Az idei júliusi kassai barangolás a bernátfalfi Oázisba hívta az érdeklődőket, hogy a kassaiak ismerkedjenek meg egy kellemetlen, ám 1989 óta velünk élő jelenséggel, a hajléktalansággal. Ezek az emberek koldulnak, megszállják a közterületeket, szemetelnek… 350 ember él itt, hozzávetőlegesen egytizede a kassai hajléktalanoknak.
1989 előtt ezzel a jelenséggel nagyon ritkán találkoztunk, de akkor is voltak koldusok.
A szlovákiai jogrend nem ismeri a hajléktalan fogalmát, csak a szociális szempontból nem alkalmazkodó egyéneket. Hogy hány hajléktalan ember él az országban, nehezen meghatározható.
A 2021-es népszámlálás szerint, 71 076 hajléktalan élt Szlovákiában. Ez majdnem megfelel Besztercebánya lakosságának. (Korábban alábecsülték ezt a számot, hiszen 2019-ben több mint 23 000 ember élt állítólag az utcán.) Több mint 10 000 hajléktalan él a Nyitrai, Kassai és Besztercebányai kerületben. Ha a járásokat nézzük, akkor a Privigyei, Turócszentmártoni, Eperjesi és a második Kassai járásban több mint 2500 embernek nincs fedél a feje fölött. Pozsonyban 4-5 ezer ember élhet az utcán. Más becslés szerint, Kassán 1000-1200 a hajléktalan és ugyanannyi lakhat illegális bodegákban, kunyhókban, tákolmányokban. De ez az előbb említett adathoz képest alábecsültnek tűnik.
Minden embernek, aki ilyen helyzetbe került, egyedi története van. Mégis nyolc csoportba osztható az esetek zöme. A hajléktalanok szinte mindannyian alkoholisták. A koldulás elsődleges célja az ital, másodlagos a cigaretta, csak azután következik az étel.
Az első csoportba tartoznak azok, akikre jellemző a túlzott alkohol- és drogfogyasztás. De a cigarettáról se feledkezzünk meg. Ennek következtében elveszítik munkahelyüket, nem tudják fizetni számláikat, hiszen ezek az élvezeti cikkek felemésztik a bevételeiket. A második csoportba tartoznak azok, akik lustaság, felelőtlenség, könnyelműség miatt nem hajlandók dolgozni. A harmadikba azok, akik személyiségzavarral küzdenek. Ezek rendszerint bűnözők is. A negyedikbe a legkevesebben sorolhatók. Ezek lelki betegek. Az ötödikbe az egészségileg súlyosan károsultak, rokkantak kerülnek, akikről hozzátartozóik nem tudnak, vagy nem akarnak gondoskodni, és a szociális védőháló sem jelent segítséget számukra. A hatodikban azok találják magukat, akik családi tragédia, vagy konfliktusok miatt kerülnek az utcára. Az utolsó előttibe azok tartoznak, akik a lakásukat, házukat szélhámosság, törvénnyel való visszaélés következtében veszítik el. Az utolsóba azokat sorolják, akik munkavállalás céljából jöttek a nagyvárosba, ám nem sikerült megkapaszkodniuk, nincs pénzük, hogy hazautazzanak, nincsenek ismerőseik, hozzátartozóik, akik segítenének rajtuk.
Az Oázis a kassai hulladékégető mellett létesült vagy másfél évtizede, amelyet a KOSIT vállalat működtet. Évente maximálisan 48 000 MWh villamos energiát termel, miközben 80 000 t hulladékot semlegesít. Az egyik kazán a fűtési időszakban maximálisan 12 MWt hőt állít elő, amit abban az időszakban hasznosítanak.
Mivel az üzem környékén hulladéktároló létesült, az emberek oda hordták a hulladékot és szemetet. Az építkezési törmeléktől kezdve a gumiabroncsokon át a kommunális szemétig mindent.
