„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik” – juthat eszünkbe a koronavírus járvány árnyékában az aktuális geopolitikai történéseket szemlélve ez a régi, agyoncsépelt, klisészerű idézet a Tanú című filmből. Ukrajnában a háborús konfliktus ismét pengeélen táncol, a Szputnyik vakcinák körül áll a bál (különösen Szlovákiában), Európa-szerte egy furcsa hátterű orosz üzletemberért (Navalnij) tüntetnek balliberális pártok, egy évekkel ezelőtti cseh lőszerrobbantás kapcsán pedig elkezdődött egy oda-vissza alapú diplomatakitiltásdi. Valamennyiben közös, hogy nyugat-kelet relációjú, főleg Oroszországgal kapcsolatos törésvonalak mentén figyelhetőek meg a történések.
A II. világháború után a világ két nagyhatalom, a szovjet és az amerikai közé szorult, aminek eredményeképpen szinte totálisan bipolárissá vált. Ez kiterjedt mondhatni az élet minden részére és alapjaiban határozta meg egy-egy ország fejlődési pályáját. A Szovjetunió felbomlásával és az érdekszférájába tartozó államokban megvalósult rendszerváltásokkal sokan azt hitték, hogy vége ennek az áldatlan hidegháborúsdinak.
Egy ideig valóban úgy is tűnt, míg a „nagymedve” meg nem rázta magát, s cizelláltabb keretek között, de kezdődött minden elölről, vagy inkább folytatódott.
Ugyanakkor nagymedve ide vagy oda, amíg lesznek szuperhatalmak (mint az USA, Oroszország vagy éppen Kína), addig ez a versenyszerű izmozás egymással szemben gyakorlatilag törvényszerűnek, sőt valamilyen szinten természetesnek is vehető. A kérdés csak az intenzitás mértéke, hogy mindez mennyire ölt látványosabb kereteket és mennyire jut el az emberek hétköznapjaiig.
Nyilvánvalóan ez éppen az aktuális érdekek és az adott szuperhatalmak vezetői mentalitásának függvénye.
Ezért hol intenzívebb, hol kevésbé látványos időszakok váltakoznak. Sokan azt hitték például, hogy Trump személye és habitusa biztos garancia arra, hogy világméretű konfliktus(ok) alakuljanak ki. Mégsem történt, sőt Trump, szakítva a korábbi amerikai doktrínákkal, nem indított sehol háborút, nem tapadt vér a kezéhez. Biden színre lépésével viszont rögtön puskaporossá vált a hangulat több helyen is. Ami minket leginkább érint és aggaszt, az a „szomszédban” zajló ukrán helyzet, ami a katonai mozgolódásokat nézve sajnos semmi jóval nem kecsegtet.
Földrajzi elhelyezkedésünk okán ugyanis túl közel vagyunk sajnos Moszkvához és éppen útba esünk irányukból nyugat felé, ezért ebből a szempontból nem túl hálás dolog kelet-közép-európainak lenni. Így vannak ezzel a másik szomszédjaink is, a csehek, ahol egyre jobban fodrozódik a cseh–orosz diplomáciai konfliktus – elvileg – egy 2014-es lőszerraktár felrobbanása miatt. Az ügy következtében Csehország mellett számos EU-tagállam utasított már ki orosz diplomatákat. Oda-vissza alapon persze Moszkva is hasonlóképpen reagált. A sorba belépett Szlovákia is, holott Szlovákiában mindig is nagy hagyománya volt az oroszbarátságnak, mind kormányközi szinten, mind a lakosság szimpátiája tekintetében.
A legtöbb információ, ami napvilágot látott ezzel kapcsolatban, az kémek és titkos ügynökök szövevényes munkájáról szól, amit nem könnyű kihámozni és megérteni a laikusoknak. Fel kell tennünk a kérdést ugyanakkor, hogy biztos miden áron törekedni kell az ügy hátterének megismerésére? Félő ugyanis, hogy ordas nagy manipuláció áldozatai lehetünk ezáltal. A titkosszolgálati és kémszakmai tevékenység tekintetében ugyanis egy dologban biztosak lehetünk, ha laikusként azt hisszük valamiről, hogy ismerjük, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy tévúton járunk, és csak azt tudjuk, amiről akarják, hogy tudomásunk legyen. De hát ilyen ez a szakma, azért kém és titkos ügynök valaki, hogy nehezen követhető és szövevényes kép alakuljon ki körülötte. Ezt csak tovább árnyalja, hogy a cseh eseményekről szóló híradások ráadásul kettős ügynökök ténykedéseiről szólnak, ami csak még bonyolultabbá és nehezen érthetővé teszi az ügyet. Ha viszont egyértelmű és könnyen érthető lenne mindez, az valószínűleg valamelyik állambiztonsági szerv totális kudarca lenne, márpedig sem a CIA, sem az egykori KGB (ma FSZB) nem arról híres, hogy ilyen kispályások lennének.
