(Fotó: pixabay.com)

A múltban a Magyar költészet napja alkalmából több szavalóversenyre került sor, sok tanuló részvételével. Igaz, volt, akit azért küldtek a körzeti versenyre, hogy képviselje az iskolát, de ugyanakkor sok tehetséget is felfedeztek, és sokakat egy életen át elkísér a szavalóversenyek, irodalmi estek élménye.

Sok száz szavalóversenyt szerveztem, zsűriztem s nekem és társaimnak is, akik végighallgatták a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit, mindig ünnep volt ez a nap. Persze a versenyt nem szerettem, mert sok-sok fellépőnek csalódást okozott az eredmény. Valóban csak a kiválasztás céljából volt a versengés elfogadható.

A legtöbb sikeres előadó  azért választotta a vers-, és prózamondás tolmácsolását, mert érezte, vagy tudja, hogy a versben benne van minden, amit az emberi lélek óhajt, örömet, szeretetet, vagy szerelmet. A vers kiáltás és sírás, öröm és harc, forradalom, vagy békességet árasztó áhítat.

S ennél már csak az szebb és tartósabb élmény, amikor a költő versével megtalálja lelkitársát, olvasóját és előadóját.

Egy személyes élménnyel igazolnám mindezt. Amikor öröm vagy bánat ért, mindig rátaláltam egy-egy versre, amely lelki vigaszt adott, és ez elkísér egész életemen át. Egy-egy magányos órámban sokszor találtam meg önmagam a versek olvasásában. Sőt! Hálámat fejezem ki egykori pedagógusaimnak, akik először a verssel ismertettek meg, majd színpadra állítottak. Ezáltal kaptam önbizalmat, bátorságot az életemhez. Ezt minden verseny kiértékelésen elmondom, köszönetet mondva a tanítóknak, akik a gyerekben felismerik a versek szeretetét, és segítik azok hiteles átadását.

Az előadásokban látni az emberpalánták megnyilvánulását a világról, ezek a gyermekek  érzékenyebben élik meg a körülöttük zajló világot, akik nehezebben viselik el a számunkra érthetetlen rosszat, gonoszságot, de talán a világ szépségeit is könnyebben fedezik fel. Két éve nincsenek szavalóversenyek, nincsenek kultúrműsorok, – nem tudni az online tanításban egyáltalán helyet kap-e a vers, az önkifejezés formája. Az idén nem megyünk a mindig megszervezett Gyurcsó István Emléknapra sem.

Vannak-e még költőink? Szól-e majd a vers valakinek? Érti-e majd, igényli-e majd a következő „kütyüvilág” nemzedéke a szép szót, a verset, a prózát?

Gyurcsó Istvánnal kérdezem: a „vers kelt-e még visszhangot e tájban”- írta vagy 30-40 évvel ezelőtt. Azt hiszem most ezen elhallgattatott világban, még inkább érvényes az aggodalom. Vagy lehet, éppen ez a világ hozza majd felszínre az új költőpalántákat?

Addig is érdemes, ajánlatos a versbarátoknak az igen gazdag magyar irodalom – de akár a világirodalom – nagyjaihoz fordulni s elkeseredett napjainkban reménykedni, Vörösmarty gondolataival: „Lesz még egyszer ünnep a világon” …

Addig is minden tisztelet azoké a művészembereké, és versimádóké, akik itt élnek közöttünk és küldik, ontják számunkra az üzeneteket a Youtube-csatornákon, reményt és hitet adva, hogy lesz még verset, szép szót igénylő nemzedék.

Hiszek a versben! Hiszem, hogy kell a vers, s abban is reménykedem, hogy egyszer, s újra visszatérnek majd nemzedékek az élő kapcsolatra, ahol arcmimika és a szem tükre jelzi az érzelmeket.

Olvassunk, hallgassunk minél több verset, mert a vers gyógyít, bátorít, örömet és vigaszt ad a léleknek.

Örömmel vennénk, ha addig is iskoláink diákjai pótolva a személyes előadások hiányát, ügyes járási szervezők segítségével online szavalóversenyen melengetnék lelkünket előadásaikkal.

(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)