Miután I. Ferenc József trónra lépett, 1848. december 14–16-án indult meg a herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy vezette császári-királyi hadsereg Magyarország elleni koncentrikus támadása, amelynek nyitányát jelentette felső-magyarországi betörésük. A betolakodókat Kassánál szándékoztak megállítani a magyar csapatok, de a százhetvenhárom esztendővel ezelőtti budaméri ütközetet elveszítették.
1848. december 6-án elsőként – Galíciából a Duklai-hágónál – tört be Magyarországra gróf Franz Schlik von Bassano und Weisskirchen altábornagy hadteste, hogy Kassa elfoglalása után Pest-Buda ellen vonuljon. December 9-én Eperjesre masíroztak be a félszemű generális katonái, majd december 11-én, hétfőn ért Kassa alá a 8385 főt és 27 löveget számláló császári hadtest. Itt akarta útját állni a sebtében összeszedett 9000, alig felfegyverzett, puskaport sem szagolt nemzetőr és honvéd élén a 7. kassa–eperjesi hadmegye parancsnoka, cselfalvi Pulszky Sándor ezredes, aki csapatait Budamérnél állította harcrendbe a Tarca és a Hernád között. A magyar oldalon a reguláris erőket pár, rosszul felfegyverzett honvédzászlóalj (azonban a sárospataki 42. honvédzászlóaljnak még puskája sem volt) és egy lengyel ulánusszázad jelentette. A Kassán szervezett 3 fontos üteg parancsnoka, a lengyel Teofil Lapiński hadnagy – később százados – visszaemlékezésében szemléletes képet festett a magyar sereg arculatáról:
„A szlovák és a magyar önkéntesek között akkor is könnyen felfedezhető volt a különbség, ha nem hallottuk, milyen nyelven beszélnek. A magyarok külsőre tápláltabbak, izmosabbak voltak, fegyverzetük és ruházatuk is jobb, szalonnában, borban és dohányban nem szenvedtek hiányt, harciasabban festettek, és áthatotta őket az ellenség gyűlölete.
A szlovákok kinézetre véznábbak voltak, s ellátásuk is szerényebbnek bizonyult, de magyar hazájukhoz szenvedélyesen és őszintén ragaszkodtak, s ugyanolyan áldozatkészség fűtötte őket, mint a magyarokat.”
Amikor Budamér déli részén a császáriak rábukkantak a magyar harcrendre, Schlik kíséretével csapatai elé lovagolt. Ez tűnt fel az Újházy grófok kastélya mellett tüzelőállásba vonult honvéd ütegnek, amely rögvest tüzet nyitott, ám a lövedékek a galíciai 10. Mazucchelli-sorgyalogezred III. zászlóaljának bakái közé csapódtak. Többen megsebesültek, köztük a zászlóalj parancsnoka, Alois Zimburg Edler von Reinerz őrnagy is.
Délelőtt 11 óra tájt tizenöt magyar löveg tüze vezette be az ütközetet, azonban a császáriak hamar fölénybe kerültek. Tüzérségük működésbe lépett, mire az újonc magyar sereg zavarba jött és elsőként a gróf Török Miklós nemzetőr őrnagy parancsnoksága alatti Abaúj–Sáros–Torna vármegyei nemzetőr lovasosztály futott meg. (Török őrnagy aztán 1849 januárjában átment a császári oldalra, ahol Schlik segédtisztjeként működött) A császári hadigépezet olajozottan működött, Schlik gyalogsága úgy vonult előre, mintha csak a gyakorlótéren lett volna. A felső-magyarországi csapatok nem bírták a nyomást és a futásban kerestek menedéket. Legtovább a magyar balszárny tartott ki, miközben a jobbszárny bekerítésére a császári lovasság kapott parancsot, de az eső áztatta talaj és pár magyar kötelék ellenállása miatt üldözésük lelassult, miközben a menekülők Kassa felé hátrálhattak. Schlik arra számított, hogy a Hernád völgyébe küldött Fiedler-dandár jókor éri el a kassai postautat, de ez egyre késlekedett.
