi jövőbe gyökerezni?
S hátat fordítanál Kassa nemes
halottjának, ki óva intőn hív
tetemre egy felsarjadt nemzetet?
Oh nem…, nem pusztán a múlt keserű
álma ez, minek elhalványuló
képeit elmossa a mord jelen
érdektelen pátosza, mert ez a
mi utunk, melyen egyszer eljutunk
tán oda, hol a szivárvány íve
új idők igazságához vezet.
Ne kopjon, hát, el a színe, mint a
Jernyén alvó Szinyei sírjának
palettája, vagy mint Munkács híres
ecsetforgatójának alkonyba
boruló tarkasága. Bizony ám,
magyar testvéreim, mindez úgy cseng
fülünkbe, mint egy szép óda, melynek
idejét majd elüti az óra…
Ámde addig is ne hallanád…, ne
hallanád csendülni, mint egy ringó,
súgó dallamot, Szenci s Ráday
énekét, vagy egy-egy tanulságát
a komáromi mesés, Jókai
tollának? Mindezt hallanotok kell
– Gábor Áron ágyúi dörgését,
vagy Kőrösinek az őshazából
hozott dobogtató hírverését –;
majd kegyelettel s egy halk sóhajjal
szórjuk meg virággal Házsongárd szent
vetését… Igen, ti e veszteség
alatt megtört hősei e szétdúlt
hazának, kik gyűlölet és gyilok
vad ostroma között is helytálltok
e magasztos küldetésetekben,
ezerszer is legyetek áldottak,
s bátrak, mint Nándorfehérvár bajnok
Hunyadija vagy a szigetvári
dalia, Zrínyi, ki erejét az
orkán is alig érhette utol.
Hát tudnátok oly pontját mutatni
e honnak, ahol ne regélnének
sikerről a magyar buzgalom nagy
érdemei? Mégha más éli is
most hazánk ékeit, mindig tudjuk,
hogy a titokban, a csendben a mi
vérünk folyik, és azt is tudjuk, hogy
Segesvár ködjében ki bujdosik….
Hajtsuk most le egy közös kebelre
elalélt fejünket, és tekintsünk
egy végtelen kikeletbe, mint a
Szalontáról indult Arany János
Toldija, ki szilárdan s merészen
mutat oda, hol székel még hegyén
az ősi Buda. Nézzünk az örök
Hatalomra, ki egyszer az összes
fájdalmat elnyomja – Ligetfalu
kisdedjeinek halálsikolyát,
hajtott száműzöttek könnyeinek
csorgását –; s a sok-sok elásott kín –
hangos sírok és hallgatag bölcsők –,
mind-mind elmúlik majd a búsulás;
s csak marad utána a nesztelen
béke: egy új, vészesebb harcnak a
vége… El fog dőlni a viadal…,
s ki a hűség és remény oltárán
áldoz, rá köszönt majd a diadal…Már semmi sem lesz olyan, mint régen
– mikor még rólunk egy felhang dalolt –,
de sose feledjük el, milyen volt…
