Zólyomkovácsiban, a Nemzeti Rehabilitációs Központban gyógyulgattam éppen, amikor a világhálón szembe jött velem a hír: rövidesen elindul a kompjárat Dunaradvány és Neszmély között. Az első gondolatom az volt, hogy „Mégis sikerült! Soká tartott, de megérte!” Le kellett ülnöm. Elgondolkodtam.
Emlékfoszlányok jöttek elő a múltból.
Elsőként a Komáromi Nagygyűlésről, amelynek egyik szervezője voltam. Az Együttélés PM – melynek elnöke Duray Miklós volt – javaslatára különleges jogállású tartományt szerettünk volna létrehozni a felvidéki magyarok lakta területen az Európa Tanács 1201-es ajánlása alapján, száz tagú bizottmányt, amely tartományunk parlamentje lett volna, de a Magyar Polgári Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom hallani sem akart róla.
Csak azután vehettek részt a polgármestereik a választott képviselők és polgármesterek tanácskozásán, miután a szervezők lemondtak a tartomány kikiáltásáról és a száz tagú bizottmány létrehozásáról.
Elfogadtuk hát a felvidéki magyarság távlati céljait – az Együttélés PM irodájában készültek Duray Miklós vigyázó szeme előtt a dokumentumok – amit aztán a magyar pártok a továbbiakban nem éreztek magukra nézve kötelezőnek. Pedig de jó is volt 1994. január 8-án Komáromban magyarnak lenni! Igaz, az oda vezető út, igencsak rögös volt.
A köztársasági elnök behívatta a CSVK képviselőit és azt indítványozta, hogy a nagygyűlést ne tartsák meg, vagy ha mégis, egy későbbi időpontban és tekintsenek el a tartomány létrehozásától. A meghallgatáson Pásztor Istvánnal, Kvarda Józseffel, Lojkovič Sámuellel együtt vettem részt .
Meglepetésünkre csaknem teljes számban jelen volt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom parlamenti képviselete is. A megbeszélés után abban egyeztünk meg, hogy ezután, ha menni kell valahova, mi négyen megyünk, mert nem valószinű, hogy a többiek el tudják viselni azt a pszichikai nyomást, amiben részünk volt.
Mert voltunk mi: árulók, felforgatók, irredenták, a magyar állam ügynökei, a szlovák állam szétverői … A szlovák sajtó is hasonlóképpen nyilatkozott rólunk, és amikor a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa Államigazgatási, Önkormányzati és Nemzetiségi Bizottságának ülésére behívattak bennünket, még a csilláron is emberek lógtak.
Ott is megkaptuk a magunk pofonjait. De! Nem az az ember aki a pofont adja, hanem aki állja – és mi emelt fővel álltuk. Mint ahogy állta az a sok becsületes magyar küldött is, aki január 8-án a rendőrségi zaklatások ellenére részt vett a Nagygyűlésen.
A következő kép 1995. júniusa.
Path község az 1965-ös Nagy Dunai Árvízre emlékezik. Harminc esztendeje a falu víz alá került, alig maradt ép ház. A hodoníniak, prágaiak segítették újjáépíteni a falut, őket, és a Duna jobb partján élő testvéreinket hívtuk el a megemlékezésre. Emlékszem, jöttek a neszmélyiek Jobbágy István polgármester, a dunaalmásiak Maár András polgármester vezetésével, meghívtuk az Együttélés PM elnökét Duray Miklóst is. És milyen jól tettük! Az ő ötlete volt, hogy használjuk ki az önkormányzatokban rejlő lehetőséget, kössük össze azt, amit a történelem szétválasztott.
“A Duna nem lehet határ, csak a két partot egybeölelő kar” – mondta Nehéz Ferenc dunamocsi író. Ennek szellemében vertük szorgalmasan az eszmei hidat a két nemzetrész között.
Az első Hídverő Napokat 1996. 6. 7-9. között tartottuk Path és Neszmély hídfővel. Path község zászlót és címert avatott, Mons. Lénárt Károly és nt. Dobai Sándor áldották meg jelképeinket. Neszmélyen Duray Miklós mondott beszédet, Pathon Halzl József és Selmeczi Elek. Célunk akkor az volt, hogy legalább egyetlen napra a Duna két partját kompjárat kösse össze. Csak egyszer. Legalább egyszer. Végül már egy ladiknak is örültünk volna. A gondolat nem volt új, hiszen Path és Dunaalmás között rendszeres kompjárat működött szüleink, nagyszüleink idejében, és ladikokkal bármikor átruccantak eleink a másik partra. Path vasútállomása Dunaalmás volt, Dunamocsé pedig Süttő. Szerves egészt képezett a két part.
1996-ban azonban szigorú határzár volt, így nagyon furcsán néztek ránk a határőrségen, a rendőrségen, a járási hivatalban, amikor kompjárat engedélyezését kértük, és a bolondját járatták velünk. Igen, a rendőrség beleegyezik, ha a határőröknek nem lesz kifogásuk, a határőrök is az áldásukat adják rá, ha a járási hivatal is úgy gondolja, a járási hivatal is egyetért, ha a tűzoltóknak is az a véleménye… Úgy volt, mint a mesében: kutya a macskának, macska a farkának… Pedig azokat az embereket, az illetékeseket a hivatalokban ismertük, együtt is működtünk velük községeink érdekében. De ebben a dologban sem a barátság, sem az ismeretség nem számított.
