1983 szeptember első napjaiban léptem át először az ún. Herold-kastély kapuját. Boldog voltam, hogy felvettek, mint „idegen járásbelit”. Zárkózott, visszahúzódó kamasz voltam, az osztályfőnököm meg is jegyezte anyámnak az első szülői értekezleten, nehezen tudja elképzelni, hogy eljussak az érettségiig. Szerencsére tévedett, bár akkoriban sokáig jómagam sem hittem benne, hogy négy évvel később kézbe vehetem az érettségi bizonyítványt, amelyet aztán nagy büszkén elsőként vehettem át az érettségi után. Igaz, ennek is már több mint harminc esztendeje. Csak jóval később tudatosítottam, hogy négy évig egy legendás alma mater diákja lehettem. A Füleki Gimnáziumé, amely október elsején ünnepli a 70. születésnapját.
A második világháború befejezésével nem értek véget a szlovákiai magyarság megpróbáltatásai, talán még sötétebb évek következtek, amikor magyarul megszólalni sem volt ajánlatos. Amíg nem jött az ún. „Győzelmes Február”, vagyis a kommunista puccs, amely ahogy gimnáziumi történelemtanárom, Fehér László hangoztatta, elhozta számunkra is a szólásszabadságot. Ezen értsük azt, hogy végre a magyar ember az utcán és a boltban is megszólalhatott magyarul, s már nem kellett félnie attól, hogy leborotválják a haját, ha magyarul szól. 1948. december 15-én megjelent az Új Szó első száma, a következő évben megalakult a Csemadok, s ami talán a legfontosabb volt, visszatért az életkedv a magyarlakta vidékekre. Elindultak az első magyar iskolák is, s 1951. október elsején megalakult a gimnázium is Füleken.
Kezdetleges körülmények között, ideiglenes épületben, de végtelenül lelkes tanárokkal és 43 diákkal, akik közül füleki csak hét volt, de volt az osztálynak bussai, runyai, rozsnyói, somodi, sőt még mátyóci diákja is. 42 diák sikeresen le is érettségizett,
s ahogy az osztály egyik diákja, későbbi tanára, Somogyiné Sörös Márta visszaemlékezett, tizenkilencen lettek pedagógusok, ketten orvosok, hárman mérnökök s egy jogászi végzettséget szerzett. Az osztály diákja volt az a rimaszombati Tankó László is, aki később magyar–szlovák nagyszótárt is készített. A lelkesedés évei voltak ezek, amikor a diákok nemcsak az épület bővítési munkálataiban vettek részt, de énekkart és színkört alapítottak, s azzal járták a környéket, terjesztve a magyar szót. Emlékszem rá, amikor három évtizeddel később már én voltam gimnazista, lasszóval kellett fogni a színház és irodalom iránt érdeklődő diákokat. Kálosi tanár úr plusz egyest ígért, ha valaki jegyet vett a városba látogató kassai Thália Színpad előadásaira. Utólag biztos vagyok benne, ennek köszönhettem, hogy a kettes, ha nehezen is, de összejött az év végén.
1952-ben az iskola az egykori Katolikus Kör épületét kapta meg a katolikus templommal szemben, amely akkoriban alapiskolaként működött. Elkezdődött a lázas építkezés, hisz a diákok már akkor is helyszűkében voltak, s a kibővült épületben folyt az oktatás egészen 1964-ig, amikor elkészült az új, 28 tantermes iskolaépület, ahová a gimnázium diáksága átköltözhetett. Szükség is volt az új épületegyüttesre, ekkoriban ugyanis elérte a kétszáz főt a gimnázium diákjainak létszáma. Az első évek az alapozás és a fanatizmus évei voltak, a gimnázium első igazgatója egy Magyarországról áttelepült szlovák nemzetiségű tanárember volt, aki magyart és földrajzot tanított, az első osztályfőnök, Molnár Zoltán Kárpátaljáról érkezett, s biológiát és földrajzot oktatott, rajtuk kívül Frenyo Zoltán, Lóska Lajos, Tóth Lajos, Kuloványi Lajos és Pálenyík László alkotta a tanári kart. Az eltelt hét évtized alatt a gimnázium számos szerkezeti változáson ment keresztül, a tizenegy osztályos iskola után következett a hároméves gimnáziumi oktatás, egy ideig működött esti tagozat, majd 1973-ban összevonták a helyi szlovák iskolával.
