„A hervadás bús pompájában áll most a temető. Ó, mennyi szín, derű, fehér és lila őszi rózsatenger, mely hullámzik az enyészet szelére” – írja Juhész Gyula a Temető című versében.
Az év ünnepkörében ismét elérkezett a Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja, amikor a temetőket járva emlékezünk elhunyt szeretteinkre.
Mert az ünnepek és a jeles napok mérföldkövek az ember életében, melyek világítanak a természet rendjében, és kijelölik az ünnepekhez fűződő teendőket, átörökítve azokat nemzedékről nemzedékre.
A katolikus egyházban november első napja a Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) ünnepe, mely az összes üdvözült lélek emléknapja, a megdicsőült egyház ünnepe. A liturgikus hagyományban az ezt követő halottak napján, november 2-án pedig az üdvösségre váró lelkekért szól az ima, és lobbannak fel az emlékezés lángjai.
A magyar néphitben és a hagyományokban összekapcsolódik a mindenszentek ünnepe a halottak napi emlékezéssel. Szinte egyetlen ünnepként tartják számon, mely már napokkal az ünnep előtt kezdetét veszi.
Október végén látogatókkal telnek meg a temetők, akik felkeresik hozzátartozóik sírhelyét, megtisztítják és virággal díszítik fel. Majd november első két napján ünneplőbe öltözve látogatnak el újra szeretteik sírjához, ahol gyertyát, mécsest gyújtanak, és imával emlékeznek.
Tájainkon a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. A régi magyar népnyelvben „lölkök napja” vagy a „lelkeknek emlékezete” elnevezés jellemezte. A protestánsok régebben nem gyújtottak gyertyát, csak a reformáció emléknapján október 31-én mentek ki a temetőbe, mindenszentekkor vagy halottak napján nem. Mára az ünnepkör a protestáns magyar közösségeknél három-, négynaposra bővült, és november elsején és/vagy másodikán is kimennek a sírkertbe. Sokan gyertyát is gyújtanak.
Az eredetileg katolikus ünnepet és népi hagyományait más felekezetek is átvették, köztük az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerték.
Az evangélikusok a mindenszentek ünnepét is és a halottak napját is megtartják, abban az időpontban, mint a római katolikusok, bár nem tartozik a fő ünnepek közé. A reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az elhunytakról. Az ortodox kereszténység ünnepi naptárában több halottak napja is szerepel. A bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton ünneplik. A halottak napját az anglikán egyházban nem tartják meg, bár a vallás bizonyos irányzatai – amelyek nyitottak a katolicizmus irányába – újra visszaemelték a megemlékezéseket, így november elsején és/vagy másodikán is kimennek a sírkertbe. Sokan gyertyát is gyújtanak.
A zsidó hagyományokon belül a Mózes halálához köthető a halottakról való emlékezés a legerősebben. Sokan a „jom kippur” ünnepekor, a megtérés és az engesztelés ünnepén emlékeznek meg halottaikról. A zsidó hagyomány szerint virág helyett köveket helyeznek a sírokra.
Az európai kultúrában a krizantém – az őszi virágok királynője – a kegyelet és az emlékezés virága, mely szépsége és sokoldalúsága miatt számos jelentéssel és értelmezéssel bír. Az általános meggyőződés szerint a krizantém a halál, a veszteség és az emlékezés jelképe. Számos kultúrában gyakran használják temetéseken és sírkövek díszítéseként, és gyászvirágként is ismert. Mindenszentek és halottak napján a legtöbb ember krizantémot visz elhunyt szeretteinek a sírjára.
A keresztény ember imája az elhunytakért mindig a húsvéti feltámadás reményében történik. Az Evangélium ígérete, az élő Istenbe vetett hit, a bizonyosság az Ő szeretetében, ami végigkíséri a hívő ember életét, mely az Úr Jézus ígérete szerint a halálon keresztül az örök életbe vezet: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” János 11,25
Pilinszky János így ír az ünnep kapcsán:
„És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…”
Forrás: Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
