Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas színész, a felvidéki magyar színjátszás ikonikus alakja ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Generációk nőttek fel színészi játékán az elmúlt hat évtized alatt – kelettől nyugatig bejárta a felvidéki településeket és hirdeti a mai napig a magyar nyelv gyönyörűségét. Őszintén vallja, a színháznak kell elmennie a közönséghez, mely közönség a legjobb minőségi produkciót érdemli, bárhol az országban. A küldetéstudat megélése árad a lényéből, közben pedig nem csinál mást, „csak” szórakoztat. Születésnapja alkalmából otthonában kerestük fel és készítettünk vele riportot.
Dráfi Mátyás nyit ajtót, már vár, pontos időre érkezem. Bevezet a nappaliba, kicsit zavarban van, sok a megkeresés, az újságírók egymásnak adják a kilincset. Sehogy sem érti, honnan tudja mindenki, hogy most lesz nyolcvan.
Itt járt Dráfi Mátyás
„Hatvanhárom éve állok a színpadon és a mai napig tájolunk, járjuk a vidéket. Most épp Pozsonyeperjesen szervezzük a Háry Jánost” – számol be egy friss élményéről. „A kultúros elmesélt egy kedves történetet. Még iskolás volt, amikor a színház náluk járt, és erről a naplójában is megemlékezett. Azt írta bele: itt járt Dráfi Mátyás” – nagyon nevet.
„Érti? Nem azt írta, hogy színházban volt, hanem azt, hogy itt járt Dráfi Mátyás” – mondja jókat kuncogva, nagyon szórakoztatja a történet.
Lefőtt a kávé, Borika finom porcelánba tölti, elém teszi. Sietve menne ki, de meghallja, hogy a tájolásról indítjuk a beszélgetést, azzal, hogy visszakérdezek: mégis hány helyen járt Dráfi Mátyás? „Pozsonytól Ágcsernőig, hatszáz kilométer hosszan minden magyarok lakta településen” – jön a válasz, amire Borika megsimítja a férje tarkóját és feltör belőle egy sóhaj: „olyan érdekes vele utazni – bárhová megyünk, mindig van egy jó története a helyekről, ahol felléptek”.
Dráfi a zongoránál
Persze rögtön megragadom az alkalmat és az első találkozásukról faggatom Dráfit, aki szigorú hangon azt mondja, ezt Borikának kell elmesélnie. Ő pedig készségesen mondja, hogy 1963-ban találkoztak először, amikor Sajógömörről felkerült Pozsonyba. Egy Miron nevű szlovák barátja vitte el az akkor még a Csemadokban működő Ifjú Szívekbe, ahol táncolni szeretett volna, de a létszám betelt, így már csak az énekkarban maradt hely. Így esett, hogy az alagsorból felmentek az énekkarosok próbájára. „Matyi a zongoránál ült, és akkor odaszólt neki Miron: „Matyi, hoztam neked egy nőt!” – meséli Borika.
„Nagyon elpirultam és csak annyit mondtam, jó estét kívánok. Ő meg erre felkiáltott: Úristen! Ez a nő palóc! Kérte, hogy énekeljek, de azt én nem nagyon akartam. Akkor kérte, hogy szavaljak. Egy órán keresztül szavaltatott. Végtelenül dühös voltam” – emlékszik vissza.
„Ha szavalt, akkor nem volt palóc. Ha abbahagyta, újra az lett” – vetette közbe Dráfi. „Másnapra meghívott az Ifjú Szívek ismerkedési estjére. Persze én rögtön visszautasítottam, de addig-addig mondta, hogy végül beadtam a derekam” – jegyezte meg Borika. Kicsit nosztalgiáznak még azokról az időkről, amikor 130 fővel működött az Ifjú Szívek, a tánckar mellett zenekarral, énekkarral.
A nagy álmok a Teátrummal teljesültek
Dráfi aztán újból arról mesél, miért tartja küldetésének a tájolást. „Két nagy álmom volt: a Bánk bán opera és a Háry János. Mindkettő megvalósult. Azt mondtam, ha a Bánk bánból tíz előadás megvalósul, akkor már jó. Lett belőle huszonkettő” – szögezte le.
A bemutatót a búcsiak is látták, azonnal mondták, nekik is kell, vigyük el Búcsra az előadást. „Igen ám, de nincs kultúrházatok, mondtam. Néhány nap múlva jöttek, hogy csináljuk meg a református templomban” – meséli Dráfi, hozzátéve, a lelkész megengedte, hogy letakarják az Úr asztalát, amelyhez lépcsőt csináltak, ott volt a trón, körben pedig csak jelzett díszletek.