Ezen a területen lerobbant épületek, lepusztult üvegházak és sok szemét volt. A Városi Zöldövezet-karbantartó Vállalat elhagyta üvegházainak egy részét, mivel egy idő után nem kapott a hulladékégetőtől ingyen hőszolgáltatást, így nem érte meg azokat fenntartani.
A lepusztult üvegházak egy részét az Oázis bérli. Arra nincs pénzük, hogy rendbe hozzák, de azért rózsákat ápolnak, melyeket elajándékoznak. A termelt burgonyát, tököt, babot, uborkát, hagymát maguk fogyasztják. Ezt 15 éves munkával, minimális támogatás mellett sikerült rendezniük.
Peter Gombita római katolikus pap 2005 óta foglalkozik a hajléktalanokkal. Imádság és munka – mondja, ez a két legfontosabb eszköz. De, hogy kinek milyen hite van, azt nehéz megítélni. A miséken kötelező a részvétel.
Ügyelnek rá, hogy a segítőkészséggel és jóindulattal ne éljenek vissza, ez mindennapi erőfeszítést igényel.
A Kassai Önkormányzati Kerület, a Munka-, Családügyi és Szociális Minisztérium, Kassa önkormányzata támogatja őket, de azért szponzorok és önkéntesek is segítenek. Ám ez nem elegendő. Az egyik alkalmazott annak a véleményének adott hangot, hogy minden politikust kötelezne, látogasson el hozzájuk, akkor vélhetőleg javulna a helyzet.
De olyan még nem fordult elő, hogy megjelent volna egy gazdag vállalkozó és felajánlotta volna az anyagi támogatását. Az emberek ahelyett, hogy odatelefonálnának és érdeklődnének, mire van ténylegesen szükségük, váratlanul beállítanak ruhákkal és azután méltatlanodnak, ha azokra pillanatnyilag nincs szükség. Tárolási lehetőségük sincs. Inkább lábbelire és élelmiszerre lenne igény.
Harmincnyolc személy dolgozik a telepen. Bő tapasztalataik vannak a hajléktalanokkal. Elsődleges az önkéntesség.
Sokan maguktól jönnek, de vannak esetek, amikor felhívják őket, hogy hajléktalan fagyoskodik az utcán. (Ezzel csak télen foglalkoznak.) Elmennek érte. Az első kérdés, hajlandó-e eljönni. Ha nem, akkor akarata ellenére nem lehet segíteni rajta. Az emberek ilyenkor felháborodnak és becsmérlő jelzőkkel illetik a szociális alkalmazottat.
Pedig nem sokat tehet. Sokszor előfordul, hogy a hajléktalannak nincsenek iratai, ilyenkor a rendőrség segítségére van szükség. Akad, aki vezetéknevét sem tudja! Húsz-harminc évig élt az utcán, ezalatt szellemileg teljesen leépült, társadalmi kapcsolatai megszűntek, fürödni sem akar. Ha tisztálkodni küldik, megengedi a vizet, átöltözik, de nem hajlandó megmosakodni!
A részegeket nem vihetik, mivel esetleg agresszívak, kiszámíthatatlanok, életveszélyesek lehetnek, maguk alá piszkítanak… Vajon a méltatlankodó telefonáló hazavinné!?
Van akit a többiek kihasználnak, elveszik a személyi igazolványát és felveszik a szociális juttatását. Amikor lejár a személyazonosságija, kidobják az utcára és azután kerül az Oázisba.
Egy esetben egy jogász hozott egy hajléktalant és fél évre befizette számára a költségeket. Három nap múlva már igényekkel állt elő, hogy neki napi háromszor hús kell. Akkor még rosszabbul álltak és ezt nem tudták biztosítani. Szépen eltanácsolták, az ügyvédnek visszafizették a pénzt. Most templomok előtt koldul és az emberek nagyobb összegeket is fizetnek neki, mert azzal érvel, hogy fizetnie kell a hajléktalanszállásért. Szerencsésebb esetben az emberek felhívják a szállást, mielőtt odaadnák neki a pénzt.
