Sokéves tapasztalataim íratják velem, amit lejegyzek. Soha nem kétkedve, soha nem másokat bántva, főleg nem személyeskedve írom le, amit leírok, olykor keményebb, nyíltabb, kritikusabb hangnemben. Nálam ez a mérce: őszintén, nyíltan, s mindig vállalva gondolataimat. 

Az ünnepek előtt, látva a körülöttem zajló hangos, mesterséges fényektől csillogó világot, az egymás szavát (ha van még egymáshoz szavunk) nem halló zajokkal teli életet, tolonganak gondolataim közzétételre, mert hiszem, hogy vagyunk még páran, akik így gondoljuk, s akarunk változtatni ezen a senki számára nem jó életstíluson.

Kenyerem javát megettem, s megéltem egy „csöndesebb”, de alattomosabb rendszert – több mint negyven évig voltam benne. Igaz, ama rendszer kezdetén még megismerhettem, pár évig élvezhettem drága jó elődeim hitét, életkedvét, kötelességtudatát, s azt a küldetést, melyet ők is örökbe kaptak és átadtak nekünk, háború után születetteknek. Pedig ők első és második világháborút megélt, sok sorstragédiát, megaláztatást, magyar kiűzetést túlélt nemzedék voltak. Életük egyetlen célja volt: család, nemzet, hit s a közösség fenntartása. Sose beszéltek erről, de példát mutattak! Kemény fizikai munkával, egyenes gerinccel, s mindig lelki megnyugvással, hittel és reménnyel néztek a jövőbe. 

Bármilyen körülmények között éltek: voltak méltó ünnepeik. Nekik az ünnep megtartása nem a külsőségekben volt, (ebből csak a tisztaság volt fontos), de a szívükben, lelkükben, mindig belsőleg készültek rá.

Minden évszakban tudták mi a legfontosabb. Nekik az egyházi ünnepek voltak a mérvadók. A természet rendje volt az alapja mikor, mit, hol, és hogyan kell elvégezni, megülni, megtartani, megáldani, s hálát adni mindenért az Úrnak, mert ők tudták, hogy :

„ Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób1,21)

Pedig ők is dolgoztak ám látástól vakulásig a hét hat napján, vagyis a hatodikon már készítették otthonukat, lelküket a hetedikre, mert „a hetedik napot pihenésre adta Isten.”

„Ha valamit javasolhatok a Testvéreknek, akkor azt, hogy vasárnap ne dolgozzanak”, emelte ki a vasárnapi munkaszünet fontosságát Woelki kölni bíboros, majd hozzátette: „a vasárnapot ne a gondok megoldásával töltsék el.”

„Ha valamit javasolhatok a Testvéreknek, akkor azt, hogy egyszerűen hagyják a munkát a hét hetedik napján. Legalább egyszer-egyszer ajándékozzák meg magukat egy kis szünettel, egy kis megszakítással, amikor nem a gondok megoldásával vannak elfoglalva. Meg fogják látni, hogy ennek milyen csodálatos a hatása. Isten nem várja el tőlünk, hogy minden nap csúcsteljesítményt nyújtsunk. Amit elvár tőlünk, az az, hogy teljes életet éljünk.”

Amikor letűnt ama lelket nyomorító rendszer, a kötelező politikai ünnepek sorozatával teli időszak elhittük, hogy végre felszabadulunk az alattomos butító, elnémító rendszer alól, – s lám hová jutottunk. Hogy a régi generáció, akiről fentebb is írtam, elfelejtette elődje intelmeit, életmódjából eredő erkölcsi, és szellemi normáit. A mi nemzedékünk nevelte fel azt a generációt, a „társadalom rendszere szerint”, amely most nem találja helyét. Egy része úgy érzi boldog, mert kiküzdötte, megtalálta, kiharcolta (ki-ki „képességei szerint) a magáét. Van vagyona, háza, autója, birtoka, világi élményekbe mártózik, (tengerparti üdülések, wellnes kultúra, bulik , partik barátok – vagy sem), s a másik réteg, akiknek ebből nincs, ők érzik ezen élmények hiányát – s mégis mindkét oldalon: valami nincs sehol… 

Talán a lélek. S erre nem jönnek rá, mert zajlik a tömegnyomorítás, és észre sem veszik, hogy a nagy tömegben, mely magába ránt, már nem is létezik egyéni emberi mivoltunk. 

Korunk egyike azoknak a kritikus időknek, amikor az emberi gondolkodás jelentős átalakulásának lehetünk tanúi… A tömegek nem gondolkoznak, hanem annál inkább cselekszenek… A személyiség tudata eltűnik, s az összes egyedek érzelmei és gondolatai egy irányba fordulnak. Ennek hatására egy kollektív lélek formálódik. Bizonyos együttesség jön létre, amit jobb szó híján organizált tömegnek, vagy ha úgy tetszik, lélektani tömegnek neveznek”

– írja Gustave Le Bon ”A tömegek lélektana” c. könyvében.

Sokan már tudjuk: ezt teszi velünk a  politikai rendszer, úgy hatni az emberre, hogy ne vegye észre, s elveszítse önmagát, mindenét,  csak le ne maradjon a tömegről. 

Az apró, pillanatnyi örömök elszállnak, mint a füst és marad az üresség. Nincs minek örülni az összkomfortos lakásban, a luxus autó száguldozásában, a bulik szervezésében, -ugyanis:

„Az emberi ész még kezdetleges és tökéletlen arra, hogy a tudattalan törvényeit fölfedje….Tetteinkben a tudattalannak óriási, az észnek pedig igen csekély része van”. 

Régiekre, s régi időkre emlékezve a régi ünnepek egyszerű de lélekben tartó varázsa, eltűnt. S mint pl. a most elérkezett karácsony ideje óhajokkal, sóhajokkal, vágyakkal ugyan teli, de egyszerűen a tömegpszichózis (birkaeffektusnak is nevezhető) hatására elveszítettük belső tudatalatti énünket, már-már lelki nyomor hatása alatt vagyunk, újra és mindig. Elhitetjük magunkkal, hogy a jólét, a külsőség mindent pótol.

Tudom, nem éppen békés, és „ünnepi” gondolatok ezek, de látom és tapasztalom a körülöttem lévő világot, melyből ugyan feltörnek még a békességet, szeretetet, összetartozást zengő dallamok, szavak, óhajok, de elszállnak a süket fülek, és bezárult szívek mellett. 

Pedig csak rajtunk múlik! Ha van Istenünk, amely maga a szeretet, mely minden emberben ott lakozik, csak ki kellene tárni a másik iránt, és befogadni kellene embertársunktól. Ennyire egyszerű ez! S ez lenne a legszebb és legszentebb ajándék, nemcsak így karácsonykor, de egész év folyamán. 

Ezt fogalmazta meg József Attila is, az egyik legszebb versében: 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Dániel Erzsébet/Felvidék.ma