Ennek ellenére nagy lelkesedéssel jöttünk- mentünk az országhatáron, úgy éreztük, tettünk a két nemzetrész közeledése érdekében. Megtettük, amit lehetett, ahogy lehetett. Sőt, volt, aki annál is többet.
Retkes János, az I. Hídverő Napokon részt vevő búcsi színjátszókör egyik szereplője, komáromi gimnazista, Neszmélyen, a Duna habjai közt lelte halálát.
1996-ban ott álltunk hát, komp nélkül. Elhatároztuk, hogy mégpedig komp lesz. Ha nem most, majd egyszer. Ha nem nekünk, akkor a gyerekeinknek. Először kinevettek és megaláztak bennünket.
Újra árulók, irredenták, magyar ügynökök lettünk. Aztán elgondolkodtak rajta, hogy lehet, nem is az állam egysége ellen irányul ez az igyekezet, és ha nem is támogattak, legalább hozzászoktak a gondolathoz. Szövetségeseket kerestünk. A Rákóczi Szövetség elejétől kezdve támogatott bennünket, az Együttélés PM-ra is számíthattunk.
Mi, a Duna két partján fekvő községek polgármesterei – Jobbágy István Neszmély, Maár András Dunaalmás, Bugris Katalin, Vágfüzes, Tóth Kurucz Mária Izsa, Kovács János Virt, Bödők László Dunaradvány, Banai Tóth Pál Dunamocs, Szigeti János Búcs, Szabó Edit Bátorkeszi, Vanek Ferenc Madar, Keszegh Béla Marcelháza, Csintalan Csaba Hetény, Hegedűs Sándor Csallóközaranyos, Szabó Olga Path polgármestere és Benkő Ferenc neszmélyi önkormányzati képviselő – hittünk abban, hogy kitartással és szeretettel közelebb kerülhetnek egymáshoz a Duna két partján élők.
Abban is bíztunk, hogy az együttműködés mindkét nemzetrész felemelkedését szolgálja majd.
Ezért képviselő-testületeink segítségével minden évben megrendeztük a Hídverő Napokat.
Voltak nagyon szép rendezvényeink, és nagyon szerények is. Pályáztunk, és néha sikerrel jártunk. De nem ez volt a fontos, hanem az, hogy a Duna két partját közelebb hozzuk egymáshoz. Mi, polgármesterek is megismertük, megszerettük egymást. Szívesen gondolok vissza arra, hogy örültünk, ha egymással találkoztunk, és vártuk a következő alkalmat. Később jogi formát adtunk együttműködésünknek, és létrehoztuk a Hídverő Társulást.
Megtörtént, hogy a napi gondok, problémák, – önkormányzatok pénztelensége, tervezett magyarellenes közigazgatási felosztás – miatt megfeledkeztünk a hídverésről. Benkő Feri ötletei azonban új lendületet adtak közös munkánknak. A Duna két partján élő polgármesterekként örültünk egymás sikereinek, bajban kiálltunk egymás mellett.
Emlékszem, a búcsi és bátorkeszi iskola igazgatójának leváltása elleni iskolaháborúban mi is ott voltunk a Járási Hivatalban Komáromban, kivezettek bennünket is, sőt, ellenem még eljárás is indult. Dél-Komárom alpolgármestere ill. jegyzője is láncszeme volt a két iskolát összekötő élőláncnak.
Következetesek voltunk. A Duna két partja közti kompjárat létesítése ott szerepelt az álmainkban, tetteinkben. Ám a polgármesterség nem nyugdíjas állás, az első hídverő polgármestereket újak és újabbak követték. A cél azonban maradt: összekötni a Duna két partját, eszmei és valós hidakkal, kompjárattal.
Miután politikai változások történtek mindkét országban, az álmokból célok lettek. Hidak építése és kompjárat Neszmély és Dunaradvány között.
Nagyon boldog vagyok, hogy a Duna két partját összekötő hidak épültek, és a Hídverő polgármesterek álma rövidesen megvalósul.
Az örömöm beárnyékolja, hogy Jobbágy István Neszmély, Maár András Dunaalmás, Bugris Katalin Vágfüzes, Keszegh Béla Marcelháza, Benkő Ferenc neszmélyi önkormányzati képviselő, későbbi polgármester és a hídverés atyja – Duray Miklós ezt már nem érhette meg.
Hálás szívvel mondok köszönetet azoknak a polgármestereknek, akik tovább vitték a hídverés eszméjét, azoknak a politikusoknak, akik mindent megtettek a sikeres megvalósítás érdekében, azoknak, akik két kezük munkájával járultak hozzá a hidak építéséhez és a Dunaradvány-Neszmély közti kompjárat létesítéséhez.
A hídverők álma – amelyet 1996-ban a hatalom arroganciája hívott életre – 2023-ban megvalósul.
Méltán vetődik fel a kérdés: a választott képviselők Komáromi Nagygyűlésének céljai mikor valósulnak meg? Vagy politikusaink már beszélni sem mernek az önrendelkezésről? Meddig várják még a jobb időt, és alkalmat?
Zárógondolatként Ady Endre A Tűz csiholója c. versének kezdősorait idézem:
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.”
(Szabó Olga / Felvidék.ma)
A szerző Path község korábbi polgármestere, volt parlamenti képviselő
