Ki gondolná, hogy a távoli kultúrában és vallási világban, Indában éppen manapság virágzik fel Luther és Kálvin lelki kultúrája, szellemi öröksége. Erről szól az indiai protestáns teológus, kultúrfilozófus, Vishal Mangalwadi nagyszerű, 600 oldalas könyve. A reformáció az a nagy lelki forradalom, amiről Mangalwadi álltja, hogy megváltoztatta az egész világot, aminek éltető szívdobbanása éppen a bibliafordítás nagy és sokrétű munkája volt és marad.
Az indus tudós a 21. század elején megtalálja az összekötő szálakat Istennek az európai történelemben munkálkodó keze és az emberi kezek, a megelőző történések és az aktualitások között. Luther esetében ez a kapcsolódás az emberi, történelmi horizontban Erasmus volt. Meg a „házi őrizet”. Hiszen Bölcs Frigyes választófejedelem Luthert a wormsi birodalmi gyűlés után leghűségesebb katonáival a szinte biztos merénylet elől „elvitette”, s védelme érdekében Wartburg várába záratta. Ott született meg a reformáció alapja, az Újszövetség német fordítása. Ez pedig nem sokkal később az igazság, az egyetlen isteni Igazság közzé tételéhez vezetett. Ennek során egyszerű emberek ezrei is kezükbe vehették a Szentírást. Nemcsak a betűvetést ismerték meg általa, hanem a megelevenítő Lelket is. Ez akkora forradalmat jelentett, hogy az Újszövetség 1522–1529 között, tehát hét év alatt több, mint 50 kiadást ért meg. Micsoda szomjúság, micsoda munka, micsoda ébredés, megújulás!
Egymagában az 1524. évben a Luther-fordításnak több, mint 47 részkiadása jelent meg. S aztán ez a lelki áradás bő vizű folyammá duzzadva hozta az újabb és újabb bibliakiadásokat. Luther stafétabotját hamarosan átvette Angliában William Tyndale (1484–1536), aki rájött arra, hogy az európai írástudatlanság és a lelki, pénzügyi korrupció, a pénzért eladott bűnbocsátó cédulák botrányos gyakorlata a nemzeti nyelvű bibliák hiányával is összefügg.
1551-ben Tyndale lefordítja angolra az Újszövetséget, s ezzel elindítja az angolszász világban a lelki minőség folyamatát. De nemcsak ezt érte el, hanem dinamikus tudatformálás is kezdetét vette a nemzeti nyelvű Bibliával. Tyndale ugyanis például az ekklézia bibliai szót nem az egyház szóval (church) adta vissza, hanem a „demokratikusabb” gyülekezet (congregation) szóval. Ez afféle népgyűlés volt, maga az istentisztelet is, amit imádsággal és úrvacsorával kezdtek, és benne megvalósult az egyenlőség és a szabadság. Tyndale közkinccsé tette a hívők egyetemes papsága fogalmat hazájában, ami a papi kizárólagosság szerepét cserélte fel a presbiteri szolgálatra. Gondolkodásában, és az általa létrehozott egyháztanácsban a pásztorok, vének, püspökök egyformán presbiterek voltak. Ez pedig a teljes egyenrangúságot hozta, azonos jogokat és kötelességeket rótt papokra és világiakra egyaránt. És aztán nemsokára jött a genfi Biblia. Nem véletlenül Genfben, ahol Kálvin ugyan franciául magyarázta az Igét, de hamar megszületett az angol nyelvű bibliafordítás is az ő kezdeményezésére.
A menekült bibliafordító tudósok között volt Kálvin sógora, William Wittingham is, aki elvette a reformátor nőtestvérét, vagy Knox János, a skótok reformátora is. 1560 körül már készen volt ez a fordítás is. Fantasztikus munka és segítség volt ez is. Előbb a Bibliát Genfből kellett behozni angol területekre, de ez a Biblia volt az, ami aztán Shakespeare költészetére a legnagyobb hatást gyakorolta.
A puritán és zarándok atyák ezt a genfi Bibliát vitték magukkal az Újvilágba, Amerika partjaira, s ez lett az új nemzedékek lelki és morális mértéke, nevelési eszköze, vigasztalása, erőforrása.
Kálvinnal kapcsolatban több fejezetben is ír a jeles indiai református tudós. Egészséges utak a gazdagsághoz címen könyvében a spiritualitás különös formájának nevezi azokat a gyakorlati dolgokat, amelyeket Kálvin és skót tanítványa, John Knox életvitelszerűen gyakorolt. Az európai gondolkodásra nagy hatással volt példának okáért Kálvin bibliai szemléletéből, amellyel magasra értékelte a hivatás, az elhívás fontosságát abban a tekintetben, hogy ennek következtében semmi különbséget nem tett a földműves és a kőműves, illetve a papok és a világiak között. Mindegyiket a maga munkájában értékesnek tekintette. A lényeg az, hogy az így kialakult hivatásetikában a cipész ugyanúgy Isten színe előtt tisztességgel és nyerészkedés nélkül minőségi munkát végezzen, mint a lelkész vagy a koronás fő.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
