Komárom – Than Mór nemrégiben felbukkant képvariánsa az 1849. július 2-i csatáról (Klapka György Múzeum, Komárom)

Politikai, vallási hovatartozástól függetlenül minden magyar számára a legfontosabb nemzeti ünnepünk március tizenötödike. A magyar érzület kiteljesedésének napja ez, amely azáltal válhat még erősebbé, ha azt közösségben, vagyis tömegben ünnepeljük. Az idei március idusa azonban már a második, amikor a járványhelyzet miatt tétlenségre vagyunk kényszerítve, odahaza kell maradnunk, nem vonulhatunk ki szabadon ’48-as emlékhelyeinkhez, ahol méltán emlékezhetnénk meg történelmünk egyik legszebb fejezetéről.

A fentiekből is adódott, hogy ezen esztendőben rendhagyó módon forradalmi könyvajánlót tegyek közzé, s az általam ismertetésre kerülő két munka abban is közös, hogy mindkettőnek van felvidéki vonatkozása.

Amíg rendkívül gazdag a szabadságharcos hadtörténeti és memoár irodalmunk, úgy alakulattörténeti munkákban meglehetős szűkösség mutatkozik. Ezért is örvendetes, hogy Zalaegerszeg önkormányzatának gondozásában megjelent a zalai 47. honvédzászlóalj történetét tárgyaló mű. A többszerzős kötet igazi csemege az érdeklődők számára, hiszen A 47. honvédzászlóalj története, 1848–1849 című kötet alakulattörténet a javából.

A 47. honvédzászlóalj a szabadságharc hadtörténetében, 1848–1849 című fejezet bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy valóban nagy kihívás egy ilyen jellegű könyv megírása, hiszen a szabadságharc honvédseregének iratanyagai igencsak hézagosan maradtak fenn, az alakulatokra vonatkozó iratanyagok rendkívül szegényesek, vagyis egy-egy honvédzászlóalj vagy huszárezred történetét többnyire csak úgy lehet megírni, ha azt a honvédsereg működésének történetébe ágyazzuk, de támpontot adhatnak az egyes seregtestek iratanyagai vagy a hadijelentések is.

Mindezek mellett fontosak azon visszaemlékezések, amelyeket az egyes honvéd alakulatok tisztjei és honvédei vetettek papírra, vagy azon memoárok, amelyekben utalásokat találunk az adott csapattestről. Hermann Róbert tanulmányából megismerhetjük, 1848 augusztusának derekán hogyan szerveződött meg a Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőr zászlóalj, amely 1848 őszén került át a honvédzászlóaljak közé, 47-es hadrendi számmal. Képet kaphatunk hadi ténykedéseiről a téli hadjárat idejéből, 1849 dicsőséges áprilisából, Buda ostroma során tanúsított magatartásukról, a Vág menti hadjáratról, a Komárom erdője körüli csatákról, végül a nyári visszavonulásról, amely számukra 1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon fejeződött be. Ha már szóba került Buda ostroma, említsük meg, hogy az 1849. május 21-i döntő roham során a zalai 47. honvédzászlóalj zászlótartó őrmestere, Püspöky Grácián volt az, aki elsőként tűzte ki a magyar trikolórt a Fehérvári kapu ormára.

Az 1848/49-es honvédsereg tisztikarának legkiválóbb ismerője, Bona Gábor a 47. honvédzászlóalj tisztikarát ismertető tanulmánya mellett megtalálhatjuk a 47-es honvédtisztek életrajzi adattárát. E tisztek sorába tartozott például Egressy Gábor színész fia, az 1832. november 9-én született Egressy Ákos, aki 1849. január 22-én Selmecbányánál a szegedi 33. „ködmönös” honvédzászlóalj hadnagyaként császári fogságba esett. Sikeresen megszökött és apja segédtisztjeként szolgált a Borsod megyei védseregnél, amely Szemere Bertalan felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztos szerint részese volt Eperjes 1849. április 7-i visszafoglalásának, ám a valóságban e haditett Beniczky Lajos száguldó különítményéhez fűződött.

Egressy Ákos hadnagyot 1849. május 3-án helyezték át a zalai 47. honvédzászlóaljhoz, s alakulata küzdelmeinek részese volt a világos-szőlősi fegyverletételig. Kényszersorozás útján a császári-királyi 17. gyalogezred állományába került, 1858-ban hadnagyi rangot kapott, végül 1860-ban főhadnagyként leszerelt. Egy ideig az olaszországi magyar légiónál szolgált, majd 1864-ben hazatért. Apja nyomdokába lépve a színészmesterséget választotta, 1878 és 1904 között a Magyar Nemzeti Színház társulatába tartozott. A kalandos életutat bejárt Egressy Ákos 1914. december 25-én halt meg a fővárosban.

