Tán egyetlen felvidéki magyar család karácsonyi ünnepi asztaláról sem hiányozhat az ostya és a szervesen hozzátartozó méz. Ez egykoron csupán szakrális kellék volt, majd fokozatosan teret hódított a háztartásokban s vált a paraszti kultúra részévé.
Az ostya egy sajátos sütőcukrászati termék, a felhasznált tészta állaga folyékony. A lisztbe kevés zsiradékot és ízesítőt, cukrot, tojást és sütőport kevernek. A tejjel vagy vízzel levesszerűen híg tésztát készítenek. Ezt a tésztát kell két hevített fémlap között megsütni. Az elkészítése elsőre könnyűnek tűnik, azonban a sikeres felgöngyölítés gyakorlást igényel.
Az ostyasütés hagyománya a 17 századból ered. Első időszakban szakrális célokra készítették. A nagyipari ostyakészítés Ausztriából indult. A 19. század elején Bécs, majd Karlsbad volt a központja.
Az ostyát alakjuk, összetételük valamint a felhasználásuk szerint osztályozhatjuk. Az alakjuk szerint ostyalapokat, tölcséreket, kagylókat különböztetünk meg.
Nyersanyagösszetétel szerint megkülönböztetünk vizes, tehát vízzel készített ostyát, tejes ostyát, tojásos ostyát, tejjel és tojással készült ostyát és olyanokat, amelyekben a tojást más emulgálóanyaggal helyettesítjük.
A felhasználás szerint megkülönböztetünk fagylaltostyát, fagylalt ostyaszeletet, tortalapokat, töltött, valamint mártott ostyákat. Igazán kedveltek a fürdővárosokban kapható töltött ostyalapok. Manapság a legkülönfélébb krémekkel töltik meg a lapokat.
A katolikus egyházban a szentostya az a búzalisztből készített kovásztalan, lapos, kerek kenyér, amit a mise során az átváltoztatáshoz használnak.
A katolikus tanítás szerint a konszekrált ostya Krisztus testévé változott át.
Régente nagyobb, ujjnyi vastagságú bevágásokkal ellátva használták, hogy könnyebben törhető legyen. Jelenlegi alakját a 12. században alakították ki. A megszentelt ostyát a pap a misében veszi magához, a hívek áldozása előtt. Megőrzésére, a misén kívül való használatra szolgál a szentségtartó (cibórium), a szentségmutató (monstrancia) és a szentségház (tabernaculum).
Az ostyát kezdetben nem az egyház központi ostyasütödéjéből kapták az egyházközségek, hanem ostyasütő mesterek műhelyeiből. Legtöbbször a ministránsok hordták szét kis csomagocskákban a faluban, s érte különböző adományokat kaptak. Ez ajándék volt a családoknak. Minden porta annyit kapott, ahányan ott éltek, plusz még hármat – egyet a karácsonyfára, egy másikat, hogy szögezzék föl a mestergerendára figyelmeztetésül – maradjon velük egész esztendőben karácsony békessége –, s a harmadikat pótlásul az esetleg összetört ostyák helyett.
Egyházi eredetű középkori gyökerű szokás volt, hogy karácsonykor a falvak lakóinak küldtek az ostyából. Az ostyahordás szokása sokáig fennmaradt a palócföldi falvakban.
Honton például így köszöntek be a házba az ostyahordó legények: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Küldött a kántor úr ostyát, fogyasszák el egészséggel!”. Az ostyáért cserébe különféle étkekkel jutalmazták a gyermekeket. S így köszönték meg: „Köszönjük szépen, Isten fizesse meg! Dicsértessék a Jézus Krisztus!”.
Már a múltban jelentős hagyománya volt a falusi házaknál az ostyasütésnek. A háziasszony a község ügyes kovácsánál készíttette el a sajátos ostyasütővasat. Az öntött vasból készült szerkezet egy óriási ollóként működött, a kétágú nyél végén egy-egy míves kimunkált vaslap volt.
A vaslap mintázata igen változatos volt.
Vallási jelképek közül előszeretettel mintázták meg a feszületet, úrmutatót, Isten bárányát, avagy a csillagokat. Mindez Jézus Krisztus születésének ünnepére utalt.
Kedvelt mintázat volt továbbá a magyar királyi címer. Egyes sütőformák szövegeket is tartalmaztak. A kovácsmesterek igyekeztek egyedi, különleges sütőlapokat készíteni, melyek között nem igazán találtak azonos mintázatút. A vaslap alapja legtöbbször kört formált, ismert ugyanakkor szögletes formájú változata is.
Az ipolysági Honti Múzeum gyűjteményében is fellelhető pár öntöttvas ostyasütő. Szakrális mintázatúak mellett egyszerű sima felületű ostyasütővas is található. Az ostyakészítés napjainkban sem könnyű dolog, nem még egykoron, amikor a háziasszonyoknak a tömör vasszerkezetet kellett emelgetniük minduntalan.
Felhasznált irodalom:
Lengyel Ágnes-Nagy Zsófia: Régi palóc konyha – étkezési szokások, receptek
magyarkurir.hu
