A Szent Korona az évszázadok folyamán sok helyen megfordult, de Pozsonyon kívül csak Ipolybalog templomának tornya hirdeti hajdani jelenlétét, amit 2005 óta minden év augusztusában a Szent Korona másolatának ünnepélyes jelenlétében ünnepelnek meg ezen az alig nyolcszáz lelkes településen.
Próbáljuk megfejteni: mi is ma a Szent Korona üzenete.
Elsősorban az iránta való tisztelet. IV. Béla korában már szentnek mondták eleink az Árpádok legendák ködéből kiemelkedő koronáját. A III. András halála utáni időkben 13 évesen trónra került Vencel hiába vette fel a magyaroknak kedves László nevet, nem tudta elfogadtatni magát, noha a kezében voltak a koronázási ékszerek is. Ezeket Prágába vitte, nevezzük nevén: ellopta. De még benne is volt annyi tisztelet, hogy a Szent Koronát éjjeli őrzésre az ipolybalogi templomba, tehát szent helyre vitette.
A másik fontos üzenet:
A Szent Korona nem csupán egyetlen nemzet kincse. Régi királyaink korában a Szent Korona népeiről beszéltek.
Hazánk területét a honfoglalás óta több nemzet lakta. Békésen megfértek egymás mellett: mind a magyar király alattvalói voltak. Magyarok és szlávok, Szent László után délen a horvátok, a tatárjárás pusztítását követően az északkeleti területekre behívott szászok és ruszinok, később a románok, valamint az ide menekült szerbek alkották a Szent Korona népeit. Sok nyelven beszéltek, de mind hungarusok, azaz magyarok voltak, a szónak abban az értelmében, amit ma magyar állampolgárnak mondunk.
A nemzeti öntudatra ébredés után a „hungarusok” közötti egység megbomlott. Az eredmény: Trianonban szétesett az ország. Ez évtizedeken át tilalmas téma. Hogy eddig nem sikerült begyógyítani a sebeinket, annak fő oka épp az, hogy nem volt alkalmunk sem nyugodtan végiggondolni a történteket, sem megkeresni azt a megoldást, ami nem egy újabb viszály magvát veti el, hanem megfelel minden hajdani polgártársnak. A megoldás az lehet, ha a Kárpát-medence minden szülötte egyenjogú és egyenrangú polgára lesz az országnak, amelyben él. Ez még a politikai korrektségnek is megfelelő cél, hiszen úgy is mondhatjuk: szűnjön meg minden etnikai megkülönböztetés.
Nem túlzott kívánság. Elvben e jogokat minden ország biztosítja polgárainak. Ha a vonatkozó törvényeknek az állam legalább a betűjét megtartaná, a többségi nemzet pedig a szellemét is, akkor kevesebb lenne a jaj, kisebb volna a fájdalom.
Ám nemcsak jogról van szó. A tudatos történelemhamisítás évtizedei után fel kell számolni a megértés akadályait jelentő tévedéseket, hamisításokat és a tudatlanságot is.
Bár soha nem voltunk úgynevezett nemzetállam, a kiegyezés utáni évtizedekben sajnos épp erre törekedtünk. Gőzerővel folyt a magyarosítás az oktatásban, a közigazgatásban. A településnév-rendezés során például sok olyan hely is magyar nevet kapott, ahol magyarok soha nem éltek. A másik oldalon a történelemhamisítók összekeverték az osztályhelyzetből fakadó kiszolgáltatottságot az etnikai elnyomással. Ezeréves magyar elnyomás nem létezett, a földesurak anyanyelvtől függetlenül használták ki a jobbágyaikat.
A sérelmeket sorolhatnánk napestig. Nincs értelme. Aki elszenvedte, érzi. Aki elkövette, szégyenkezik, vagy rosszabb és gyakoribb esetben örül, hogy jól betett a másiknak. Az egymás elleni akcióknak a gyökere a félelem. A többségiek félnek, hogy az idők változásai során elveszthetik jelenlegi területeiket vagy azok kisebb-nagyobb részét. Mi, magyarok pedig attól tartunk, hogy a többségiek szelídebb vagy durvább eszközökkel elűznek bennünket szülőföldünkről, őseink sírjának közeléből. A félelem agresszívvá tesz, s emiatt sérelem sérelmet követ, a sebek nem gyógyulnak, hanem elgennyesednek.