Aki beteg, annak orvosi ellátást kell biztosítani. Lefagyott lábujjakat kell amputálni. Rendszeres orvosi ellátás nincs a telepen.
A hajléktalanok gyakran macskával, vagy kutyával érkeznek. Azokat is el kell látni. A kutyákat kötelezően ivartalanítják és elajándékozzák. Sajnos, kifutót nem tudnak biztosítani számukra. Megsétáltatják őket, ellátják, de többre nem telik. Most éppen két aranyos kölykük született.
Ezután el kell intézni a befogadott számára, hogy szociális juttatásban részesüljön, vagy rendezzék a nyugdíját. Ebből tudja fizetni a napi 1 eurót a szállásért. Ez ellen is ágálnak egyesek, hogy miért kell fizetni, ha karitatív tevékenységről van szó? Rá kell szoktatni őket, hogy mindenért fizetni és dolgozni kell.
Vissza kell őket vezetni az életbe, ahol semmit sem kapnak ingyen. Ezt meg kell tanulniuk, ami kevés esetben sikerül.
A büfében kenyeret és vajat tudnak vásárolni. Ami nincs ínyükre, az a napi háromszori takarítás. De ezt akár kényszer alkalmazása árán is biztosítani kell. Nem engedhetik meg, hogy valamilyen fertőzés terjedhessen el.
Van egy részlegük, egy kisebb hangár, ahol daganatos betegek fekszenek. Ez voltaképpen egy elfekvő. Ezek az emberek, sokszor rokkantak is, a megváltó halált várják. Rendszeres orvosi ellátást nekik sem tudnak biztosítani.
Nagyon szomorú és tragikus, hogy ha egy ember meghal, a családja pedig hallani sem akar róla. Nem vállalják a temetési költségeket, de miután eltemették, az már érdekli őket, hogy nem örököltek-e valamit, vagy az özvegyi nyugdíjat igénylik. Egy ilyen esetben a szociális nővér nem volt hajlandó átadni az iratokat. Szerezze be azokat maga és fizessen értük, ha ilyen szívtelen!
A hajléktalanok először a hangárba kerülnek, vagyis néhány helyiségbe, ahol ötvenen is vannak. Ágyat kapnak, ágyneműt, tiszta ruhát, pléhszekrényt, ahová bezárhatják a holmijukat, hiszen lopások is előfordulnak. A bútorokat szponzorok adják. Ha kell, megjavítják azokat. Kályhával fűtik a helyiséget, melyen vizet melegítenek. Itt télen az ablak mellett 15 fok van, a kályha mellett 24.
Aki nem hajlandó dolgozni, napi egy étkezésben részesül. Vacsorát kap. Aki dolgozik, háromszor étkezhet naponta. Vacsora alkalmával megkapja a reggelit. Rajta áll, hogy megeszi, vagy elteszi másnapra.
Szponzorok révén kenyeret kapnak, néha süteményt is. Ha van elengedő, akkor mindenki kap, ha nincs, csak azok, akik dolgoznak.
A helyiségekben mindenütt folyamatosan megy a tévé. Egy műsor, hiszen félszáz ember nem tudna megegyezni. Hadd tudják, mi zajlik a világban, ne szakadjanak el a mindennapi élettől.
Nyáron 6 órakor ébresztő (télen később, hiszen sötét van), 7-től, vagy fél nyolctól dolgoznak. Kaszálnak, állatokat etetnek, fűrészelnek, takarítanak, falaznak, locsolnak, fákat nyesnek… Jön a tízórai, 12-kor az ebéd. Valamikor 17 óráig dolgoztak, ma már korábban hagyják abba a munkát. Amíg figyelnek rájuk, teszik a dolgukat, amint nem, abbahagyják. Kinek mihez van kedve, vagy végzettsége, azt a munkát végezheti.
Akik nem hajlandók dolgozni, bejárnak a menetrend szerinti busszal Kassára és este visszajönnek. Rendszerint koldulnak. De volt rá példa, hogy ketten bejártak a városba – lopni, rabolni, tőlük búcsút kellett venni.
