Nagy András (Fotó: gardonyiszinhazblog.gportal.hu)

Nagy András színművész Füleken született, Pozsonyban tanulta a mesterséget, ma az egri Gárdonyi Géza Színházban játszik, de ugyanakkor a Slovenské Divadlo Vertigo alapító tagja, színésze és rendezője is. Vele készített interjút Juhász Ferenc a gardonyiszinhazblog.gportal.hu számára. Az alábbiakban az interjú szerkesztett változatát olvashatják.

A hamarosan véget érő 2021/22-es évad a 25. számodra az egri Gárdonyi Géza Színházban, holott eredetileg nagyon más pályára gondoltál. 

Jó tanuló voltam, orvosira készültem. Füleken – ahol születtem – volt egy amatőr színjátszó csoport. Bekerültem, még harmadikos gimnazistaként. Valahogyan ott az a „színpadi por” engem nagyon belepett. Leérettségiztem, szegény édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek felvételizni az egyetemre. Közben azonban felvettek segédszínésznek a kassai Thália Színházba, így nem mentem. Édesanyám akkor békélt meg, amikor már a főiskolán átvettem a diplomámat, de akkor is aggódott. Ez nagyon jól van, mégiscsak valami, de hogy lesz ezután? Tudta, hogy nehéz kenyér lesz ez, de „jól van, menj gyerek utadon, ha ezt választottad”. Kassán két évet töltöttem, majd bekerültem a pozsonyi színművészetire. Ott konkrét magyar színészképzés nincs, csak magyar beszédképzés. Thirring Viola színésznő, színészpedagógus járt hozzánk, de minden más szlovák nyelvű volt (így azt a nyelvtudásomat is sikerült színpadképes fokra fejlesztenem).

A budapesti főiskolán töltöttetek egy szemesztert. Kik voltak a tanáraitok?

Négyen voltunk, ketten az évfolyamról, egy felettünk járó hallgató és egy bábszínész. Hubay Miklós, Gosztonyi János, Kazimir Károly, Szirtes Tamás vettek a szárnyaik alá bennünket. Hubay Miklós például drámaelméletet és -történetet tanított, nagyon érdekes történeteket mesélt József Attilával, Illyés Gyulával kapcsolatban.

Milyen volt a legendás Kazimir Károllyal dolgozni?

Ő egy kicsit „meg akart téríteni”, ha már itt vagyunk Magyarországon, akkor csináljunk valami magyar szerzőt. Szomory Dezsővel kínált meg bennünket, könnyen kiosztható lett volna négyünkre. Elolvastuk a darabot, pontosan nem emlékszem már, mi volt a címe, de mégis inkább a Čapek fivérek A rovarok életéből című komédiáját választottuk. Dramatizált részleteket adtunk elő. Nagyon pozitív élmény volt, hogy ő, a nagy színházi mogul hagyta magát meggyőzni és megrendezte.

Hogy tetszett a magyarországi diákélet?

Az ott töltött idő alatt sokat jártunk színházba, ismerkedtünk a többiekkel, vidám időszak volt, de közben rengeteget dolgoztunk, színészmesterség, zenés mesterség, tánc, ének. Összehoztunk négyen egy 3 órás vizsgaanyagot. Eljöttek a pozsonyi tanáraink és a dékán, hogy megnézzék. A mennyiség mellett minőség tekintetében is jó volt, hála Istennek.

Még nem végeztél a főiskolán, amikor már láthattunk Egerben. Jól emlékszem, amikor az évadnyitó társulati ülésre megérkezett egy szőke, apródfrizurás fiatalember.

Negyedévesen már itt voltam, itt csináltam a színházi gyakorlatot, Beke Sándor direktorsága alatt, akivel korábban Kassán találkoztam, A vágy villamosát rendezte (a Komáromi Jókai Színház igazgatója volt akkor), de nem volt köztünk különösebb kapcsolat. Amikor 1996-ban megkapta az egri színház vezetését, hívott. Háy Gyula darabjában („cAliguLÓ” címmel ment) léptem először egri színpadra, mint Selanus, vidéki ifjú. Úgy gondoltam, kellene még valami, hogy két darabból tudjak csinálni egy szakdolgozatot, Nálunk van egy elméleti és egy gyakorlati rész, utóbbi kvázi a szerep védése, így jött még Schiller Ármány és szerelem című drámájában Ferdinánd. Majd felajánlotta a szerződést és én éltem a lehetőséggel.

