A VERITAS-estek sorozat nyolcvanadik vitáját Világhatalmi érdekszféra-politika 1939–1947 címmel tartották. Hermann Róbert kutatócsoport-vezető moderálása mellett Fülöp Mihály egyetemi tanár (NKE) és Joó András, a VERITAS Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa kereste a választ a nemzetközi kapcsolatok alapvető kérdésére: hogyan és mi okból válik politikailag tartósan megosztottá a világ?
Az érdekszféra fogalom pejoratív jelentéstartalma a befolyásolásnak egy nem kívánatos formájára utal, ugyanakkor a nemzetközi rend és így a stabilitás bizonyos lehetőségét is jelentheti adott esetben. Az érdekszférák politikájának is több különböző szakasza volt 1939 és 1947 között, s mindegyiknek sajátos jellege és háttere.
Hermann Róbert a vita kiindulópontjául jelölte meg az érdekszférák eredendő bűnét: az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktumot, amelyben a versailles-i (népszövetségi) rendet felborító és terjeszkedésre törekvő két totalitárius nagyhatalom, a Szovjetunió és a náci Németország megegyezett a katonai semlegességről, ezen felül – a szerződés titkos záradékában – felosztották maguk között Közép- és Kelet-Európát.
Fülöp Mihály szerint a paktummal a két nagyhatalom semmibe vette a köztes Európát, s a titkos záradékkal Lengyelországot egyszerűen eltüntette a térképről, amit követett a balti államok, majd Besszarábia és Bukovina eltörlése, Németország megtámadhatta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig Finnországot. Utóbbi azonban nem járt sikerrel.
1941-ben változtak az érdekviszonyok: Németország felmondta a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a szovjetek pedig a britekkel egyezkedtek. Sztálin célja a cári birodalom területének visszaállítása volt és befolyás Kelet-Európában, míg a brit érdekszférába a Benelux és a skandináv államok kerültek. Ám 1941. december 7-én a Németország és Olaszország vezette ún. tengelyhatalmakhoz tartozó Japán megtámadta Pearl Harbor-t, másnap Amerika belépett a II. világháborúba. Ezzel ismét új helyzet állt elő.
Joó András az előzményekre mutatott rá, arra, hogy Roosevelt amerikai elnök kezdetben hajdani elődje: Wilson nyomdokain haladva abban bízott, hogy tárgyalóasztalhoz lehet ülni, és elképzelése szerint az USA, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Kína lettek volna a világ rendőrei, ez redukálódott háromra, majd maradt két pólus: az amerikai és a szovjet a legyőzött országok tartós megszállására. Hogy hol húzódik köztük a határ, azt az határozta meg, hogy melyik hadsereg meddig jut el.
Az 1941 augusztusában Churchill brit miniszterelnök és Roosevelt amerikai elnök által kiadott Atlanti Charta megfogalmazza a háború utáni világrend kívánatos alapjait, amelyben többek között a népek szabad önrendelkezését hirdették, ami nem tetszett a Szovjetuniónak. 1943-ban Moszkvában a három nagyhatalom külügyminisztere kidolgozott egy javaslatot a befolyási övezetek egyenlő arányáról, ami viszont Rooseveltnek nem tetszett, mert túlságosan brit érdekűnek találta.
Döntő fordulatnak a teheráni tanácskozást nevezte Fülöp Mihály, amikor a britek átengedték Európa keleti felét a szovjeteknek, előzőleg Londonban döntöttek a németországi háromhatalmi megszállási övezetekről is, arról, hogy például Berlinben hol lesz a szovjet zóna határa. Később 1949-ben ez lett az NDK és NSZK közti határ, ami több évtizedre meghatározta a két ország sorsát. 1944. október 9-én Moszkvában Churchill egy papírszalvétára felírta a befolyási övezeteket: Magyarország és Jugoszlávia 50-50%-ban lett volna szovjet ill. brit, Bugária 75-25%- ban szovjet ill. brit, Románia 90%-ban szovjet, míg Görögország 90%-ban brit. Sajnos közben megérkezett a Teleki Géza, Szentiványi Domokos, Faragó összetételű magyar küldöttség, hogy aláírja Horthy előzetes beleegyezését a fegyverszüneti feltételekbe, mire Sztálin azonnal 80-20%-ra módosította a befolyási arányokat, s ezzel megpecsételődött Magyarország sorsa. Egyébként hasonló beleegyezéssel Bulgáriáé is.
Egy kevésbé közismert háttérmunkáról, a Maiski–Litvinov bizottság működéséről is szó volt az est során, amely a háború utáni európai rendezés részleteivel foglalkozott: Erdélyből önálló állam lett volna szovjet érdekszférában, Olaszország pedig semleges.
A német fegyverszünet kérdésével kapcsolatban a történészek azt hangsúlyozták, hogy a békeszerződést a mai napig nem kötötték meg Németországgal, viszont anyagilag kevésbé büntették meg, mint kis szövetségeseit. A két Németországot elválasztó határt végül az döntötte el, hogy meddig jutott el a Vörös Hadsereg. A határtól keletre a szovjet, nyugatra az amerikai Európa jött létre.
A békerendszer hiányosságai és máig ható következményei ugyancsak a beszélgetés tárgyát képezték.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
