Egy magyar értelmiségi pálya az Egyesült Államokban a 20. század második felében önmagában is érdekes, kiváltképp, ha valaki olyan színesen ír, mint Ludányi András szociológus az Ohio Északi Egyetem ma már itthon élő tanára. De mivel politológus és történész is, továbbá az itthoni és az amerikai magyar közéletnek ma, 81 évesen is aktív résztvevője, így könyve, amely szerényen az Amerikai életutam címet viseli, felér egy nyári szabadegyetemmel. Elolvasása után az ember más szemmel nézi az Egyesült Államokat, a magyar emigrációt, de saját itthoni világát is.
Az emigrációt már gyermekként átélte, bár csak az utazás élményét fogta fel, azt hogy szülővárosából, Szikszóról először a Dunántúlra költöztek, majd autóban ültek kissé szokatlan körülmények között. Az ezredes édesapa szolgálati kocsiját – benzin hiányában – két derék paripa: Duci és Dália húzta, így menekítette át családját az ezredes Ausztriába a háború utolsó pillanataiban. Utána katonáival együtt fogságba került, de mielőtt az amerikaiak kiszolgáltatták volna őket a szovjeteknek, sikerült megszökniük.
Végül az ötgyermekes Ludányi család az ausztriai Hochburgban, a „Csendes éj” szerzőjének szülőfalujában talált menedéket, ahol az apa segédkertészként dolgozott egy grófi birtokon, míg 1949-ben, az amerikai politikai változások hatására, lekerült papírjaikról a nemkívánatos személyekre – vagyis a volt ellenséges országok polgáraira – alkalmazott D. P. (Displaced Person) bélyeg, és végre hajóra szállhattak az Egyesült Államok felé.
Búcsúajándékként a jószívű grófné a Ludányi fiúknak hagyományos tiroli nadrágtartós rövidnadrágot csináltatott, emiatt az amerikai iskolában társaik gúnyolódásának céltáblái lettek mindaddig, amíg az útjukat segítő katolikus szervezet fel nem ruházta őket amerikai használt holmikból. A farmer, aki béresként alkalmazta vitéz Ludányi Antal ezredest és feleségét, az öt gyereket: a nagylányt és négy öccsét is munkára fogta tehenészetében, a hét személyt mindössze havi hetven dollárért, levonva belőle nyolc dollárt tejfogyasztásuk fejében. Az iskolába járást azonban nem tagadhatta meg a gyerekektől.
A katolikus szervezet révén idővel jobb körülmények közé kerültek, majd a lány és a legnagyobb fiú városi munkája és némi rokoni támogatásnak eredményeként New Yorkba költözhettek, ahol a szülők gyárban dolgoztak, a kisebb fiúk pedig az iskola mellett újságkihordással járultak hozzá szerény megélhetésükhöz.
Minderről nem ír hosszan a szerző, de olvasóként igen fontosnak tartom, mert érzékelteti, hogy az „amerikai álom”, amit az itthoniak szőttek évtizedeken át, bizony messze esett a valóságtól, különösen a D. P.-k esetében. Az 1945-ben menekülteknek csak a gyerekei tudták ledolgozni a hátrányt, hogy hazájuk német szövetségben vett részt a háborúban.
Amikor 1956-ban kitört Budapesten a forradalom, Ludányi András 16 éves volt. Egy magyar cserkészcsapat tagjaként társaival együtt izgatottan, tele reménnyel követte a hazai eseményeket. Csaknem száz önkéntessel együtt ő is feliratkozott a New York City-beli Szent Imre Klubban a listára, amikor Magyarországra küldendő csapatokat toboroztak. Az ügyből semmi sem lett, de egészségi állapotukat és magyar nyelvtudásukat a toborzók gondosan felmérték. Ludányi sosem tudta kideríteni, hogy ki állt az akció mögött.
Már ekkor, a középiskolában is politizált. Egyszer szabadon választott témáról előadást kellett tartaniuk. Ő alapos felkészülés után Trianonról beszélt. Tanára – teljes érdektelenséget mutatva – mindössze annyi megjegyzést tett, hogy túllépte az előírt 20 perces időkeretet, és ezért lepontozta.
Hamar rádöbbent az emigráció megosztottságára. A 45-ös D.P.-k gyanakvással néztek az 1947–48-ban, a kommunista hatalomátvételkor elmenekültekre, amiért politikai szerepet vállaltak 1945 után, de még nagyobb távolságot tartottak az 56-osoktól, akik a 47-esekkel viszont együtt tudtak működni. És ott voltak még a két háború közöttiek és a századforduló gazdasági „kitántorgói”, illetve leszármazottaik. A magyar emigrációnak ezen a széttöredezettségén csak a Bodnár Gábor vezette Külföldi Magyar Cserkészszövetség tudott felülemelkedni. Ezt a közösséget viszont politikailag túl passzívnak érezte Ludányi, akit nem hagyott nyugodni az 56-os szabadságharc cserbenhagyása.
Végül radikális tettre szánta el magát: az 1959-es New York-i szovjet kiállítás épületének tetejéről le akarta vágni a hatalmas szovjet zászlót. Terve balul sült el: összetörve kórházban tért magához, ajtaját pedig rendőr őrizte. Hetekig tartó ágyhoz kötöttsége alatt egymást váltó rendőrök viszont sokat megtanultak tőle Magyarországról és az 1956-os szabadságharcról. Felépülése után ügye jóindulatú bíró elé került, aki nem gördített akadályt a fiú egyetemi tanulmányai elé.
