A napokban vette át Puss Sándor jezsuita szerzetes Magyarország Lovagkeresztje Érdemrendjét Pozsonyban a nagykövetségen. Nem gyakran fordul elő, hogy felvidéki pap – ez esetben jezsuita szerzetes – kapjon ilyen rangos, Áder János köztársasági elnök kézjegyével ellátott kitüntetést.
Ez alkalomból ez egyetlen magyar felvidéki szerzetessel beszélgettem eddigi munkásságáról, küldetéséről, terveiről.
Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártja (MKP) európai parlamenti képviselője tavaly Puss Sándor jezsuita szerzetest Európai Polgári Díjra jelölte. Megkapta ezt a díjat?
Köszönöm a kérdést, nem kaptam meg. Igazából nem is vágytam rá, sőt javasoltam arra alkalmasabbakat, de az állítólagos „ügynöklista” miatt én voltam rá a legalkalmasabb. Ennyi nekem elég is volt, ez is rangnak számít, ha a 70-es, 80-as évek nem éppen egyházbarát politikáját vesszük alapul. Azokban az időkből az volt a „menő”, ha valakit a titkosrendőrség megfigyelt, követte lépéseit. Mivel minket, fiatal jezsuitákat a szovjetunióbeli misszióba készítettek elő, nagyon józannak kellett maradnunk, hogy fel tudjunk készülni. Bevallom, büszke is vagyok arra, hogy csak egyszer igazoltatott a titkosrendőrség, 1988 szeptemberében – erről levéltári feljegyzések is vannak. Sőt, ennek a dátumát tekintjük egyfajta alapítólevélnek, ettől fogva datálható, hogy voltak ifjúsági egyházi mozgalmak. Ez a rendőrségi dokumentum a KIK (Keresztény Ifjúsági Közösségek) alapítólevele, amit hivatalosan csak 1991-ben jegyzett be a belügyminisztérium.
Sokrétű munkásságát már egy korábbi díjjal elismerték. Vajon ez a rangos elismerés hogyan érintette Önt ? Egyáltalán az egyház szolgálatában lévő papként, szerzetesként, hogy éli meg ezeket a kitüntetéseket?
2016-ban kaptam meg a Külföldi Magyarokért díjat. Ez volt igazából az első, jólesett – már akkor is tudatosítottam, hogy bár én kaptam, nem csak nekem szól. Munkatársaimnak, paptársaimnak, akik velem együtt vagy párhuzamosan dolgoznak a határon túli magyarságért. Akkor az elismerésnél Kárpátalja lett kihangsúlyozva, mint fő tevékenység, mondhatni siker, és úgy is volt. A dévai gyermekotthon után a ráti is a szívemhez nőtt, sok önkéntest nyertem meg az ügynek, találtam szponzorokat, akik anyagilag is támogatták. Böjte Csaba is azzal biztatott, ő majd valahogy elboldogul a lurkókkal, én menjek Ukrajnába. S igaz, hogy Szovjetunió volt az eredeti küldetés, de kimondottan örültem, hogy elöljáróim megelégedtek azzal, hogy Kárpátalján maradhatok – vagyis az akkor újjáalakuló Ukrajnában. Fényes jövő állt volna előttem, ha megtanulok perfekt ukránul, esetleg felveszem a görögkatolikus rítust is, de ezt szerencsére „megúsztam”. Az első években szimultán kellett fordítani 2-3 nyelvből, a kijevi nuncius úgymond látott bennem fantáziát. Nem akarok senkit megsérteni, de az akkori kollégáim álltak elébe ennek a beolvadásnak, közülük többen püspökként végezték, ami egy jezsuita számára akadálynak számít, hiszen így lekötelezi magát, nem tud szabadon a pápa rendelkezésére állni (bárhol és bármikor).
Mi is csak emberek vagyunk. Persze józanul kell fogadni, nem hivalkodni, ez az egyházban dolgozók esetében különösen rossz fényt vetne a papságra, főleg a szerzetességre. Nálunk, jezsuitáknál a lefele hanyatló karrier a menő. Mondták is gyakran a nevelőink, ha nincsenek ellenségeid, valamit nem jól csinálsz. Persze nem célunk az ellenségkeresés, de ha becsülettel végezzük a munkánkat, akad. Az az elv, hogy egy falusi papnak mindenkivel jóban kell lennie, nálunk nem állja meg a helyét. S ezt az elvet talán az állami struktúra is elvárná, nem beszélve a politikai pártokról – de mi párton felüliek szeretnénk maradni. Mindenkit Isten gyermekének tekintünk, nem vagyunk politikai nézetek alapján személyválogatók. Ezt a jelenlegi, jezsuitából lett pápának is a szemére próbálják vetni. A mostani kitüntetéssel talán minket, jezsuitákat is még inkább partnernek fognak tekinteni az állam szociálpolitikájában. Hiszen nem titok, a XVII., de főleg a XIX. század után már nem annyira az intellektuális apostolkodás, egyetemek, publicisztika a fő kihívás számunkra, hanem a szociális munka.
Önről köztudott, hogy egyházon kívüli tevékenységével, mint a jezsuita rend tagja, elsősorban jótékonysági tetteivel vált ismertté, vagyis ott szeret lenni, ahol szükség van Önre, az egész Kárpát-medencében. Hol mindenütt folytatta és folytatja ezt a sokrétű szociális munkát?
