A felvidéki hírportálok, köztük a Felvidék.ma is, bőségesen beszámoltak Bukovszky László előadásáról, amelyet Budapesten az Országgyűlés főrendházi üléstermében 2023. április 20-án, Duray Miklós életművét méltató emlékkonferencián tartott. Ennek az előadásnak egyik, nevemet érintő kitételére kívánok reagálni. Az előadás teljes szövegét nem volt alkalmam elolvasni, de a médiából értesültem, hogy a nevem szerepel abban a névsorban, amelyet az előadó úgy jelölt meg, mint Duray Miklós 1989 előtti közeli munkatársait, akik róla a titkosszolgálatnak jelentettek.
Előjáróban egy idézet Bukovszky Lászlótól, amelyet az Új Szó-nak adott, Miklósi Péter riporter kérdésére. A kérdés: A múltfaggatás – értelemszerűen – kisebbségi nemzeti közösségi feladat is. Saját berkeinkben mi az oka az 1989 előtti időkkel való szókimondó szembesülés hiányának? Bukovszky L. válasza: Mi, szlovákiai magyarok is ódzkodunk attól, hogy nyíltan szembenézzünk a közelmúlttal. (Új Szó, 2021. Június 16.) Rendben van, ódzkodunk, de ki nem ódzkodik az ilyesmitől a volt szovjet blokk országaiban? Ennek ellenére nálunk is született egy nyílt önvallomás, egy konkrét személytől, akit úgy hívnak, hogy: Varga Sándor. Igen, valóban, ez nem állítás, ez tény, 2008 óta napjainkig olvasható a Felvidék.ma portálon. Az történt ugyanis, hogy Bukovszky László levéltáros-történész kolléga, amikor a Nemzeti Emlékezet Intézet (ÚPN) levéltárnak volt az igazgatója, összeszedte a titkosszolgálat rám vonatkozó iratait. Majd ajánlgatta, kínálgatta publikálásra szlovákiai magyar kutatóknak, írástudóknak. Két megszólított személy ezt nekem személyesen elmondta. De mivel magyar részről senki sem vállalta a publikálásukat, felajánlotta egy szlovák(!?!) levéltáros kollégának (gondolom volt évfolyamtársának), aki ezt 2008 áprilisában megjelentette az EuroDomino c. szlovák nyelvű hetilapban. Hogy Bukovszky kolléga miért éppen a rám vonatkozó dokumentumokat pécézte ki a rendelkezésére álló összes dokumentum közül, nem tudom. Annyi biztos, hogy én tudatosan okot ehhez nem szolgáltattam. Ezért mindmáig személyes elfogultságot tételezek fel részéről irántam!
De mi is történt? Az EuroDomino-ban megjelent írást Duray Miklós kifejezett utasítására lefordították magyarra és megjelent a Felvidék.ma portálon (akkor itt neki rendelkezési joga volt).
Én erre pár napon belül részletes, őszinte, bocsánatkérő önvallomással reagáltam. Egyben magyarázatot is adtam a történtekre. Duray Miklós engedélyével ez is megjelent a Felvidék.ma portálon. Mindkét írás ott máig elérhető! Tehát 2008 óta, önvallomásommal folyamatosan jelen vagyok a kibertérben. Ennyit a szembenézésről.
Ezek után, jogos a kérdés: Miért nem vette figyelembe Bukovszky L. a saját múltammal nyíltan szembenéző önvallomásomat a budapesti előadásában? Talán mert nem ismerte, kötve hiszem. Inkább arra gyanakszom, hogy egy árnyaltabb, reálisabb velem szembeni megfogalmazás, nem illett volna a koncepciójába. Neki név szerinti bűnösök kellettek, fejek, amelyeket porba lehet hullajtani, utána a nép elégedetten tapsol, a bakó megtörli véres bárdját. Elnézést, hogy ez a hasonlat jutott eszembe. Erre még alább visszatérek.
De hogy a mondandóm még érthetőbb legyen az olvasó számára, dióhéjban ismertetem saját sorsom alakulását és az álláspontomat. A velejéig romlott kommunista titkosszolgálat engem is csakúgy mint további tízezreket az országban, keményen megzsarolt. Az 1968-ban tanúsított magatartásomért szovjetellenes tevékenységgel vádoltak. Az 1970-es évek husáki érájában ez főbenjáró bűnnek számított. Erről hivatalos, pecsétes papírom is van. Be tudom mutatni bárkinek.
Csak a szerencsének köszönhettem, hogy a tanult szakmámban tudtam elhelyezkedni, a Szlovák Állami Központi Levéltárban (ma: Szlovák Nemzeti Levéltár). Itt is megbélyegzettként a lehető legalacsonyabb fizetéssel. Állandó veszélyt érezve éltem, mert az évente kötelező ún. munka-politikai káderezésnél (pracovno-politické hodnotenie – emlékszik még erre valaki?) bármikor kiszúrhattak volna, amivel veszélybe kerülhetett volna a kenyérkereső állásom. Ilyen körülmények között keresett meg 1973-ban a titkosszolgálat embere, ráadásul egy olyan érzékeny élethelyzetben, amikor nemcsak magamért tartoztam felelősséggel, hanem friss házasként a születendő gyermekemért is. A lakásügyem is függőben volt. Tehát munkahelyileg és családilag is kiszolgáltatott helyzetben voltam. Ördögi módon kitervelt zsarolással álltam szemben! Fiatal voltam, kevés élettapasztalattal, nem volt semmilyen támaszom, apám már nem élt, partra vetett halként vergődtem a diktatúra szorításában. Nem kívánom senkinek azokat a hónapokat és éveket, amelyeket ebben a nyomorgatott helyzetben kellett 15 éven keresztül átélnem.
