A százhetvenegy esztendővel ezelőtti gyásznap és az aradi tizenhárom a magyar nemzeti emlékezet részét képezi. Az évfordulókon rendre felidézik életútjukat, ám arról, mi történt holttesteikkel, már jóval kevesebb szó esik.
Aradon 1849. október 6-án Karl Ernst törzshadbíró az alábbi sorokat írta Haynaunak: „…legmélyebb tisztelettel felterjesztem nagyméltóságodnak a végrehajtási záradékkal ellátott haditörvényszéki ítéleteket, azzal a legalázatosabb megjegyzéssel, hogy Kiss – Vécsey – Aulich – Török – Láhner – Schweidel – Poeltenberg – [Nagysándor] – Knezić – Leiningen – Dessewffy – Damjanich és Lázár vádlottakon a halálbüntetést ma hajnalban végrehajtották, és az elítéltek közszemlére való kitétele a törvény előírása szerint a mai nap megtörténik.”
Az elrettentő célzatú közszemlét követően a felmondási idejét töltő hóhér, Franz Bott és segédei a zsigmondházi réten hantolták el a kilenc akasztott tábornokot.
Régi szokás szerint a hóhér a kivégzettek felsőruházatát, segédei pedig a fehérneműt húzták le a holttestekről. (A hóhér fia még a századfordulón is emlékezett Damjanich fehér köpenyére, azt apja „halála napjáig használta úti ruhául, amikor hivatalos funkcióban Brünnből vidékre utazott” és arra, hogy házukban sokáig kallódtak a vértanúk ruhái.) A négy agyonlőtt vértanú holttestét – Alois Urticka főporkoláb utasítására – katonák földelték el kivégzésük helyszínén, az aradi várárokban.
A rokonság és a barátok a vértanúk holttesteit igyekeztek kiváltani, de megkeresésüket az aradi vár parancsnoksága mereven elutasította, azon megjegyzést téve, hogy ha titokban szállítják el a halottakat, szemet hunynak felette.
A kivégzés napján Damjanich egyik közeli rokona, Csernovics Péter földbirtokos – volt Temes vármegyei főispán, a Bánság, Bács-Bodrog és Arad vármegye királyi biztosa – Zsiradó János nevű komornyikja markába száz aranyat nyomott azzal a meghagyással, hogy „Damjanich holttestét (…) mindenáron, Láhner, Vécsey s Leiningenét pedig ha lehetséges, a hóhértól megszerezze, s Mácsára vitetvén ott a parkban eltemesse.”
Zsiradó az utasítás szerint járt el. A hóhér egyesével szedte le a holttesteket a bitóról, és azokat átadta neki azzal a megjegyzéssel, hogy „ha akarja, odaadom magának a többieket is”. Csernovics utólag bánta, hogy nem élt a lehetőséggel, s mivel a komornyik „a többi holttest iránt utasítást nem kapván, azok ott maradtak”. Éjjel érkezett meg a mácsai birtokra Damjanich és Láhner gyékénnyel letakart koporsója.
A Csernovicstól kapott írásos utasítás értelmében Rátky Frigyes helyi gazdatisztnek – a legnagyobb titoktartás mellett – olyan helyet kellett keresnie a birtokon, ahol a két vértanút eltemetheti. Előbb azonban a szekérről leemelték a két, feketére festett fakoporsót, hogy egy színbe helyezzék. „Egyik sem volt leszögezve. A halottak fehér alsóruhába voltak öltözve, letakarva egy vászonlepedővel. Mikor megnéztük a két hős elváltozott alakját, egymás nyakába borultunk, s úgy sírtunk” – emlékezett vissza a gazdatiszt.
