Arra természetesen soha, hiszen ez majdhogynem alkotmányellenes is volna („Mi, a szlovák nemzet” – ahogy ugyebár csodálatos alkotmányunk egyértelművé teszi, kik férnek bele a legós dobozba és kik nem). Az államfő húzása azonban, hogy Ódor Lajost jelölje az ún. szakértői kormány élére, a maga nemében zseniális: szakértőnek szakértő lesz ugyan, az országban a maga területén az egyik – ha nem a – legjobb, csakhogy éppen ez fogja a legkevésbé érdekelni az embereket abban az időszakban, amit jóindulatúan választási kampánynak nevezünk – s amely várhatóan az egyik legmocskosabbnak ígérkezik a választások történetében.
Akik ezt az országot a tönk szélére sodorták – morálisan és gazdaságilag is – azok most kényelmesen hátradőlhetnek, sőt hátra is kell dőlniük alaposan, mert ekkora magyar kártyát még életükben nem láttak.
Márpedig – ahogy azt mindnyájan tapasztalatból nagyon jól tudjuk – nincs szlovákiai választás kártya nélkül, ez része a folklórnak, és persze egyenes ági leszármazottja a szlovák alkotmány preambulumát nyitó szavaknak.
Jelen pillanatban annyit tudunk tehát, hogy az ország történetének talán legszánalmasabb miniszterelnöke végre távozik (a naivabbak azt hitték, ez már akkor bekövetkezik, amikor a parlament megvonta kormányától a bizalmat), az államfőnek dobva a gyeplőt. Aki, mondhatni egyik koronázásról egy másikra érkezett haza – persze ez így túlzás, hiszen a forgatókönyv egész biztosan jó előre meg volt már írva. A lényeg, hogy bejelentette a hírt, mely azóta szenzációként járta át a kárpát-medencei magyar sajtót: Ódor Lajos lesz az ún. szakértői kormány vezetője, azaz személyében első ízben lehet magyar nemzetiségű miniszterelnöke Szlovákiának.
Ez azért nem semmi, mormogtam mindjárt, s a második gondolatom rögtön az volt, vajon hazánk mely fia vagy lánya vitte még ily sokra ebben a „mi, a szlovák nemzet” jeligére berendezkedett országocskánkban?
Hát persze, ki más, mint Bugár Béla, aki 2006-ban – szintén egy, az átlag szlovák idegek számára még elviselhetően rövid időre – a Szlovák Nemzeti Tanács elnöki tisztségét tölthette be. Bugár Béla, a szlovákok közkedvelt magyar bohóca – egyben a szlovák politikai élet egyik legdörzsöltebb figurája – azonban mindig kínosan ügyelt arra, hogy semmiféle felelős kormányzati pozíciót ne vállaljon el, sőt semmi olyat, ami munkával (s így következményekkel) jár. Ez volt túlélésének, csodálatos politikai immunrendszerének a titka. Mert közjogi méltóságok, miniszterek, államtitkárok jöttek és mentek, – a nagy szlovák történelmi politikai temető alig bírja a terhelést – de Bugár Béla olyan volt, mint a tuja, egyre csak nőtt, terebélyesedett, és persze örökké zöldellt.
Ódor Lajost azonban, tartok tőle, nem védi ilyen vastag szaruréteg. Ő valóban szakember, a legkiválóbbak közül. Már 27 évesen vezető közgazdásza (később igazgatója) a Pénzügypolitikai Intézetnek, tagja volt a jegybank monetáris tanácsának, ahogy a Költségvetési Tanácsnak is. Az egykulcsos szlovákiai adórendszer kidolgozója, a szlovák euró atyja – hogy csak kettő „nagyot” említsünk az életműből, amiért lehet szeretni vagy épp nem szeretni, gazdasági és más megfontolások alapján, csak egyet nem: szakértelmét el nem ismerni.
Pontosan ez az életpálya az, ami egyelőre megmagyarázhatatlanná teszi, hogy beálljon bokszzsáknak a parlamenti választásokat megelőző kibővített tartamú kampányidőszakra.
Merthogy más szerepről számára sajnos aligha lehet szó. Ügyvivő kormányként a jogkörök eleve korlátozottak, olyannyira, hogy tulajdonképpen senki, beleértve az államfőt és az éppen hivatalban lévő miniszterelnököt vagy minisztereket is, szóval senki sem tudja, hogy ki mit tehet és mit nem. Még szerencse, hogy legalább a MiG-eket sikerült eltapsolni, így annak ódiuma már nem rá vár.
Ha már szóba jött: miniszterelnökként – nevezzék ügyvezetőnek, szakértőnek, bárminek – az orosz-ukrán háború ügyében is természetesen mondani kell majd valamit, s az eddigi tapasztalatok szerint nem volt elegendő egy darab hűségeskü per hónap a zöld emberke felé.
Lehet-e Szlovákia miniszterelnöke ezentúl békepárti, vagy ez összeférhetetlen a hivatallal ill. azzal, ami a birodalmi konstellációban erre az apró csillagocskára hárul? Ez is egy kérdés a sok közül.
Akárhogy is: jó nagy kalandvágy és az extrém sportok szeretete kell ahhoz, hogy valaki most magyarként a szlovák miniszterelnöki székbe üljön, egy már most becstelen kampány idejére. A magaslati levegő még a mi ragyogó, a fészbukon olykor magyarul készéném-et mondó „barátainkat” is kísértésbe hozza, hogy aztán „magyarveszélyezzenek” egy cifrát.
Eddig egy elképzelt, délről jövő magyar hódítás volt a rémkép, amit a fásult szlovák szavazók szeme elé vetettek, no de egy magyar miniszterelnök? Hát nincs itt senki, aki megvédje ezt az országot?
Erre egy egész kampányt be lehet rendezni és még csak Ron Werber sem kell hozzá. És ne legyenek kétségeink: mindegyik párt, kivétel nélkül meg fogja találni benne a magának tetsző csemegét, legfeljebb csak a vulgaritásban lehet majd némi eltérés.
És ami a legszebb: közben azok, akik a tönk szélére sodorták az országot és morálisan is a béka segge alá alázták le – Matovičtól Hegerig – azok szeptember végére már moshatják kezeiket, hiszen – természetesen – mindenért a kormány a felelős… A választói emlékezet hosszát pedig ismerjük…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