Visszatérve történetem elejére. Eleinte próbáltam mindenféle ürüggyel kibújni az érdemi jelentéstétel alól. Egy idő után rájöttem, hogy a nyomorgatóimmal a nemzetiségi kérdésekről és jogokról lehet vitatkozni. Csak a párt vezető szerepe és a szovjet hatalom volt részükről tabutéma. Ezzel a lehetőséggel élve, vita közben kezdtem kiismerni a módszereiket.
Mivel Duray Miklós nyíltan felvállalta a szembenállást a hatalommal, illetve saját nevével jegyezte a nyilvánosság elé tárt dokumentumokat, csak arra kellett ügyelnem, hogy ha tudomásom volt valamilyen akcióról vagy abban részem volt, azt ne előre jelezzem, hanem csak akkor, ha már megtörtént, illetve ismertté vált. Volt több dolog, amiről a szolgálat nem is értesült, legalábbis nem tőlem.
A rendszerváltozást követően, valamint a 2008-ban velem kapcsolatos dokumentumok megjelenése után, Duray Miklóssal néhányszor megbeszéltük a velünk történteket. Összeraktuk az információinkat, több minden kiderült mindkettőnk számára. Nem sokkal a rendszerváltozás után azt hallottam vissza, hogy magasabb tisztségeket betöltött pártemberek arról beszéltek, hogy én általában érdektelen, már aktualitásukat vesztett információkat közvetítettem annak idején a szolgálatnak. Ez szóbeszédként elterjedt, énhozzám is eljutott, de biztos, hogy nem tőlem eredt.
Az viszont tény, hogy amikor a kiváló rendező, Koltay Gábor, 2010-ben elkezdte forgatni a Duray Miklós életéről szóló dokumentumfilmjét, Miklós engem meghívott az abban való szereplésre. Vajon meghívott volna-e, ha ártottam volna neki? A 2011 szeptemberében bemutatott kétrészes filmben, hosszabb-rövidebb snittekben, néhányszor nyilatkozom a Jogvédő Bizottság tevékenységéről.
Visszatérve Bukovszky László budapesti előadására, szeretnék még néhány szakmai-történészi észrevételt megosztani az olvasókkal. Az elmúlt évtizedekben több vita is folyt Közép-Kelet-Európában a pártállami titkosszolgálatok hitelességéről. Komolyan felvetődött, hogy a szolgálatok dokumentumainak több tekintetben is aggályos a szavahihetősége. Ennek részleteibe most terjedelmi okokból nincs lehetőség belemélyedni, de az eddig elmondottak is indokolják az óvatosságot és a kritikai elemzést.
A történész szakmában ismert az a jelenség, amikor egy kutató, részben vagy teljesen, hatása alá kerül egy bizonyos forráscsoportnak, vagy dokumentumoknak. Átveszi nemcsak az ott előforduló adatokat, hanem a dokumentumok szellemiségét is. Ebből adódóan ignorálja, vagy fel sem tárja a témára vonatkozó többi forrásanyagot, valamint teljesen elfeledkezik a forráskritikáról, ami a történész szakmában kötelező módszertani előírás.
Az általam megismert beszámolókból számomra világossá vált, hogy Bukovszky László előadásának a vezérfonalát az ŠtB aktái adják. Ezeknek teljes mértékben hitelt adva, teljesen elhanyagolja a másik oldalon állók világának megismerését. A történelmi valóság jobb megismerése szempontjából elemezni kellett volna, hogy a jelentéstevők közül kik voltak a megzsaroltak. Az ő valódi sorsuk persze nincs írásban dokumentálva. Elhiszem, hogy ezt sokkal nehezebb feltárni, mint a tálcán megkapott titkosszolgálati dokumentumokat.
Erre is vannak módszerek, amelyekkel élni lehet. Például engem miért nem kérdeztek meg 2008-ban, amikor a hátam mögött orvul megjelentették a rólam szóló iratokat?
Csak Duray Miklósnak köszönhetem, hogy az én válaszom is, akkor mindjárt megjelenhetett. Ugyanúgy másokat is meg lehetett volna kérdezni, hogy reálisabb kép alakuljon ki az 1989 előtti érzékeny történésekről. Nem véletlen ugyanis, hogy Duray Miklós oly mélységesen megvetette a főleg őt nyomorgató ŠtB-t, hogy 1989 után, egészen a haláláig, még az aktáiba sem volt hajlandó betekinteni.
Bukovszky László egyértelműen a könnyebb utat választotta Duray Miklós üldöztetését feldolgozó előadásában. Megnevezett öt személyt, akiket kikiáltott bűnösnek, akikről azt mondta, hogy hozzájárultak, vagy hozzájárulhattak a letartóztatásához. Ez szűrődött le számára az ŠtB aktákból. Hát persze, mi más is szűrődhetett volna le. De ha ép ésszel végiggondolja valaki, hogy mi szükséges, még a diktatúrában is egy letartóztatáshoz, akkor meg kell kérdeznie a következőket. Ki hozta meg a politikai döntést a letartóztatáshoz? Ki volt az az ügyész, aki a letartóztatási utasítást kiadta? Bukovszky nem tudja. Látható, hogy nem is kutatja a válaszokat. Ezek a válaszok ugyanis nincsenek benne az aktákban. Régi tanulság, hogy mindig a társadalmi rétegződés legalján lévőkkel vitetik el a balhét. Az igazi tettesek ködbe vesznek a diktatúra bugyraiban.
Egy lényeges megállapítás írásom befejezéseként.
Duray Miklós közeli munkatársaként kijelentem, hogy minden ŠtB-s akta ellenére, többet segítettem, mint ártottam Duray Miklósnak abban a végül sikeres harcban, amelyet a magyar iskolák megmaradásáért folytatott.
(Varga Sándor/Felvidék.ma)