Az alkoholtilalmat szigorúan be kell tartani, nem engedhetik meg maguknak, hogy emiatt verekedés törjön ki. Ilyesmire néha sor kerül, s akkor a rendőrség segítségét kell igénybe venniük. Néha balesetek is előfordulnak, akkor jönnek a mentők. El kell dönteni, kórházba szállítják, vagy az ellátás után maradhat…
A főépületben, ahol az étterem és két kápolna található, a mosoda kapott helyett. Az egyik kápolnában Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének másolata az oltárkép.
Az itt élők többnyire vallásosak. A plébános igyekszik megértetni velük, hogy kötelességük az Úristennek köszönetet mondani azért, hogy ellátásban részesülhetnek.
Itt azok laknak – szobánként négyen, öten vagy akár heten is –, akik bizonyították, felkészültek rá, hogy visszatérjenek az életbe.
Naponta kell őket győzködni, mi miért fontos, miért kell dolgozniuk. Akik feladták, azok vegetálnak. Három év után kellene elhagyniuk a szállást, de néha tovább maradnak. Elkényelmesednek. Megszokták, hogy olyan ellátást kapnak, amire kint nem számíthatnak. Pedig nem ideális a helyzetük. Nem is ez a cél, mert akkor már nem kívánkoznának egyáltalán vissza a társadalomba.
Gombita vigyáz arra, hogy a fehérek és romák aránya ne emelkedjen 30:70 fölé, mert akkor már követelőzni kezdenek és a helyzet kezelhetetlenné válik. Amíg kisebbségben maradnak, addig visszafogják magukat.
Akik a konténerházakban laknak, igyekeznek felkapaszkodni. Ez a harmadik része ennek a létesítménynek, ahol 14 család él. A házikójuk előtt virágágyasok vannak. Az előszoba mellett van a WC és a zuhanyozó. A legnagyobb szobában van a konyha és lakószoba együtt, majd a hálószoba. Ezért már fizetniük kell. A karbantartás 5 euróba kerül havonta, ehhez jön a víz- és a villanyszámla. Ügyelni kell azonban, nehogy télen villannyal fűtsenek. Kályhájuk van, fát is kapnak hozzá.
Ide már egy falazott házat is építettek. Szűk körülmények között három generáció él együtt. Vagy nyolcan. A hála ma már nem jellemző – mondja Gombita –, valamikor innen máshová kellett menniük fürödni és hálásak voltak. Ma, amikor ahhoz képest sokkal jobb körülmények között élhetnek, a hála ismeretlen fogalom.
Az egyik asszonyka, aki három gyerekével és partnerével él egy ilyen konténerházban, a legkisebb gyerekét szoptatva cigarettázott. Van még ezeken kívül másik két gyereke is, mindegyik más apától.
A munkaterápia egy részét az állatok gondozása, saját célra való nevelése jelenti. Vannak pávák, papagájok, szamarak, tehenek, disznók, juhok, kecskék, bárányok és tyúkok, az említett kutyákon és macskákon kívül.
Lehangoló volt, hogy a barangolásokra rendszerint ezernél több ember is eljár, most kétszázan sem voltak. A magyar nyelvű barangolásokra senki sem jött el. Az elesettekről nem akarunk tudomást venni!? Az emberek nem vállalnak szolidaritást a kiszolgáltatottakkal, pedig így némiképp támogathatták volna is őket, hiszen a jegyekből befolyt összeg felét a szállás kapja. Főleg nők jöttek el, férfiak alig. Pedig bárki juthat ilyen helyzetbe! Nem árt megismerkedni a kiszolgáltatottakkal és érdeklődésünkkel jelezni, nem feledkezünk meg róluk. Még akkor sem, ha csak 5 százalékuk képes visszailleszkedni a társadalomba.
Ez az írás azért született, hogy legalább néhány emberben lelkiismeret-furdalást támasszon!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