Egyik megbízható öregbéresét maga mellé vette, hogy alkalmas helyet keressenek, majd megásták a sírokat. Október 7-én újabb levél érkezett Csernovicstól, amelyben arra kérte Rátkyt, hogy addig ne temesse el a halottakat, amíg ő meg nem érkezik, de csak másnap jutott haza Mácsára. „A kétnapi állásban, miután 7-én és 8-án meleg őszi idők jártak, a két hulla erősen föloszlásnak indult. Damjanich kövér holtteste fölpuffadt, s a már leszegezett koporsófödelet ötujjnyira fölemelte. (…)
Csernovics maga jelölte ki a mácsai parkban a helyet, ahová a sírt kellett ásni. Éjjel ástuk meg az új sírgödröt. Éjfél után két órakor egy kétökrös szekéren vittük ki a parkba a két koporsót. Közös sírba temettük a halottakat.
Az éjjeli temetésen jelen voltunk: Csernovics, én, a feleségem, Csernovics komornyikja, Láhner legénye és a béresgazdám. Mikor a két koporsó egymás mellett feküdt a sír fenekén: letérdeltünk a gödör mellé, s elmondtunk három miatyánkot. Ez volt a végtisztessége a forradalom két legkiválóbb hősének. Az imádság után behantoltuk a gödröt, a földet elsimítottuk, hogy munkánknak nyoma ne legyen. Aztán még egyszer áldást mondtunk a lenn nyugvó drága halottakra, és hazatávoztunk.”
Damjanich János és Láhner György vezérőrnagy holtteste mellett Csernovics komornyikjának sikerült gróf Leiningen-Westerburg Károly és gróf Vécsey Károly vezérőrnagy tetemét is kiváltania. Leiningen özvegyének rokona, Urbán Gyula két ügyvéd révén október 6-án este kapta meg a gróf holttestét, amelyet monyorói birtokán helyezett el. Vécsey gróf testét – szintén október 6-án – felesége kapta meg, amelyet ideiglenes jelleggel a Rósa család sírboltjába rejtettek. 1876-ban a borosjenői katolikus templom sírboltjába kerültek Leiningen földi maradványai, Vécsey csontjai pedig 1916-ban az aradi kultúrpalota kriptájába.
Amíg az akasztottak esetében lehetőség nyílott a tetemek kiváltására, addig a sáncokban főbe lőtt négy vértanú holttestének elszállíttatása reménytelen feladatnak tűnt. Mégis akadtak, aki próbálkoztak.
Kiss Ernő altábornagy féltestvérének, báró Löwen Júliának férje, Fedrigoni Lajos utasítására Kovács Mihály huszár – aki 1828-tól volt a délvidéki nábob tisztiszolgája – és Vörös Márton, Hertelendy Miksa – Torontál vármegye volt kormánybiztosa – komornyikja október 6-án este fél tizenkettőkor gazdája testét kilopta az aradi várból és „azt onnan továbbcipelve, míg az őröktől tovább tartani nem kellett, taligára helyeztük, egyikünk a testet tartotta, másikunk a kétkerekű taligát húzta (…) Arad város egyik hátsó félreeső utcájába, egy bérelt szobába. Ott a testet megmostuk, én a fejet, mely széjjel volt roncsolva, összeállítottam s összekötöztem (…) Ezután fölöltöztettük a testet tiszta fehér alsóruhába (…) és egy lepedőbe csavarva egy mázolatlan koporsóba helyeztük (…) taligára téve kivittük a temetőbe, hol a temetőcsősznek átadtak, hogy gondoskodjon ezen halottról”.
Így emlékezett vissza évtizedekkel később az eseményre Hertelendy komornyikja. Nagyszentmiklóson 1890. október 29-én a 81 esztendős Kovács Mihály közhuszár írásba foglalta a történteket, s levelét Kossuth Lajosnak címezte. Soraiból kiderül, hogy a hadastyán hat évig hagyta Kiss Ernő testét az aradi temetőben, majd elvitte Katalinfalvára, „a hol 16 esztendeig feküdt; onnan átszállítottam az ő templomi kriptájában Elemérre a hol most is nyugszik”.
