Ugyanaz a szorító érzés volt, valahol a bensőm mélyén. Ugyanaz, mint a megkeresztelkedésemkor, húsvéti éjjelén. Ugyanaz, mint amikor te bent a szülőszobán voltál és benned jött el az érkezés, én pedig kint a folyosón voltam és megszületett bennem a várakozás. Ugyanaz az érzés, mint amikor az emeritus pápa az év utolsó napján hazatért az Atyai házba. Valami visszatérés érzete ez.
És ugyanaz most. Most, amikor Krisztus földi helytartója eljött hozzánk az ég felhőin. Belép az életünkbe.
Ugyanaz, az érzés, de nem olyan, mint ami csak összeszorít torkot, gyomrot, szívet. Sokkal inkább egy benső tágulás okozta feszültségérzet ez.
Egy változás jele. A boldogságé. Ami egyszerre sírás és öröm. Talán tényleg a szülés lehet ilyen. Te tudod ezt. Én csak érzem.
Hosszú idő, talán hónapok óta pont egy olyan délelőttön jön el hozzánk, amikor tényleg kettesben tudtunk lenni. Megbeszélni a közös dolgainkat és igazán egymásra figyelni. A gyerekek az iskolában, mára nem vártunk senkit és közös erővel sikerült megálljt parancsolni az állandó, házon belüli és kívüli teendőink sodrásának. Gondolatainkat a szükséges tölti be. A másik lénye. Legalább egy kis időre.
Aztán egy értesítés a telefonodon, aminek köszönhetően pár másodperc múlva összebújva nézzük a kijelzőn a pápa érkezésének pillanatait. Szentatyám, tudtam, hogy ma jössz, de nem terveztem, hogy megnézem, ahogy megérkezel.
(MTI/Koszticsák Szilárd)
Sikerül visszafogni magam, nehogy lásd, hogy sírnom kell. Nem azért mert szégyellem, de először magam sem értem, hogy mi van velem. Már a repülő megpillantásakor elfog ez az érzés. Szinte lélegzetvisszafojtva nézem a képsorokat. A napfényes csendben egy mesésen kék gép száll alá Európa szívébe. A határvidékre. Magyarországra. Az otthonunkba. Álomszerűvé válik jelenlétünk a házban. Az csak fokozza valóságosságát, hogy közel is lakunk a repülőtérhez.
Itt a pápa. Elképzelem, hogy meglát engem. A lábaihoz ülök és azokat ölelem. Szorosan.
Valahogy olyan ez, mint a második eljövetel, a parúzia elővételezése. Egy kóstoló a titokból. Egy csipetnyi a boldogságból. A felhők között jön el. Mint hírnök a nagy érkezés, a Kezdet és a Vég eljövetele előtt. Az eljövő előtt. Krisztus előtt. Aki a mi jövőnk.
Sok teendő van még a délutáni indulásig és az azt követő találkozásig. Remélem addigra el tudok készülni mindennel, amit elterveztem. Kimegyek az udvarra. A nyugtalanító sietség egy kisebb vihart kelt bennem, így a kevésbé fontos feladatok árnyéka elkezd rávetülni az legfontosabbra. Az álmaimra is. Az együtt álmodás fénylő csodájára. Ahogy odakint egyedül töröm a járdalapokat és pakolom a betont, a köveket a talicskába, újra meg újra látom magam előtt az alakját. A fehérséget. Azt ahogy mosolyog. Ahogy csillog a szeme. Ahogy jelen van.
Nehezeket emelek, mert nem akarok túl sok időt eltölteni az apró darabok rakosgatásával. Holnap elszállítják a konténert és csak most van lehetőségem megpakolni. Meg kell állnom. Elfáradva ülök le a kerti asztalhoz. Így ér utol a diófa alatt az eddig visszatartott sírás.
Eljött. Itt van. A jövő közelebb jött. Megremegek az örömben. Mi történik velem? Mi ez a megmagyarázhatatlan érzés?
Alig készültem a fogadására. Mondták, hogy jön, tudtam is, de nem úgy éltem. Csak elhittem, de nem hittem.
Eleinte még az is megfordult bennem, hogy csak a Kossuth téri szentmisére megyek majd el. Azt is inkább teljesítésből. Hiszen annyi dolgom van. Igen, kicsiny is, langyos is a hitem. Miért érint mégis így? Ilyen közelről?
Ha elmegyek ma délután, mi történhet velem? Néhány dolog elmarad a napi teendőkből. Holnap jönnek a kapuépítők is. Elő tudom készíteni nekik a terepet? Néhány dolog talán elmarad. De ha elmegyek, megtörténhet, hogy megtérek. Hogy jobban meggyógyulok. Hogy teljesebben megváltozom.
Távolról hosszúnak tűnő a sor a bazilikához vezető úton. A sorban állásban már nem tűnik hosszúnak. Mind együtt vagyunk, kivétel nélkül ebben a kiegyenlítő várakozásban. Papok és laikusok együtt. Aztán a párhuzamos sorok egy ponton túl találkoznak és egybekapcsolódnak. A bejutásban bízunk. A beléptetésnél néhányan a felesleges dolgokat ott kell hagyják a kordonok tövében.
Vajon a Mennyek országának beléptetőkapuinál nekem mit kell majd letennem, hogy bemehessek? Mi az, amit még a figyelmeztetés ellenére vagy figyelmetlenségből magammal hoztam a kapuig?
Az álmaimat biztosan beviszem. Egy régi álmot is, amiben Téged láttalak, Szentatyám. Visszamegyek gondolatban. A templomban voltál. Nem az oltárnál. Nem a szentélyben. A hívek között ültél a padban, szinte elrejtőzve. Ott imádkoztál. Láttam a szereteted Jézus iránt. Éreztem a szerelmes szereteted Isten Fia iránt. Megláthattam ezt. Hogy szerelmese vagy Jézusnak. És most, hogy itt vagy, erre is emlékszem. Hálásan, a hűséges szeretetedre. A legfontosabbra.
Mit tesz velem az eljöveteled? Ha velem ezt teszi, mit tehet másokkal? Ha tehetném, a szívekbe belesúgva kiáltanám: gyertek el mind, akik kerestek, gyertek el, hogy találjatok!
Mind, akik elfáradtatok a zajtól, a csúftól, és a túl soktól, gyertek és hallgassátok a csendjét, érzékeljétek a szépségét és teljetek be a kevés végtelenségével. Gyertek, akik betegek, akik űzöttek vagytok, gyertek, hogy meggyógyuljatok és békére leljetek.
Gyertek, akik elveszve vagytok ezekben az időben, gyertek vissza, vissza a jövőbe, a közös időbe!
Még nem késő. Most van itt az idő. Még itt van. Gyertek, legyünk együtt egyek! Legyünk egy nyáj és egy pásztor. Legyünk Vele. Legyünk Krisztussal!
(Szilvási Zalán/Felvidék.ma)