De ekkor már a Herold-kastélyban működött az intézmény, amelyet az építőipari szakiskola elköltözése után kaptak meg 1971-ben abban a reményben, hogy itt már végleg elférnek. Mint kiderült, tévedtek. A szlovák iskolával való fúzió után az iskola diákjainak a létszáma elérte a háromszáz főt (1973/74-ben 10 osztályban 304 diák tanult), de az azt követő évfolyamokban is bőven meghaladta a 250 főt.
Így a kastély melletti épületet is be kellett rendezni, emlékszem, az első két évet én is ott töltöttem, s csak harmadikban költöztünk be a kastélyba. Az iskola akkor már messze földön híres volt, de a helyhiány miatt szűkíteni kellett az iskola vonzáskörzetét, az egykor az iskola vonzáskörzetéhez tartozó Nagykürtösi és Rozsnyói járásból már nem fogadtak diákokat, de megválogatták a Rimaszombati járásból jelentkezetteket is. Többnyire a Medvesaljáról fogadták be az újoncokat, hiszen onnan Rimaszombat földrajzilag jóval messzebb volt, mint Fülek. Nem volt véletlen ez a nagy érdeklődés, a gimnázium tanári kara nemcsak szigorúságával tűnt ki, hanem szakértelmével is a legjobbak közé tartozott a Felvidéken. Sokan itt is érettségiztek, s az egyetem elvégzése után tértek vissza egykori alma materükbe, s többségük az iskola mellett aktív szerepet játszott a város életében is. A matematikus Kálosi János, aki évtizedekig igazgatta a helyi Csemadokot, a földrajzos és geológus Ágoston Tibor, aki a Kovosmaltból érkezett, s szabad idejében festegetett, a kémikus Vassányi Aurél, a magyar–történelem szakos Fehér László, felesége, a magyar–szlovák szakos Fehér Mária, a szintén magyar–szlovák szakos Duray Éva, a német szakos Böszörményi István, a csak Ciceró tanár úrnak becézett, orosz hadifogságból érkezett Lóska Lajos, akit a szlovákiai magyar irodalom is jegyez, a gimi első orosztanára, Tóth Lajos, aki, amit éjszaka megtanult, másnap átadta a diákjainak, s egy ideig nagyon büszke volt arra, hogy egy leckével előttük jár. Mennyivel könnyebb dolga volt az utódjának, Koronczi Ferencnek (igaz, nem sokáig), aki Vlagyivosztokban végzett. De ne felejtsük ki Szvorák Zsuzsát sem, aki évtizedek óta működteti az egész Kárpát-medencében elhíresült Apropó Diákszínpadot vagy az intézményt hosszú évekig igazgató Molnár Lászlót és Tomolya Róbertet, akiknek köszönhetően a számítógépes oktatásban (Infoprog) lépett az élvonalba. Utóbbit 2020-ban jelölték a Szlovákia Tanítója elismerésre is. Ahogy hosszasan, szinte vég nélkül sorolhatnánk azoknak a nevét, akik a Füleki Gimnázium hírnevét öregbítették az elmúlt hét évtizedben, Duray Miklóstól és Ádám Zitától Kerekes Vicán át a minap első regényével jelentkezett Bóna Friderikáig.
De tudták-e, hogy két országos lapunknak (Magyar 7, Sme) főszerkesztője, Molnár Judit és Balog Beáta is füleki gimnazista volt? Ahogy az Apropóban kezdte színészi pályafutását a három országban is csodált színésznő, Kerekes Vica is.
De természetesen nemcsak újságírókat és színészeket nevelt a gimnázium, hanem mérnököket és hivatalnokokat is (közülük sok százan dolgoztak a helyi Kovosmalt nemzeti vállalatnál, s annak utódintézményeiben), ahogy sok-sok pedagógust és egyéb szakembert. De itt érettségizett a város jelenlegi polgármestere, Agócs Attila is.
„Tündérkert volt nekünk az iskola,
hol szőttünk ezer bolondos álmot,
itt állunk most készen a búcsúra,
s későn érezzük a valóságot.”
egy mára elfeledett szlovákiai magyar írónő, Nagy Irén ballagáson elmondott verssorai jutnak eszembe, amikor egykori alma materemre gondolok. Bizony, amikor átvettem az érettségi bizonyítványt, felsóhajtottam, végre vége. Most fogom csak fel igazán, milyen fontos volt az életemben az ott eltöltött négy esztendő, mennyire megalapozta és meghatározta, mivé lettem. Amikor néhanap elmegyek az épület előtt, akaratlanul is megemelem a kalapom. Isten éltesse a 70 éves Füleki Gimnáziumot!
(Juhász Dósa János/Felvidék.ma)
