„Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása” – így fogalmazta meg Fekete István író azt a napot, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk.
Az ünnepek és a jeles napok mérföldkövekként világítanak az élet rendjében, melyek évszázadok óta kijelölik az emberi teendőket és átöröklődnek nemzedékről nemzedékre.
A magyar néphitben és a hagyományban összekapcsolódik a Mindenszentek ünnepe a Halottak napja ünnepével. Sok esetben egyetlen ünnepként jelenik meg, ezért a két ünnepre való készülődés legtöbb esetben már napokkal előbb elkezdődik, amikor a temető – halottaink nyugvóhelye – kerül a középpontba. Ilyenkor megtisztítják és feldíszítik a sírokat a közelebbi és a távolabbról érkezett hozzátartozók. Majd november első két napján, a Mindenszentek ünnepén és a Halottak napján, ünneplőbe öltözve látogatnak el újra szeretteik sírjához, ahol virágokkal, gyertyafénnyel és imával emlékeznek az elhunyt családtagokra, barátokra, ismerősökre.
A Mindenszentek ünnepe a megdicsőült Egyház ünnepe, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívekre való emlékezés. A liturgikus hagyományban az ezt követő halottak napján, november 2-án pedig az üdvösségre váró lelkekért szól az ima, lobbannak fel a lángok.
Az ünnep és a halottakra való emlékezés virága a krizantém. Ez a több színben pompázó és több formájú, látványos és jellegzetes illatú dísznövény kerül a sírokra, hisz ez a kései virág október végén, november elején bontja ki szirmait. A néphit és a virágszimbolika a hosszú élet virágaként tartja számon. Ez, a fagyok beálltáig ékes virág jelképezi az elhunytak iránt érzett tiszteletet és szeretetet, az emlékük megőrzését.
Napjainkban gazdag választékból vásárolhatta meg ki-ki a temetői díszeket, koszorúkat, csokrokat, melyre (sajnos) rengeteg műanyagot (is) használnak. A virágárusok gazdag választékkal várták a vevőket, a műanyag koszorúk, temetői díszek mellett bőven volt választék az élő virágokból és a krizantémok különböző színeiből és fajtáiból.
A falusi kertekben sok helyen virágzik a krizantém, melyet egész éven át nevelnek, gondoznak abból a célból, hogy az ünnepre, az emlékezés napjaira a sírokra kerüljenek.
Hogy miként emlékeztek a régiek, erről kérdeztem a szőgyéni 83 éves Elzer Magdi nénit, aki a mai napig maga neveli a virágokat szerettei sírjára. Elmondta, hogy az elmúlt napokban kilenc sírt „hozott rendbe”, köztük közelebbi és távolabbi rokonok sírját. Arra a kérdésre, miként készültek régen, így válaszolt:
„Az én gyerekkoromban nem voltak még krizantémok. Fehér fátyolvirágot neveltünk a kertben, vagy a sírokon a temetőben, ami egész nyáron át, késő őszig virágzott. Ebből a fátyolvirágból díszítettük a kerek vagy hosszúkás formára görbített vesszőket, drótokat, így készültek a koszorúk. Többnyire hosszúkás formájúak voltak. Díszítettük örökzölddel is, abba fontuk bele a fehér fátyolvirágot. Később voltak magasabb szárú őszi virágok, a krizantémnak egyik fajtája, rózsaszínes, apró virágú. Azt is belefontuk a koszorúba. A faluban és a határban lévő keresztekre is jutott ilyen koszorú, és a temetői nagykeresztekre is. Akkor még nem volt ilyen sokféle nemesített krizantém. Ma már én is több fajtát termesztek. Van, amelyik több munkát igényel, egész nyáron gondozni kell, szárazság idején öntözni. Az idén is sok virágot neveltem a rokonok, ismerősök sírjára. Szerencsére a fagytól nem kellett megóvni, mert szép idők voltak” – mondta Magdi néni.
A mindenszenteki ünnep estéjén fénybe borulnak a temetők.
Ekkorra már minden sírra jutott virág és fellobbannak a kegyelet fényei. Másnap, Halottak napján folytatódik az emlékezés. Az emberek meg-megállnak a sírok előtt, csendes imával, emlékezéssel gondolnak az elmúltakra. A temetői keresztek előtt emlékeznek a távolban nyugvókra, a háborús emlékművek, katonai sírok előtt is díszlenek a virágok, égnek az emlékezés lángjai.
A keresztény ember imája az elhunytakért mindig a húsvéti feltámadás reményében történik. Az Evangélium ígérete, az élő Istenbe vetett hit, a bizonyosság az Ő szeretetében, ami végigkíséri a hívő ember életét, mely az Úr Jézus ígérete szerint a halálon keresztül az örök életbe vezet.
„Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe.”
(Jn 5,24)
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
