Ma van a békéért küzdő írók világnapja, ami felett más körülmények között feltehetően minden további nélkül átsiklanánk, hiszen a naptár minden napjához kötődik legalább egy jeles esemény, csoport, személy, akiről ezáltal kíván megemlékezni a világ. Most azonban a szomszédunkban zajló háború kapcsán tragikus aktualitást nyert ez a világnap, hiszen pusztító fegyverek gyilkolnak ártatlanokat, indítanak menekülésre családokat, kisgyermekes anyákat, akik sietve összeszedett motyójukkal otthonukat, szeretteiket, javaikat hátrahagyva indulnak el a puszta életüket mentve a bizonytalanba.
A járvány bénító időszakából még fel sem ocsúdva egy még rosszabbra eszméltünk, kegyetlen háborús pusztításra, melyről talán naivan azt reméltük, hogy végképp a történelemkönyvek és a szépirodalmi művek eseménye és nem mindennapi realitás lesz többé.
Számtalan megközelítés és nemzetközi szervezet létezik, amely a béke melletti kiállást, az erőszak elleni felszólalást szorgalmazza.
A békéért küzdő írók világnapját 1984-ben hirdette meg a Nemzetközi Pen Klub. Az irodalom képviselői részéről a maguk csendes jelenlétével kezdetektől fogva felfedezhető az a törekvés, mellyel az erőszak mindenféle formája ellen emelik fel hangjukat.
A hidegháború idején a Nemzetközi Pen Klub kezdeményezésére a békétlenséget és megosztottságot is jelző berlini fal két oldalán született meg az összefogás gondolata, az irodalom eszközeivel küzdeni a háborúk és mindenféle elnyomás ellen. A hidegháború lezárása, valamint a berlini fal leomlása nem jelentette a békéért küzdő szerzők összefogásának végét, a balkáni háború, és más konfliktusok kapcsán a mai napig működik a szervezet a Pen Klub részeként. A tagok minden év tavaszán a szlovén Bled városában gyűlnek össze, hogy kifejezetten olyan problémákkal, irodalmi művekkel foglalkozzanak, amelyek eszközök lehetnek a béke megteremtésében. Az utóbbi években a szervezet figyelme Ázsia felé irányult, ennek során sikerült már a tibeti és a kínai oldalt tárgyalóasztalhoz ültetni.
A történelemkönyvek soha nem tudták olyan megrendítően ábrázolni a háború borzalmas voltát, mint íróink, költőink a szavak átütő erejével, melyeknek elrettentőként kellene hatnia. Kellene, de a világ sorsáról döntők vagy nem tanulnak a történelemből, vagy nem olvasnak, vagy egyiket sem teszik, mindannyiunk kárára.
Jókai Anna Mit tehet az író a békességért? című írásában a következőket olvashatjuk a témával kapcsolatban:
„Az író tiltakozása a pusztítás erői ellen éppen – és elsősorban – munkája lényegében, a teremtésben rejlik. Ha dolgozik, s korát, korának erkölcsét fölmutatja, már elhódít egy darabot egy ember ösztöneiben élő gyilkos indulatoktól. Az igazi mű mindig békét akar – akkor leginkább, ha fájdalmában a világ szétszaggatottságának ábrázolására kényszerül. Két ember közötti magáncsata, majd egy-egy közösség torzsalkodása intő jel: iszonyatos méretekben, fölgyorsulva történik meg, hogy az ártó, kisajátító gondolatmajom fegyvert kap, használja. Indokot százat is, ezret is talál. A hideg ész találékony a rosszban; nincs olyan bűnös cselekedet, amit ne próbálna magyarázni, az elvakult szenvedély pedig némán rombol. A művész feladata (kinek-kinek tehetségére, működési területére szabva) az így-úgy tálalt indok leleplezése és a féken tartás… Aki élezi, ami pusztán más, szaporítja a gyűlöletet. Aki viszont észre sem veszi az ellentéteket, védtelen marad… Az öldöklés megsemmisíti a művészetet. „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák.”
De az is igaz, amikor már eltemették az áldozatokat, amikor már a földtörténetbe beírt lett a mindenfajta tömegmészárlások szégyene, éppen az irodalom teremt halhatatlan mementót, hogy „legyen vége, vége már”… Óriás megrendültségű háborús irodalmak születtek, látleletek és gyógyító katarzisú művek lassan letűnő századunk két nagy és számolhatatlanul sok kevésbé nyilvántartott emberi katasztrófájáról.
De hiszem, nincs író a világ egyetlen zugában sem, aki minden így fogant remekművét oda ne adná, ha visszamenőleg feltámaszthatna vele valakit.“
Csakhogy sajnos nincs az a remekmű, ami visszaadná az elvett életeket, anyának a gyermekét, lánynak a kedvesét… Ahogy nincs az a halhatatlan remekmű, ami visszaadná a lerombolt otthonokat, településeket, értékeket, műemlékeket, ami jóvá-, illetve meg nem történtté tehetné az értelmetlen pusztítást, mert a pusztítás csak értelmetlen lehet, magyarázzák is azt bármely eszmével, ideológiával, érvvel, körmönfont módon megfogalmazott céllal.
Idézzünk most ismét egy nálunk érdemesebbet, jelesen Kassák Lajost, aki annak idején a Nyugat Mit tegyen az író a háborúval szemben” című ankétjára a következő választ adta:
„Igaz, hogy a harc maga az élet – de nem igaz, hogy a háború öröktől fogva és örökké való. Ahogyan a történelem folyamán az emberiség egy része ügyes-bajos dolgainak elintézési módjában az egymás torkának közvetlen átharapásától a kocsmai verekedéseken át eljutott a felvetett kérdések megvitatásáig, illetve «békésebb» eszközökkel való elintézéséig, ugyanúgy a fajok és nemzetek között kiéleződött ellentétek, érdekviszonyok megoldási módjában is eljutottunk a véres kard körülhordozásától a diplomáciai testület zöld asztaláig.“
Sajnos azonban erről is megfeledkeztek a történelemből tanulni nem hajlandó, s nem olvasó hatalmasságok, mert ugyan ma tartják az orosz–ukrán béketárgyalások második fordulóját, de a zöld asztalig vezető utat már pusztítás övezi, s a fegyverek a tárgyalások alatt sem hallgatnak…
(NZS/Felvidék.ma)