Felettébb gyanús mindenesetre, hogy egy 2014-es csehországi lőszerraktári robbantásnak hét évvel később, 2021-ben vannak következményei, míg a történés idején a sajtó szinte alig foglalkozott az esettel. Akkor vajon miért nem robbant ki botrány? Melyik állam, vagy szövetségi rendszer érdekeit szolgálja, hogy most rezonál az ügy?
Az is eléggé különös, hogy a két legmagasabb cseh közjogi méltóság, a miniszterelnök Babiš és a köztársasági elnök Zeman, ha nem is ellentétes, de mindenesetre különböző álláspontot képvisel. Csehország mellett pedig már Szlovákia is bekapcsolódott az orosz diplomatakiutasítások sorába (igaz, csak amolyan óvatos, alibista módon). Ráadásul Korčok külügyminiszter még a botrány előtt a Szputnyik vakcinát hibrid háború fegyverének titulálta, ami miatt kis híján megbuktatták saját kormányukat, s végül elvitették Matovičcsal a balhét.
Ha ehhez hozzávesszük az EU Moszkva elleni gazdasági embargóit, a Szkripal-, Navalnij- és egyéb hasonló ügyeket, eseteket, akkor nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy ez nem puszta véletlenek sorozata, hanem egy tervszerű, összefüggő és módfelett összetett játszma újabb felvonása.
(Fotó: Fotolia)
Az igazság valahol odaát lehet, ahogy a népszerű sci-fiben, az X-Aktákban is mondogatták Murderék. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy azt nem fedik fel egykönnyen. Legfeljebb majd pár év múlva valami hollywoodi producer forgat belőle egy jó kis egész estét betöltő kémfilmet, aminek a végén csettintünk egyet, hogy végre megértettük, hogy mi is volt ez a botrány és hogy történt.
Ha lesz ilyen film, emlékezzenek e sorokra: egyben biztosak lehetünk, nem úgy történt, ahogy azt láttatni akarják, ugyanis a titkosszolgálatok világát behálózó tevékenységnek éppen elemi lényege a manipuláció és a követhetetlenség.
A szélesvásznú szirup pedig inkább a piszkos játékok eltakarására, mint felfedésére alkalmas.
Ha ezt elfogadjuk, akkor sokkal inkább érdemes azzal foglalkozni, hogy a következmények majd mennyire befolyásolják országaink és térségünk politikai, gazdasági viszonyait. Mindezen összefüggések ugyanis egyre több aggodalomra adhatnak okot számunkra, felvidéki magyarok számára is, hiszen nekünk a visegrádi négyek stabilitása kulcsfontosságú kérdést jelent az anyaországunkhoz való tartozásunk miatt. Lengyelország ugyan egyelőre nem kapcsolódott be ebbe az ügyletbe, de a lengyelek történelmük és mivoltuk okán a legelutasítóbbak Oroszországgal szemben. Míg Budapest igyekszik körültekintően, higgadtan kezelni ezt az egészet, mivel mindenkinél jobban tudja, hogy két világ határán, illetve azoknak pufferzónájában elhelyezkedve egyik vagy másik félre való elköteleződésből még sok jó nem származott. A V4-ek ugyanis földrajzi elhelyezkedésük okán sajnos túl közel vannak Moszkvához és éppen útba esnek n(N)yugat felé.
Tény, hogy a V4-ek egyre több geopolitikai szereplő szemét szúrják, ezért annak megbontását sokan üdvözölnék.
Ilyen szempontból a Csehország belekeverése akár logikusnak is tűnhet, hiszen a jelenlegi cseh kormány a leginstabilabb és éppen most vesztette el többségét. Szlovákia pedig abban a faramuci helyzetben van, hogy az ugyancsak törékeny kormánykoalícióját egyszerre alkotják V4-et pártoló és ellenző szereplők.
Ez a térség párszor már alaposan ráfázott e geopolitikai pozíciójára, ezért a legbölcsebb lenne egy ilyen világméretű konfliktusból inkább kimaradni. Satuhelyzetben ugyanis az egyetlen bölcs megoldás, ha következetes távolságtartással viszonyulunk az egyes felekhez, azok baljós ügyeihez pedig kiváltképpen.
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