Dráfi ezek után mesélésbe kezd: „az első kórus után jön le a kórista, mutatja, hogy csupa libabőr. Kérdezi, éreztem-e, hogy itt van az Isten?
Vége lett az előadásnak, egy idős hölgy megállított a közönség soraiból. Elmondta, hogy az előadás hatására döbbent rá, hogy a szülei mekkorát tévedtek, amikor szlovák iskolába íratták. „Mindent megteszek annak érdekében, hogy legalább az unokáim magyar iskolába járjanak” – mondta könnyes szemmel. „Hát mi másért van értelme ezt csinálni?” – zárta a történetet Dráfi.
A Teremtő gondviselése
A Bánk bán kifogyhatatlan forrása elbeszéléseinek. Amikor az előadást Rimaszombatba vitték, a karmesterük nem tudott velük menni. „Fölhívtam Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmestert. Mester, mondom neki, le kellene vezényelni a Bánk bánt. Van rá száz euróm. Megyek, jött a válasz. És eljött Rimaszombatba levezényelni a Bánk bánt. Csonka Zsuzsa az Operaházból nyolcvan euróért énekelte Melindát” – meséli elérzékenyülve.
A mai napig aktív színész a még most is tájol a Teátrummal – az általuk alapított polgári társulással.
Ahogy mondja, „így hárman vagyunk: Borika meg én és a Gondviselés”.
A Teremtő gondviselése többször előjön a beszélgetésünk során. Komáromról kérdezem, milyen szerepet tölt be életében a város. A lényegre tapintok, mert Dráfi Mátyás és Komárom találkozása elkerülhetetlen volt és az égben íródott.
„Én magyar színész akartam lenni”
Várandós édesanyja 1942 novemberében a fronton megbetegedett férjéhez sietett, akit a komáromi katonakórházban kezeltek. Már mindenórás volt, ezért a látogatás után – mivel Pozsonyba nem mehetett, mivel akkor Csehszlovákiához tartozott, Egyházasbást (ahol édesapja kántortanító volt) pedig túl messze volt – a Galántán élő nővéréhez ment.
Dráfi Mátyás így született meg 1942. november 17-én Mátyusföld központjában, épp akkor, amikor édesapja Komáromban adta vissza lelkét a Teremtőjének. „Édesapám itt van eltemetve a katolikus temetőben, édesanyám mellé temettette magát. És most itt vagyunk mind a hárman” – szögezi le.
Úgy véli, ez a Teremtő műve, ahogy az is, hogy neki Komáromba kellett jönnie, hiszen, ahogy mondja, „én magyar színész akartam lenni” – 1959-ben pedig Komáromban volt az egyetlen magyar színház, a 17 éves Dráfi ezért Komáromba jött.
Arra a kérdésemre, mikor érezte először a színház és a színészmesterség iránti vonzalmát, elmesélte, erről egészen korai emlékei vannak. Pár éves gyerekként Galántán már szovjet katonákat szórakoztatott, más alkalommal beszökött a bajcsi templomba, ahol azt játszotta, hogy ő a pap és prédikált.
1948-ban édesanyja feleségül ment Lőrincz Jánoshoz, aki a háború után Pozsonyban megalapította az első magyar színjátszókört. A kis Matyika fantasztikus bábszínházat kapott a szüleitől, száz kulisszával, kis reflektorokkal, süllyesztővel.
„A pozsonyi lakás erkélyén én voltam a Hófehérke és a hét törpe, Ali baba és a negyven rabló” – nevet fel.
Ekkortájt már közönség előtt játszott, mely értő közeg a környékbeli gyerekekből verbuválódott.
„Soha nem gondoltam másra, csak a színészetre, tudtam, hogy ezt akarom csinálni”.
Találkozás a Magyar Területi Színházzal
Édesanyja azonban azt szerette volna, hogy apja után kántortanító legyen. „Anyám Érsekújvárba küldött apai nagyapámhoz, aki kovács volt, bízva abban, hogy majd kiveri belőlem a komédiást”. A nagypapa azonban meg sem próbálta kiverni a fiú fejéből a színészetet.
Dráfi Mátyás épp ebben a városban látta meg először a Magyar Területi Színház tájoló buszát. „A Lusta méhecske darabra kiszöktem, hogy lássam. A szünetben odamentem a színész bácsihoz, aki a lépcsőn dohányzott. Neki elmondtam, hogy színész akarok lenni. Nem küldött el, hanem átölelt. Azt mondta, ne számítsak arra, hogy valaha valaki is meghálálja.