Kövessük a lengyel példát, akik azzal fordultak a németekhez, hogy „megbocsátunk és bocsánatot kérünk”. Nekünk is van mit megbocsátanunk, és van miért bocsánatot kérnünk. Ez annál is inkább lehetséges, mert a sérelmek zömét nem mi, hanem elődeink szenvedték el, és a sebeket sem mi, hanem elődeink okozták másoknak.
Száz éve kik döntöttek a határokról? Hajlamosak vagyunk a nyerteseket, tehát a szlovákokat, románokat, szerbeket hibáztatni. De ők csak éltek az alkalommal. Az akkori nagyhatalmak, elsősorban a franciák, kevésbé az angolok és az olaszok húzták meg a határokat. Nem véletlen, hogy a Wilson elnök által felvetett népszavazások rendre elmaradtak. A szlovákokat például senki meg nem kérdezte, hogy akarnak-e Prágához tartozni. Mindez azért fontos, hogy némileg csillapodjék bennünk a döntés igazságtalansága miatti felháborodás, és az ne elsősorban a szomszédokra irányuljon.
Megkönnyíti ezt, hogy kevesen bár, de vannak szlovákok, akik olykor még nyilvánosság előtt is kijelentik, hogy Trianonban igazságtalanság érte a magyarokat, sőt a 75 éves Beneš-dekrétumokkal sem értenek egyet abban, hogy a magyar nemzet minden tagja háborús bűnös lett volna.
Hogyan lehet az elszenvedett igazságtalanságokon, pontosabban gazságokon túllépni? Talán úgy, hogy végre rendezzük közös dolgainkat. Ehhez azonban a gondolkodásunknak változnia kell. Eleink a „Nem, nem, soha!” jegyében területi revíziót követeltek. A területi közigazgatásnak ma már sokkal kisebb a jelentősége, mint száz éve. Ahhoz, hogy a revízió ne területet, hanem emberi jogokat jelentsen, a három nem helyett egy igenre van szükség. Igent kell mondanunk a szeretetre. Teljesítettük-e a főparancs második részét, azaz szerettük-e embertársainkat, mint önmagunkat? Hiteltelen az istenszeretetünk, ha nem kapcsolódik hozzá az emberszeretet. Esterházy Lujza, Isten szolgája Esterházy János nővére,a Miatyánk szellemét kérte számon a magyarokon. Hiteles-e az imánk, ha akár naponta százszor is elmormoljuk, hogy „Bocsásd meg a vétkeinket”, de nem tudatosítjuk, hogy ehhez nekünk is meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek? A Miatyánk hét kérése közül ez az egy, amihez Jézus feltételt szabott, amit olyan fontosnak tartott, hogy visszatért rá, és külön nyomatékosította. Máté evangéliumában (Mt 6 14-15) két kemény mondatot is olvashatunk erről: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”
Van mit megbocsátanunk: 1920-ban nagyot vétettek ellenünk, és az elmúlt száz év alatt ezt csak tetézték. Ám önáltatás volna, ha a saját vétkeinkről megfeledkeznénk. A három nem helyett egy nagy igen kell, de nem a magunk másodrendűvé nyilvánítására, nem a kiszolgáltatottságra, hanem a másik ember szeretetére. Talán joggal vethetjük fel, hogy ez lehetetlen, és az Isten lehetetlent nyilván nem kíván tőlünk. Pedig kívánt, de hozzátette: „Ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges” (Lk. 18, 27).
Nyilvánvaló tehát, hogy jó és tartós megoldást csak a megbocsátunk és bocsánatot kérünk kijelentés szellemében érhetünk el, amit egyébként a szlovák és magyar püspöki kar vezetése már 2006-ban, Esztergomban megfogalmazott, de ami a létező sebek mélysége miatt sokunk erejét meghaladja.