Ahogy az előző válaszomban jeleztem, a szociális munka számunkra a jövő. Még 2000 előtt, amikor Kárpátaljára kerültem, elsőként a hitoktatói tanfolyamokat indítottuk el. Ezzel párhuzamban kaptam meg első komoly jezsuita megbízásomat. Gondolom nem titok, hogy a hitoktatók közé kezdtek beépülni az úgynevezett „kettős ügynökök”, akik a helyi egyház struktúráját ingatták meg. Már volt pár erdélyi, illetve magyarországi tapasztalatom, így ez már rutinmunkának számított. Valami nagyobb kihívásra vágytam. Paptársammal létrehoztuk az első menedékházat „bukott nők” számára – ahogy tette és mondta ezt a jezsuita rend alapítója is az akkori Róma utcáin. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezzel együtt a drogosokkal, a szenvedélybetegekkel is foglalkozni kellene. Volt némi tapasztalatom a római tanulmányi éveimből, de ez vajmi kevés volt. Felvettem a kapcsolatot tapasztalt olasz kollégákkal, így 2007-ben sikerült letelepíteni a „cenacolo” közösséget Felvidéken is – s nem kis büszkeséggel mondhatom, a magyarországiaknak ez máig nem sikerült. S ha nem is tartom lényegesnek felsorolni, hol mindenütt dolgoznak munkatársaim, az önkéntesek – a fő cél továbbra is a szenvedélybetegségek megelőzése, illetve átirányítása humánusabb szenvedélyre. Értem ez alatt azt, hogy aki egyszer rákap egy szenvedélyre, az örökké szenvedélyes akar maradni – de nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy mindez idővel nemes szenvedéllyé fejlődhessen.
Nemcsak utazik, cselekszik, szolgálatot teljesít, hanem könyveket is ír, szerkeszt. Miért érzi szükségesnek, hogy jótettei mellett könyv formájában is felhívja a figyelmet a lelki traumákra, fájdalmakra, vagy éppen a szépre, a jóra?
Ha mondhatom így, nekünk szerzeteseknek is kell, hogy legyen valami hobbink. Mindig nagy élvezettel lapoztam a jezsuita könyvtárakban, s hamarosan rá is döbbentem – nem könnyű jó, megfelelő szakirodalomra bukkanni. A könyvkiadás biznisz lett manapság, s az emberek elvesznek a könyvrengetegben. Azt tartom szem előtt, hogy a legfontosabb információk eljussanak a rászorulókhoz. Nagyon sokat lehetne íni, de nagyon kicsik a lehetőségeim. Épp ezért nagyon meggondolom, mit írjak – ha tehetem, s ha van rá anyagi keretem is.
Terveiről, is szívesen kérdezem: van egy civil szervezete is, s most egy pályázatot írt a legközelebbi tervének megvalósításához. Kérem ismertesse…
Amikor 2018-ban a nyitrai püspök jezsuitákat kért a püspökség számára, elsőként engem küldtek. Az volt a megegyezés, hogy ahol leghamarabb felszabadul egy plébánia, azt kapjuk meg. Így jutottam Köbölkútra, s nagy meglepetésemre egy ideális helyet kaptam, épp most, a járvány idején. A templom Borromeo Szent Károlynak van szentelve, róla tudjuk, hogy az 1567. évi olasz pestis idején, amikor Milánó város vezetői valamennyien elmenekültek, hősies önfeláldozással állt helyt a vész sújtotta városban, és ápolta a betegeket. Vagyonát az ínséget szenvedőkre költötte, és ahol orvossággal már nem tudott segíteni, vigaszt öntött a lelkekbe. Menhelyeket hozott létre, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Ezeknek – főleg a betegeknek és a haldoklóknak – az érsek ambuláns szolgálatot szervezett.
Értelemszerűen elég nagy kihívásként éltem meg kinevezésemet épp ebbe a templomba. Szerencsémre azt is megtudtam, hogy a járvány idején megfogadta, ha az Úr véget vet a szenvedésnek, hálából elzarándokol a franciaországi Chambérybe, ahol Jézus halotti leplét, az egyház egyik legnevezetesebb kegytárgyát őrizték. Akkoriban meglehetősen viszontagságos útnak számított az átkelés az Alpokon, ezért egy ismerőse, egy herceg, aki meg akarta kímélni Károlyt az ezzel járó megpróbáltatásoktól, Torinóba vitette a leplet, amit azóta hívnak torinói lepelnek. Ezek az információk bőséges terveket szültek, melyeket most próbálok reálissá és valóssá tenni. Ha megnyerjük az említett pályázatot, akkor 2022-re fel kell építenünk egy újabb fogadalmi kápolnát. Újabb, mert eddig már három épül, mégpedig Szent Corona fiatalasszony tiszteletére. Ezt a negyediket, a köbölkútit Szent Borbála tiszteletére szeretném felépíteni. Mivel egyetemi lelkészként is kell tevékenykednem Nyitrán, úgy gondolom, kell egy kápolna, ahol a fiatalok majd védőszentjeikkel ismerkedhetnek meg.
2025-ben lesz 100 éve annak, hogy előző helyemen, Ekecsen megépült az első népművelődési központ. Ezt az egyházi tulajdont sikerült a falu részére kitulajdonítani. Most ezen dolgozunk, hogy ott méltó emléket állítsunk elődjeink szorgos népművelői munkájának. S ha még folytathatom, 2027-ben pedig annak a dorogi szénrakodónak lesz 100. születésnapja, mely tőlem alig 20 kilométerre a Dunában vesztegel, ezen a projekten is már több ismerősömmel dolgozunk. Szeretnénk ezt a domináns épületet méltó kulturális örökségként megmenteni.
Köszönöm a beszélgetést! Magam és a hírportálunk nevében is gratulálok a kitüntetéshez.