Egy kötelességed van: adni! Készülj fel, hogy nem kapsz érte semmit!
Később derült ki, hogy ő volt Tarics János. De nem volt igaza. Mert rengeteg tapsot és rengeteg szeretetet kaptam. És ez nekem elég” – jelenti ki Dráfi.
A küldetés
Jön egy újabb történet, most a Mágnás Miska egyik előadásáról beszél. „Közép-Szlovákiában olyan faluban jártunk, ahol még élő színészt nem láttak. A zenekarból megbetegedett az egyik hölgy. Mivel tudtam, hogy Győrben játszották, hát tőlük kértem elsőhegedűst. Jött Ildikó. Az előadás végén látom, hogy sír. Aggódva kérdeztem, mi történt? Azt mondta, Matyi bácsi, most értettem meg, mit jelent az a szó, hogy küldetés” –és a drága Matyi bácsinak tucatjával van ehhez hasonló élménye, a küldetéstudat megélése árad a lényéből, közben pedig nem csinál mást, csak szórakoztat.
Hosszú beszélgetésünk során öt verslábas jambusokban versel Ratkót, Szimonovot, magyar-halandzsa nyelven Shakespeare drámát ad elő. Sládkovič Marínáját magyarul szavalja, e betűs verseléssel Petőfi-verset mond – elképesztő élmény látni és hallani a nappalijában ülve is. Dráfi elégedett a szerepeivel, karrierjével, hosszan sorolja, hogy vendégszerepelt Győrben, Székesfehérváron, Sopronban, Budapesten több színházban. A Győri Nemzeti Színház hívta a társulatába is, de ő nemet mondott azzal, hogy Magyarországon van elég magyar színész.
Beszélgetésünk során egyszer hallottam ki a hangjából a csalódottságot, vagy inkább a meg nem értés okozta fájdalmat. Arról az időszakról mesélt, amikor 1969–1971 között ő volt a Magyar Területi Színház (MATESZ) igazgatója, és felmerült az igény egy újabb magyar színház iránt Kassán.
Dráfi ellenezte a módját, hiszen nem külön állami finanszírozásból akarták létrehozni, önálló költségvetéssel, de a MATESZ forrásait akarták megosztani.
„Nem egy másik színház ellen voltam, én a komáromi színház kettéosztása ellen, a gyengítése ellen voltam”
– húzza alá. Így lettem a felvidéki magyarság elárulója – ilyen szövegű transzparenseket vittek Gombaszögön, a lemondásomat követelve. Akkor még élt anyám, aki épp akkor járt Gombaszögön. Tőle tudtam meg, hogy Dráfi Mátyás a felvidéki magyarság árulója. Lemondtam” – jegyezte meg keserűen.
Ezt követően létrehozták Kassán a MATESZ kihelyezett részlegét, amelyet húsz évig a komáromi színház finanszírozott. 1990-ben jött létre az önálló Kassai Thália Színház.
***
Dráfi Mátyás 1959-ben került a komáromi színházhoz, s az egyetemi éveket és néhány
rövid évadot leszámítva annak nyugdíjazásáig tagja maradt. 1969 és 1971 között a Magyar Területi Színház igazgatója, majd művészeti vezetője volt. Időnként ma is elvállal egy-egy szerepet, jelenleg A beszélő köntös című előadásban látható Komáromban.
Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Jókai Színház örökös tagja. Alkotói, közösségépítő tevékenysége nem maradt az intézmény falai között, hiszen színészi, rendezői munkája mellett hosszú évtizedeken át és mind a mai napig jelentős feladatot vállal(t) a Felvidék kulturális életének gazdagításában.
Ennek elismeréseként számos kitüntetést kapott. Többek között: 1998: Nyitott Európáért Díj /Márai Alapítvány/; 2001: Egressy Gábor-díj /szlovákiai magyar színházlátogatók és színházi szakemberek díja; a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettje (2002); Pro Urbe díj (Komárom város díja, 2003); Szlovákia Színművészei Szövetségének
Életműdíja (2004); a Szlovák Köztársaság elnökének Pribina-keresztje (2006); Pro Probitate díj (2014); Kulcsár Tibor-díj (2015); a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2017); Hit és hűség díj (a Sinkovits Imre emlékére alapított díj, 2019); 2022 januárjában a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki. Komárom városa, a Komáromi Jókai Színház és az Egressy Béni Városi Művelődési Központ 2022. november 23-án köszönti a 80. születésnapját ünneplő Dráfi Mátyást.
(Szalai Erika/Felvidék.ma)
