Soha többé 1945–1948 címmel nyílt kiállítás a kassai MaJel Rovás Központ FiguratiF Galériájában február 14-én, melyet Kovács Ágnes, az intézmény igazgatója nyitott meg. A 15 angol nyelvű összetekerhető képen Csehszlovákia egy szégyenteljes korszaka elevenedik meg, mellyel a két utódállam sem mer férfiasan szembenézni. Az a korszak volt ez, amikor Sztálin torz gondolata érvényesült, mely a nemzetiségi kérdés rendezését csupán vagonkérdésnek tekintette.
A kiállítást Krivánszky Miklós, a Deportálások Áldozatainak és Leszármazottaiknak Szövetsége (DÁLESZ) alapító elnöke mutatta be, aki 2002 óta küzd társadalmi aktivistaként azért, hogy a meghurcolt mintegy 12 ezer család valamennyi tagja elsősorban erkölcsi kárpótlást kapjon a megpróbáltatásokért.
A Never Again 1945–1948 c. kiállítást 2006-ban az Európai Parlament brüsszeli székházában mutatták be először. Az anyagot Fehér Csaba, a komáromi múzeum volt igazgatója állította össze.
A kiállítás a felvidéki magyar kisebbségi sors megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel teli útjának legkönyörtelenebb, legembertelenebb időszakát, az 1945 és 1948 közötti deportálásokat és kitelepítéseket – Janics Kálmán kifejezésével élve – a hontalanság éveit mutatja be.
Ez a rémtörténet Csehszlovákia megalakulásával kezdődött. Több mint 1 millió magyar került kisebbségi helyzetbe. Húsz éven keresztül a kisebbségek alulról szagolták a csehszlovák demokráciát, ahogy ezt szellemesen Szvatkó Pál megfogalmazta. 1939-ben Csehszlovákiát szétverték, megalakult a náci Szlovák Köztársaság, a felvidéki magyarok többsége egy évvel korábban visszakerült a Magyar Királyságba. De 1945-ben a Kárpátaljától megfosztott Csehszlovákia újraéledt.
A kassai kormányprogram (kormánypogrom?) a németeket és magyarokat megfosztotta állampolgárságuktól. A harmadik Csehszlovák Köztársaság Hitler és Sztálin hűséges tanítványának mutatkozott. Ne feledjük Illyés Gyula diagnózisát, melyet még 1979-ben fogalmazott meg: „a gyászos emlékezetű kassai kormányprogram… a Lebensraum tébolyának klinikai tüneteit mutatja” (Beatrice apródjai).
Ezen barbár korszak kálváriájának mérlege – Vadkerti Katalin kutatásainak köszönhetően – a következő:
40 ezren menekültek Magyarországra, 43 ezer embert telepítettek Csehországba, a két ország közötti megállapodás alapján Magyarországra áttelepített 89 ezer főn felül további 75 ezer „háborús bűnöst” toloncoltak Magyarországra a csehszlovák hatóságok egyoldalú döntése alapján.
400 ezer magyar tagadta meg nemzetiségét (reszlovakizált) embertelen kényszer hatására, hogy szülőföldjén maradhasson, miközben több mint 100 ezer szlovák ejtőernyőst telepítettek be főként magyarok által lakott területekre, ezzel is elősegítve a hatóságilag óhajtott asszimilációt. Nem beszélve arról, hogy a magyarok ingatlanjaiba fészkelték be magukat, s amikor 1948 után az emberek visszatérhettek szülőföldjükre, házukban már mások laktak. Moszkvai nyomásra visszakapták állampolgárságukat, de kisebbségi jogaikat nem.
Krivánszky a DÁLESZ elnökeként számtalanszor hívta fel arra a közvélemény, de az illetékesek figyelmét is,
hogy Csehszlovákia nem volt jogállam, mivel saját törvényeit sem tartotta tiszteletben.
Szégyen, hogy akkor sem történt előrelépés, amikor a Magyar Koalíció Pártja kormánytényező volt. Pirulás nélkül nem tudunk arra gondolni, hogy az általunk megválasztott politikusok, képviselők gyáván hallgattak. Nem erre kaptak felhatalmazást!
Az elnök elmondta, minden felvidéki magyar parlamenti képviselőt levélben keresett meg, legutóbb Grendel Gábort és ifj. Gyimesi Györgyöt, de hivatalos választ egyiküktől sem kapott. Tehát a mai áldatlan helyzetért nem csupán a cseh és szlovák politikusok felelősek!
Ugyanis a kényszermunkáról szóló 88/1945-ös elnöki rendelet értelmében, amely minden polgárra vonatkozott, nem csak a németekre és magyarokra, a 16 és 55 év közötti férfiakat, valamint a 18 és 45 év közötti nőket közmunkára kötelezhették, magyarán: rabszolgamunkára kényszeríthették. De családokat nem lehetett „mozgósítani”. Csak egyedülálló férfiakat és nőket. Anyákat kisgyermekekkel, vagy áldott állapotban levő nőket nem, sem betegeket, rokkantakat és időseket. A többieket is csak egy évre. De ezt nem tartották be!
Mínusz 25 fokos hidegben a hadsereg és rendőrség vette körül a településeket és marhavagonokban szállították a teljes családokat, kiskorú gyermekekkel, vajúdó asszonyokkal, öregemberekkel, haldoklókkal a bizonytalanságba…
Krivánszky ezek nevében emelt szót és számukra követel elégtételt. Teljes joggal, hiszen a levitézlett Csehszlovákia saját törvényeit sem tartotta tiszteletben. Nem beszélve arról, hogy papírforma szerint, ha magyarok vagyunk, akkor mindmáig háborús bűnösök is. De ez rendszerint senkit sem zavar. Senki sem igyekszik ezt a „epitheton ornanst” a vállunkról levenni. Miközben a szlovák törvényhozás a zsidóktól és németektől bocsánatot kért, a magyaroktól nem!
Kassán ezen a napon a közlekedési vállalat sztrájkolt, így nem jártak a villamosok és autóbuszok. Mégis szép számmal jöttek el érdeklődők – szlovákok is –, a kiállítás megnyitójára, amely e hónap 24-ig tekinthető meg minden hétköznap 10 és 18 óra között az Erzsébet utca 42. szám alatt.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
