Fotó: e-obce.sk

Mindig megdobban a szíve az embernek, ha valahol manapság szabadtéri színpadot építenek, avatnak. S máris a társadalmi élet alappillérénél vagyunk, mert ahol ilyesmi történik, ott nemcsak jelenben, de jövőben is gondolkodnak, ott van élet, szeretnék, ha lenne közösség, kultúra, hagyomány, és az emberi lelket erősítő szellemi kultúra.

Jutott eszembe mindez a napokban, amikor arról olvastam, hogy Martoson az ifjak jóvoltából egy csodaszép, értékes, a múltból táplálkozó, s a jövőbe mutató kifejezés szimbólumát építették bele a szabadtéri színpadba. S ebben az a csodálatos, hogy nemcsak a helyiek örömére, de mindannyiunk, a felvidéki magyarság örömére, reményére, hogy Vörösmartyval szólva:

„Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja”.

S erre ad reményt Muzsla község is állandó sokszínű kulturális rendezvényeivel, s a közeljövőben átadásra kerülő, szintén értéket hordozó, s a következő nemzedéknek lehetőséget adó gyönyörű színpadával. Ez nemcsak regionális, de országos szinten is működtethető szabadtéri találkozóhelye lehet a Felvidéknek, tekintettel az egyik legjobb borvidékre, a muzslaiak kedves vendéglátására, a földrajzi és szakrális értékek közelségére is.

A legnehezebb körülmények ellenére is van jövőépítés ott, ahol nagyon akarnak, ahol nagyon tudnak, ahol nemcsak beszélnek és panaszkodnak, hanem cselekszenek, és nem hagyják elveszni a lehetőségeket.

S itt jön a színpadsirató, mert mindezen eredményekről szólva akaratlanul is eszembe jut a Köbölkúton 1996. június 23-án, a millecentenárium éve alkalmából, Kovács Ferenc akkori polgármester jóvoltából felépült és átadásra került, Makovecz Imre által tervezett és kivitelezett, ország-világ büszkeségére váló egyedi szabadtéri színpad az ARDEA üdülő területén.

Az avatáson, szakadó esőben vagy 2-3 ezer ember csodálta a kifeszített íjra emlékeztető nádtetős színpadot, melyen a szalagot Makovecz Imre vágta át,

és szerepelt itt már a száztagú zenekar, a Honvéd együttes, és sorolhatnám a legjobb hazai és magyar, de szlovák együtteseket is, s persze a legjobb hazai amatőr csoportjainkat, melyekből akkortájt még sok akadt. A színpadot borító nád a helyi nádfeldolgozók emlékét is idézte.

A Csemadok járási ünnepélyeinek állandó székhelyévé vált több száz nézővel, csaknem tizenöt évig, míg Kovács Ferenc ügyelte a karbantartást. Sajnos 2009 után már leszállóágban voltak a járási ünnepélyek, s 2014-től, az ünnepség vándoroltatása után itt teljesen megszűnt a járási ünnepély. Koncertek még nagy ritkán voltak, legutóbb talán 2017-ben.

A színpad élt alig tizenöt évet.

Senkinek nem fáj, hogy a világhírű építész műve lassan az enyészeté lesz, ha nem történik változás. A tulajdonos község pénzhiány miatt nem foglalkozik a témával, a hazai magyar kultúra és politika sem a legfontosabb értékeink közé sorolta e művet, amelyet meg kellett volna menteni. A járási rendezvény azóta vándorrendezvénnyé vált, amely az egykori találkozóhely szellemét nem adhatja vissza.

Lehet, hogy ezt pótolja majd a muzslai színpad? Azonban ha neves nagyjaink hagyatékát akár egy ilyen építészeti formában sem tudjuk megőrizni, csoda, ha más fontos dolgokról is ilyen könnyen lemondunk?