A keserves nélkülözések között végigküzdött első év után, amit súlyosbított édesapja halála is, ösztöndíjat nyert a Louisianai Állami Egyetem államigazgatási szakára, így New York, Pennsylvania, New Yersey „jenki” világa után megismerkedhetett az igazi Dél atmoszférájával is. De Európa is ott maradt az érdeklődésében: német nyelvtudását erősítendő újabb ösztöndíjjal eljutott egy salzburgi nyári német nyelviskolába, az egyetemen pedig felvett két kurzust az orosz politikai gondolkodásról és a szovjet politikáról. Egy évvel később pedig egy szerb–horvát kurzussal Jugoszláviába utazhatott, ahol a hivatalos program mellé kapott szabadnapokat a bácskai magyarok történetének és helyzetének megismerésével töltötte.
Az akkor titokban hallott megrázó beszámolókat Tito partizánjainak vérengzéséről később megerősítette Matuska Márton A megtorlás napjai című könyve.
A nemzethez tartozás kérdését nemcsak saját sorsa okán, de politológiai tanulmányai miatt tudományos szempontból is vizsgálta, így Ludányi András igen pontos elemzést ad könyvében az amerikai politikai rendszerről és annak fejlődéséről. Az indián őslakosságot legyőzött ellenségként kezelte az észak-amerikai kontinens nagy részét a 18. század derekán meghódító tizenhárom telepes kolónia, amelynek meghatározó eleme a Brit-szigetekről származott és angolul beszélt.
Mellettük a lakosság változatos keveréke volt francia, holland, spanyol és más európai népeknek, valamint az afrikai rabszolgáknak. Míg a polgárháború után a rabszolgaságból felszabadított afroamerikaiak már bizonyos jogokhoz jutottak, az őslakos indiánoknak – akiket ma „bennszülött amerikaiak”-nak neveznek – autonóm régiókat, rezervátumokat biztosítottak, de valódi állampolgári státust ezen a jogon nem kaptak.
Az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis az állampolgárság jelenti a nemzetiséget. A Függetlenségi nyilatkozat, az Alkotmány és az angol közjogi hagyományok képezik az alapját, kulturális szempontból pedig a 20. század közepéig az amerikai nemzetiség a WASP (fehér, angol-szász, protestáns) értékrendet jelentette. Mellette megjelent az amerikai „olvasztótégely” modellje, mikor érezhető volt, hogy az 1880–1914 közti kelet- és dél-európai hatalmas bevándorló tömegek nem illeszthetők be az angolszász képbe.
A magyar bevándorlók is ragaszkodtak saját intézményeikhez, hagyományaikhoz, templomokat, iskolákat építettek, egyesületeket hoztak létre, s ez az igény megvolt a különböző emigrációs hullámokban érkező magyarokban is.
De jobbára csak az első nemzedékben. Ott született gyerekeik zöme már az amerikai modellekhez igazodva élt. A magyarság teljes nyelvi, kulturális beolvadásának veszélyét elsőként az 56-os nagy számú értelmiségi réteg ismerte fel, Ludányi András is – életkora, műveltsége révén – főként velük tartott kapcsolatot az egyetemi körökben. Ő maga 1968-ban kapott egyetemi katedrát Ohio-ban.
A magyar nyelv és kultúra megőrzése és átadása utódaiknak: ez a cél hozta létre a Magyar Baráti Közösséget és folyóiratát ITT-OTT címmel. Rövidesen konferenciáikat, tanulmányi napokat is szerveztek, amelyeket 1976 óta minden év augusztusában tartanak Ohio-ban a Lake Hope menti táborukban. Reménység Tava: a szép beszélő név, jelképe is lehetne tevékenységüknek, de nemcsak reménykednek, hanem a körülményekhez és a szükségletekhez igazodva dolgoznak összefogva más, hasonló célú magyar szervezettel. Kezdettől fogva az itthoni és az elszakított magyar területek szellemi vezetőit is bevonták munkájukba, amennyire az itteni politikai viszonyok engedték, 1990 után pedig zökkenőmentes lett a kapcsolattartás és az együttműködés.
A nemzeti kisebbségi jogok hiányára többször sikerült az amerikai politika irányítóinak figyelmét felhívniuk, egyik nagy győzelmükként 1987-ben elérték, hogy a képviselőház és a szenátus megvonja Romániától a legnagyobb kedvezmény elvét.
Ludányi András édesanyja halála után 2009-ben költözött haza feleségével, azóta – több kortársához hasonlóan – kettős életet él: az év kilenc hónapját itthon, hármat az Egyesült Államokban, amely időszakba nemcsak az ottani családdal és rokonsággal való együttlét tartozik, hanem a Lake Hope-nál éppen ezekben a napokban elkezdődő tanácskozás is.
Messze túllépném egy mégoly fontos és érdekes könyv ismertetésének terjedelmét, ha csak egy-egy mondatot próbálnék kiemelni a könyv ilyen, már napjainkkal foglalkozó fejezeteiből: Az amerikai nagypolitikai színtér; Kossuth – Lincoln – Obama; Megszokni Budapestet; A múlt megörökítése feketén-fehéren. Hogy minderről érvényes mondandója van Ludányi Andrásnak, bizonyítja az is, hogy nem kevés itthoni munkája a Nemzetpolitikai Kutatóintézethez, a Veritas Történetkutató Intézethez, és a Magyarország Barátai civil szervezethez kötik. Remélhetőleg erről egy személyes interjúban kérdezhetem a közeljövőben, de főként arról, hogy mit reméltek idén a Lake Hope-nál.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