Ferdinánd és Shakespeare Rómeója – ezek voltak az első igazán nagy feladataid.

Az idők távlatából visszanézve nyers volt még mindkettő, de akkor én maximálisan hittem bennük. Akartam csinálni és ez a lényeg, hibáival együtt. Az akkori énem, ami maximumot ki tudott ebből az egészből hozni, kihozta. És nagyon jó partnereim voltak, az Ármány és szerelemben Nagy Dorottya, a Rómeó és Júliában (1998) Kalmár Zsuzsa. Nagyon jó volt dolgozni velük. Hál’ Istennek nemcsak az amorózó szerepek találtak meg, hanem teljesen más típusúak is, tudtam érdekes karaktereket játszani, mint például Joe Orton: Csak mint otthon, Mr. Sloane! (1997), a címszerep vagy a Kakukkfészekben (Ken Kesey), 2001-ben, Billy Bibbit. 

A klasszikusok állnak közelebb hozzád vagy a kortárs darabok?

Igyekszem más színházakba is rendszeresen eljutni nézőként és mindkettőt szívesen nézem. Sokat olvasok, kortárs darabokat is, van közöttük sok jó, amivel meg lehetne próbálkoznunk, hiszen egy vidéki népszínháznak ez is kötelessége. A klasszikusok közül egyébként furcsa viszonyom van Molière-rel. Szeretem olvasni és nézni, de játszani nem.  Mint színész, valahogyan nem passzolunk. Nem is játszottam csak három darabjában, A fösvény, a Tudós nők és a Gömböc úr címűben. De egyébként nagyon szeretem a kicsit fanyarabb, emeltebb humorát. Az is lehet, hogy még nem találkoztam úgy rendezővel, hogy egymást segítve megtaláljam az utat hozzá színészként.

Shakespeare-t viszont játszani is nagyon szeretem. A Rómeó és Júlia kétszer talált meg, Rómeó után Mercutio is lehettem (2015). Azt gondolom, eléggé elvetemült voltam, szeretem kicsit extrémebben csinálni a dolgokat. Nagy falat volt a Hamlet. Imádom Arany János fordítását. Gyönyörű! Mégis azt gondolom, megpróbálkozhattunk volna egy frissebbel, kicsit maibb, könnyebben érthető szöveggel. A főiskolán nagyon sokat foglalkoztunk Shakespeare-rel.

Klasszikusokat csak klasszikus módon vagy lehet aktualizálni?

Meg kell találni a mezsgyét, hogy miért akarom most, itt modernül, mai színházi nyelven megcsinálni, viszont ódzkodni kell szerintem a túlzott aktualizálástól. Ez nem könnyű. 

Ha csak egyetlen előadást emelhetnél ki az elmúlt 25 évadodból, melyik jut elsőnek eszedbe?

A 2003-as Ébredés, Julian Garner darabja, a Stúdiószínpadon (Johannes), ami nézőszámban stúdiórekordot ért el. Szegvári Menyhért rendezte. Kicsit legendaszerű előadás lett, emlékeznek rá, ma is szóba kerül. Jó volt a csapat, Murányi Tünde, Dimanopulu Afrodité, Kelemen Csaba, Sata-Bánfi Ágota. Nagyon szerettem azt a teret is, amiben az előadás játszódott. 

A 25. évad kiemelkedő feladata volt Möbius szerepe, Dürrenmatt komédiájában, A fizikusokban.

Jó időben és jó passzban találkoztam ezzel a szereppel. A saját lelki világomat is érinti, a külvilág eseményei, a pandémia, a háború pedig aktualizálják a darabot. Nagyon elkeserít, nem tudom elhinni, hogy itt, a XXI. században, rengeteg tudással, információval a lélekről és mindenről, csak emberáldozatok árán lehet megoldani a konfliktusokat. Iszonyatosan dühít, mert akkor hol tartunk? Semmi nem változott, csak a technológia, de maradtunk a barbár világban? Az előadás pszichoterápia, szelep, ki tudnak bukni belőlem az érzéseim. Sajnálom, hogy a humánum eltűnik. A szlogenem nem az, hogyan ne, hanem hogyan igen. Nem azt kell előtérbe helyezni, hogy miben vagyunk különbözőek, hanem hogy miben hasonlóak, mi az, ami közös. Lehet, hogy idealizmus, de én ebben hiszek és próbálom a színészetemben is ezt megjeleníteni, szerepektől függetlenül. A színházban eleve fontos, hogy beálljunk az mögé, ami jó. Hogy tudjunk egyfelé gondolkodni, hogy az, amiért ezt kitalálták annak idején a görögök, működjön. A színháznak persze lényege, hogy konfliktusokat mutasson meg, de azért, hogy elgondolkodjunk, hogyan lehet ezeket megoldani. Nem kell mindig az előadásban meg is találni a megoldást, de az a cél, hogy művészek, alkotók, nézők, színházszerető emberek gondolkodni kezdjenek.