Dessewffy Arisztid vezérőrnagy holttestét csak 1850 tavaszán tudta fiatal özvegye, Szinyei Merse Emma hazaszállítani Margonyára.
A tábornok öccse, Dessewffy Kálmán és unokatestvérei, Bánó Miklós hadnagy – a Hunyadi-csapatból szervezett 50. honvédzászlóalj tisztje – és Bydeskúty Ernő őrnagy – az I. hadtest szekerészkarának parancsnoka, akit az 1849. augusztus 2-i debreceni ütközetet követően terjesztettek fel alezredesi előléptetésre – tett kísérletet, hogy hivatalosan kikérjék a tetemet.
„Hivatalos úton nem kapták meg a holttestet, megpróbálták éjjel kiásni. Az eső és az őr megakadályozta őket ebben. Másnap egy osztrák őrnagy ajánlkozott, hogy kiásatja a halottat, ha egy csomó alárendeltet meg tudnak vesztegetni. Ez megtörtént. Ekkor az őrnagy azt az utasítást adta, hogy küldjenek egy ládát a vár alá, ne koporsót, mert az szemet szúr. – Nemsokára visszahozták a ládát s benne a drága gyászos terhet. Csak Margonyán (Sáros m.) bontották föl a ládát, s akkor látták, hogy a holttest szét van darabolva. Valószínű, a sírfelásók nem tudták a szűk ládába betenni a hullát, s miután más ládát keríteni nem volt idő: szétvágták a testet, s úgy helyezték el. – Margonyán a család alig ismert rá a holttestre, részint mert már a feloszlás előrehaladott állapotában volt, részint mert a szakáll és a hajzat színe egészen elváltozott – azt hitték, hogy idegen hullát hoztak Margonyára – mindaddig, míg egy ismertetőjel [egy kihúzott fog helye] kétségtelenné nem tette, hogy valósággal Dessewffyé a holttest.”
A kiegyezést követően a többiek sírját is keresték, de a kutatások évtizedeken át nem vezettek eredményre.
Aztán 1913-ban leltek rá Schweidel József vezérőrnagy és Lázár Vilmos ezredes csontjaira, amelyeket az aradi kultúrpalotába vittek. 1932 tavaszán, amikor a Maros töltését erősítették, megtalálták Aulich Lajos, Knezić Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő és Török Ignác vezérőrnagy földi maradványait, de a román hatóságok miatt azokat sietve tudták azonosítani és elszállítani az aradi temetőbe, ahonnan 1956-ban kerültek át a kultúrpalotába.
Végül az aradi gyásznap 125. évfordulóján, 1974-ben az Aradon és környékén nyugvó tizenegy vértanú csontjait áttemették az aradi emlékoszlop tövében létesített kriptába.
Az aradi vértanúk még a XXI. században sem nyugodhatnak háborítatlanul, hiszen többször előfordult, hogy „hazafiúi” érzéssel – vagy inkább alkohollal és tudatmódosító szerekkel – átitatott szlovákok szórták szét a margonyai erdei kriptában pihenő csontokat, vagy Furulyás Jankó (Avram Iancu) kései leszármazottai mázolták össze a saját nemzeti színeikkel az Aradon 2004-ben újból felállított Zala György-féle Szabadság-szobrot.
A szlovák és román színekbe csomagolt kegyeletsértések azonban üzenetet hordoznak: a tőlünk bitorolt országrészeken arra törekednek, hogy a magyar emlékeket szisztematikusan eltüntessék a föld színéről, és a nekik tetsző történelmi nagyjainkat ellopják, hogy belőlük kreálják meg hamis múltjukat, ezzel igazolván, hogy joguk van a magyar területekre. Vannak azonban, akiket sehogy sem tudnak áltörténelmükbe szuszakolni – mint ahogy az aradi vértanúkat sem –, de azok emlékének meggyalázásával felkorbácsolhatják saját nemzeti érzéseiket és büntetlenül belénk is rúghatnak.