Hermann Róbert és Molnár András jóvoltából megismerhetjük e zászlóalj legénységének névlajstromát, ami azért kuriózum, mert az egyes közvitézek esetében a róluk fellelhető adatok is szerepelnek. Így Jálosi József tizedesről megtudhatjuk, hogy „1848. október 21. óta szolgál, jó előmenetelű, a szolgálatban buzgó 1849. május 22-én Nagysándor József vezérőrnagy az újonnan alakítandó zászlóaljak egyikéhez áttételre javasolja”. Korpits Mihály (1819) a 47/4. század állományában 1849. április 6-án Isaszegnél megsebesült. A nyomorékká vált honvéd 1867-ben csordásként kereste betevőjét Gelsén. Az 1830-ban született Varga István közvitéz Kápolnánál sebesült meg, a kiegyezés idején Kanizsán élt napszámosként.

Hermann Róbert és Molnár András közli a 47. honvédzászlóalj okmánytárát, amelyben a töredékesen fennmaradt parancskönyv bejegyzései, a zászlóalj parancsnokai és tisztjei által írt jelentések és levelek, illetve a zászlóaljhoz beérkezett iratok olvashatók, ám még ezen dokumentumoknál is beszédesebb az az öt visszaemlékezés, amely a zászlóalj történetéhez köthető. A kötetet gazdag képanyag és térképmelléklet egészíti ki.

Tavaly volt Klapka György honvédtábornok születésének bicentenáriuma. E jeles évforduló alkalmából jelent meg a Hermann Róbert és Számadó Emese szerzőpáros által jegyzett Klapka György, Komárom hőse című könyv a komáromi Klapka György Múzeum jóvoltából. Ez a munka is olyan, amelyet nemcsak a korszakkal foglalkozó szakember, hanem minden érdeklődő haszonnal forgathat. Klapka György 1849 tavaszán huszonkilenc esztendősen lett honvédtábornok, kiváló elméleti szakember volt, ám haditerveit nem mindig tudta átültetni a gyakorlatba. Simulékony modora az emigrációban és a hölgyszalonokban is nagy szolgálatokat tett számára.

Ő vezette azt a légiót, amely a porosz–osztrák háború végén, 1866 augusztusában betört Trencsén vármegyébe. Bajtársaival együtt 17 esztendei távollét után abban reménykedett, hogy folytathatja a szabadságharcot, ám csalatkoznia kellett, mert a nemzet ekkor már az uralkodóval történő kiegyezés lehetőségét kereste. Minden hadvezéri nagysága és jellembeli gyengesége ellenére Klapka György minden magyar számára egyet jelent: ő volt Komárom 1849-es hős védője. A róla szóló kötetben megismerkedhetünk életútjával, katonai pályafutásával, emigrációs ténykedésével, és magánéletével is. Klapka emlékezetéről, köztéri szobrairól és közgyűjteményekbe került tárgyi emlékeiről is olvashatunk. Mindezek mellett a könyv legfőbb értéke az a páratlanul bőséges képanyag, amely pillanatképeket villant fel a komáromi hős életéből.

Az 1892. május 17-én meghalt tábornoktól e sorokkal vett búcsút Pulszky Ferenc a Pesti Hírlap címlapján: „A legrokonszenvesebb, legnemesebb jellemek egyike volt. A mostani nemzedék alig ismerte már, megfelejtkezett a régi dicsőségről, de a történelem megörökíti a nevét, mint a haza egyik leghívebb, legkitűnőbb fiáét…. mindig hű volt, mindig hazafi.”
Klapkáról Pósa Lajos is írt költeményt, amelyet 1896-ban ő szavalt el a komáromi Klapka-szobor avatásakor és utolsó versszaka így szól:

„Hol a magyar földnek a legszebb virága?
Fonjatok koszorút Klapka homlokára!
Fényes nap az égen, légy a nemzet ajka!
Csókodtól ragyogjon Klapka hős alakja!”

Kényszerű bezártságunk közepette e könyveket lapozgatásával mi is tehetünk azért, hogy eleink 1848/1849-es régi dicsősége ne merüljön feledésbe.

Babucs Zoltán hadtörténész