Eddig prózai előadások kerültek szóba. Mit gondolsz a zenés színházról?

Szeretem nézni is, csinálni is – ha van rá elég idő! Szép előadás volt az 1997-es Montmartre-i ibolya Moravetz Levente rendezésében, amiben én nem voltam benne, de nemrégiben ismét műsorra tűztük és 4 nap alatt kellett beugranom az egyik főszerepbe. Szép volt a Cherbourgi esernyők (2000), szintén Levente rendezte, abban Pierre voltam. Bevallom, van bennem egy szorongás, „görcs” a dalok megtanulásával kapcsolatban, át kellene törnöm ezt gátat. Nagyon szerettem A kis herceget (2006, Pilóta). Nagyszerű volt benne a zene. Nem egyszerű, nehéz, de gyönyörű dalok! Szeretek megmozdulni is a színpadon, táncolni jó koreográfiára, kedvelem a „kalandokat”, például az előadásokban a vívásokat. És szeretem a táncszínházat.  

A Slovenské Divadlo Vertigo / Vertigo Szlovák Színházhoz milyen kapcsolat fűz?

Kicsit vérfrissítése az itteni szakmai életemnek. Még mint amatőr csoport, 1996 őszén kezdte el próbálni első előadását. 2003-tól az Országos Szlovák Önkormányzat intézménye, azóta viseli mai nevét. Többek között a beszélgetésünk elején már említett Thirring Violával dolgozunk ott együtt. Missziónak tekintem, vannak szlovák közösségek Magyarországon, ezeket látjuk el színvonalas szlovák színházi kultúrával, de szerepelünk, fesztiválokon veszünk részt Erdélyben, a Délvidéken és természetesen Szlovákiában. Jó szlovák rendezőkkel dolgozunk (de tavaly magam is megpróbálkoztam egy rendezéssel). A szlovák színjátszásnak bennem van eredendően kicsit az esszenciája és jó újra megélni, megtapasztalni. Sok az alkotói színház Szlovákiában, szerzők vannak a színházaknál, a Vertigoban is mutattuk be például kassai színésznő darabját. Rajta vannak a társadalom ütőerén és írnak kortárs darabokat, abszolút mai problémákat visznek a közönség elé. Életszerű, aktuális, mai a színház.

Végül valami egészen másról kérdezlek. A korábban említett Csak mint otthon, Mr. Sloane! eszembe juttatta az egyik előadást, amikor alig tudtad visszatartani a nevetést – de ez nem szerepelt a darabban. Máskor is láttam már hasonlót.
 
Igen. Én úgy érzem, hogy színészileg beértem arra a szintre, hogy elbírom a saját vállamon a magam hülyeségeit, azt is, hogy nagyon könnyen el tudom röhögni magam a színpadon. Koncentrálva meg tudom állítani, de volt rá precedens, hogy már-már a függöny leengedése jutott eszembe. Most volt a Páratlan páros 2 bemutatója. 2003-ban én ebben a fiatal fiút (Gavin Smith) játszottam. Volt egy jelenet a második felvonásban, egy hosszú telefonbeszélgetés, aminek során a beszélő nagyon furcsán tartotta a vonalas telefont és nem vette észre. A néző röhögött, mi próbáltunk neki jelezni, de hiába, míg brutális röhögésbe fulladt az egész, de a közönség imádta. Én szeretem is egy kicsit ezt. Persze nem szabad túlzásba vinni vagy rendszeresen, öncélúan csinálni, de hálás érte a néző, amikor látja, hogy nem gépek vagyunk, majd szépen lenyugszik minden és megyünk tovább. 

(Forrás: gardonyiszinhazblog.gportal.hu)