A rendezetlenné váló visszavonulást és a kulcsfontosságú Hernád-híd fedezésére a folyó jobb partján néhány ágyú támogatásával a lőcsei 19. honvédzászlóalj, a Miskolc felé visszavonuló tüzérség és lőszeroszlop biztosítására a Władisław Tchórznicki őrnagy – később alezredes és a magyar katonai érdemjel 3. osztályának tulajdonosa – parancsnoksága alatti, gyalogos ulánusszázad és a kassai 20. honvédzászlóalj néhány legénye maradt vissza. Délután 2 órakor Schlik zöme és a Fiedler-dandár a Kassa előtti Hernád-hídnál egyesült, s egy órával később indította előre gyalogságát a város ellen. A császári lovasság egy része folytatta a menekülők üldözését. Horatius Edler von Concorreggio őrnagy parancsnoksága alatt az 1. Császár-könnyűlovasezred 1. őrnagyi osztálya a miskolci országúton haladva 100 embert fogott el és zsákmányolt egy lőporos szekeret. A hidegvérű lengyelek ezen országút mentén, a Kassától egy óra járásra lévő bárcai kocsmánál várták be a svalizsérek két szakasznyi elővédjét. Thórznicki őrnagy parancsba adta embereinek, hogy az ellenséges könnyűlovasok lovait vegyék célba, és csak közvetlen közelről, mintegy 20 lépés távolságból süssék el fegyvereiket. A 20. honvédzászlóalj honvédjeként két bajtársával együtt szentkirályszabadjai Karsa Ferenc őrmester – később hadnagy – is ott volt Bárcánál, aki a következőkben emlékezett vissza a 84 lengyel esztelenségig menő bátorságára: „Fegyvereink lövéshez készen, bal marokba fektetve, mereven néztünk a vágtató ellenségre. A lovasság nem mert az országúton, előtte kőfalként tömören álló gyalogságnak rohanni (…) balra kanyarodással az országútról a rétre lefordult, hogy megkerülje a lengyeleket. E[z] meg végveszedelmükké vált.
Ugyanis, amint a felázott rétségre levágtatnak, lovaik csürkön felül süppedvén, megcsendesednek (…) [A lengyel század] a már alig 20–25 lépés távolságra evickélő svalizsérekre öldöklő tüzet adott. A sortűz eredménye volt: Concorreggio és (…) egy kapitány és 6 ember halála, 8–9 ló, [Giuseppe] Scudier táborkari őrnagy [helyesen: százados, Schlik vezérkari főnöke] elbukott lova alá szorulva, foglyul esett.
A váratlan golyózápor összekeverte és visszavonulásra késztette a lovasságot, amikor pedig az országútra felkapaszkodtak és Kassa felé visszavágtattak, a töltésen keresztül álló lengyel csapat tüzébe kerültek, s ez a második sortűz még több emberükbe került. (…) 30 emberre és lóra mondták a bárcai emberek az elhulltak számát.” A lengyelek két sortüze 18 svalizsérrel – köztük parancsnokukkal is – végzett, mire a támadók megfordultak és visszavágtattak Kassa felé, a magyar visszavonulás pedig folytatódott Szina irányába.
Az ütközetben a magyarok vesztesége 230 halott és sebesült, valamint 250 fogságba esett volt, miközben a császáriak véres vesztesége 147 katonát jelentett.
Schlik óvatosan közeledett Kassára, mert úgy vélte, a városban kemény utcai harcok várnak katonáira. Breit József hadtörténeti munkája szerint „a kassai nagy torony órája éppen 6-ot ütött s ekkor a torony tetején az önkéntes megadás jeléül a fehér zászló is láthatóvá lett, minek folytán Schlick puskalövés helyett, harsány zeneszó mellett vonult be hadteste élén Felső-Magyarország fővárosába.” A „félszemű róka” – aki a későbbiek során bizonyította, hogy fél szemével többet lát, mint Windisch-Grätz tábornokainak többsége – 60 ezer forint hadisarcot vetett ki Kassára, ahol december 26-ig maradt, hogy a további hadműveletekhez bevárja az erősítéseket és a környező vármegyéket meghódoltassa.
A Közlöny december 19-i száma szerint Bárcánál „a lengyelek bámulatos vitézséget tanúsítanak, ezeknek köszönhető, hogy az ágyúk, egy felfordulton kívül, az üldöző svalizsérok által el nem foglaltattak, sőt bevárván ezek egy kocsmánál a lovasokat, közölök többet lelőttek, egy őrnagy el is ejtetett.” A Pesti Hírlap is elismerően írt a lengyelek csodálatra méltó helytállásáról: „első helyen kell említenünk a hazánk védelmében rettenthetetlen vitézséggel harcoló lengyel csapatot, mely (…) magának a szétvert sereg hátrálásánál rettenthetetlen elszánt fedezésével örök dicsőséget vívott ki, s nemzetünk hálájára a legnagyobb igénnyel bír.” A hála látható jelét azonban jóval később, 1849. május 31-én kapták meg a lengyelek, amikor Görgei Artúr hadügyminiszter az alábbiakat határozta el: „A lengyel légió 1-ső dzsidás osztálya azon hősies és eredményes magaviseletéért, mellyet a múlt évi december 11-i kassai és bárcai ütközetekben, részint a nemzet ott vívott serege ágyúinak megmentése, részint az ez által szerzett nagy fontosságú következménye által tanúsított, zászlója – a’ hálás magyar nemzet nevében a’ katonai vitézség harmadik osztályával feldíszíttetett.”
(Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma)