Be kell kapcsolni tehát egy új erőforrást. Ez pedig adva van, és a következő év különösen is felhívja a figyelmet erre az erőforrásra: az Oltáriszentségre. Az evangélikus Roger Schütz, a taizéi közösség alapítója azt mondta, hogy a katolikus egyház legnagyobb kincse az Oltáriszentség. Jövőre a világ katolikusai a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából itt, a Kárpát-medencében vallják meg a hitüket, és itt terjesztik gondjainkat-bajainkat az önmagát az Oltáriszentségben nekünk adó Krisztus elé. Teréz anya a házaspároknak mondta, hogy ha együtt imádkoznak, együtt is maradnak. Ez a nemzetek együttélésére is vonatkozhat. Az első budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében Ipolybalog, és lényegében Szlovákia magyarok lakta déli részei ismét egyesültek az anyaországgal. Most a második hasonló alkalommal – remélhetőleg a szlovákokkal együtt – másért, ennél többért fogunk fohászkodni: azért, hogy a Kárpát-medence minden lakója otthon érezze magát azon a helyen, ahol él, és hogy senkit ne érhessen hátrány az anyanyelve miatt.
Jogi nyelven ez úgy is mondható, hogy az alkotmány foglalja magába egy ország összes polgárát, ne csak egy kitüntetett nemzetet. A politika nyelvén Miroslav Kusý fogalmazta meg: Senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén.
Talán szokatlan, hogy egy politikus a nyilvánosság előtt a saját hitének megfelelő szavakat használ. Ezt azok, akik a magánélet zárt világába száműznék a vallást, valószínűleg elfogadhatatlannak tartják. A magam részéről azt a világot tartom elfogadhatatlannak, amelyben élünk. Amelyben egy bíróság a szülők akarata ellenére is elrendelheti a beteg gyermek megölését. Amelyben nemileg éretlen gyermekeket nemváltásra kényszeríthetnek, ha a szülő szívesebben látna leányt, mint fiút, vagy fordítva. Amelyben a gyermekekkel való nemi érintkezés mellett nyilvánosan érvelnek, s közben tiltanák, hogy az osztálytermekben keresztek legyenek a tanulók szeme előtt. Amelyben a rasszizmus elutasítása okán elpusztítják a kereszteket, mert azon Jézus fehér emberként van ábrázolva. Milyen világ az, amelyben a gyermeknek a saját szüleihez való joga kevésbé fontos, mint egy azonos nemű párnak az a vágya, hogy gyermeket nevelhessen? Nem folytatom a napihírekben garmadával található visszásságok sorát.
Vladimir Palko, Szlovákia volt belügyminisztere a Jönnek az oroszlánok című könyvében rámutatott, hogy a világ talán épp azért van olyan állapotban, amilyenben, mert a keresztény politikusok először véka alá rejtették a maguk hitét, majd a gondolkodásukból, végül a döntéseikből is eltűntek a keresztény szempontok.
Kilenc évtizede Julien Benda és nyomában Babits Mihály is az írástudók árulásáról beszélt. Ma a korábban példának tekintett Nyugaton – tisztelet a kivételnek – a politikusok, elsősorban a keresztény politikusok árulásának korát éljük.
Nem kell beállni ebbe a sorba. Tegyük világossá, hogy az ember örömre, boldogságra vágyik, s ezt csak akkor találja meg, ha felismeri: nem véletlenül, hanem annak az Istennek az akaratából született, aki kétezer éve belépett a történelembe, és elhozta nekünk az örömhírt. Mi itt, Közép-Európában még sokan hisszük ezt, s ahogy annak idején az Oszmán Birodalom hódításának, ma a divatos eszméknek állunk ellen, s így ismét javára lehetünk az egész nyugati világnak. De csak együtt: lengyelek, szlovákok, magyarok, horvátok. Közép-európaiak. Ha ezt a csak közösen megnyerhető feladatot vállaljuk, szinte észrevétlenül gyógyulnak a trianoni sebeink. Ha más értelemben is, de ismét polgártársak leszünk!
Ebben remélek, s ehhez kérem az Úristen segítő kegyelmét.
Az augusztus 2-án az ipolybalogi Szent Korona-ünnepségen elhangzott beszéd szerkesztett változata.
