Ahogy arról a magyar kultúra napi rendezvényről szóló cikkünkben megírtuk, a Csemadok által meghirdetett esszéíró pályázat legjobbjait portálunkon is közöljük. A szórvány program keretében a Csemadok országos elnöksége még ősszel hirdette meg az esszéíró pályázatot, amelyet január 21-én Galántán értékeltek ki. Három korosztályi kategóriában várták az írásokat. A győztesek írásait honlapunkon is közöljük.
A fődíjas a bacsfai Végh Brigitta pedagógus lett, aki a harmadik kategóriában nevezett. Kiemelt díjat kapott az első kategóriában induló tavalyi fődíjas, Bukovszky Borbála, a szentpéteri Kossányi József Alapiskola tanulója. Különdíjban részesült Csáky Gréta, az ipolysági Fegyverneki Ferenc Összevont Katolikus Iskola tanulója, a második korosztályi kategóriában, valamint Mente Róbert Pozbáról a 3. kategóriában, a barsi református egyházmegye világi főjegyzője is.
Kiss Beáta, a Csemadok szórványokért felelős elnökségi tagja így értékelte a pályázatot: „Bizonyítást nyert, hogy nagyon sokan élnek közöttünk, akik igazán szívvel, lélekkel élik meg magyarságukat, és erről szívesen vallanak. Az esszék közös vonása, hogy mindannyian kifejtették: anyanyelvünk olyan kincs, melyet nem szabad felejteni, feladni. A nemzetünkhöz való tartozás érzete, annak fontossága, hogy ezt szülőföldünkön éljük meg, szintén nemcsak politikai frázis, hanem sokak számára érték. Megjelentek múltbéli visszatekintések, emlékek, fájdalmak és örömök, olvashattunk arról, hogy a nemzeti identitás nem generációs kérdés. Jó volt érzékelni, hogy a gyermekekben, fiatalokban is megfogalmazódik: magyarnak születni még önmagában nem elég, hűséggel és felelősséggel is tartozunk anyanyelvünk és nemzetünk iránt.”
A győztes Végh Brigitta pedagógus esszéjét az alábbiakban olvashatják. A Galántán megtartott ünnepségen az ő esszéjének néhány részletét a közönség is hallotta.
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!“
(Füst Milán)
Töprengés
Az anyanyelv fogalmán, használatán, hozzá fűződő érzésein nem gondolkodik az, akinek ez természetes és szabad. Ahol a környezet, amelyben él, nem kérdőjelezi meg ennek a nyelvnek, anyanyelvnek a létjogosultságát.
Mai hazámban ezek a kérdések időről időre újra felmerülnek. Van egy nyelvtörvénye az országnak, amelyre lehet hivatkozni, amellyel egy évszázadok óta itt élő nép gyönyörű nyelvének használatát háttérbe lehet szorítani. Aki nem tapasztalta meg egy idegen közeg rideg, ellenséges valóságát, nem tudja értékelni azt, amit az élet ajándékként neki adott.
Hogy miért hozta meg azt a döntést édesanyánk, hogy testvéreimmel együtt szlovák iskolába írat minket, ő maga sem tudta megindokolni. Rábeszélés, félrevezetés áldozata lett, hiszen a háború utáni években mindent bevetett a hatalom, hogy megtörje az itteni magyarságot.
Tán az is közrejátszott a döntésben, hogy édesanyámat nem a vér szerinti szülei nevelték. Örökbe adták őt édesapja nénjének. Nagy családi tragédia előzte meg ezt a ma már szinte elképzelhetetlen döntést. Egy autó ütötte el egyetlen kislányát az örökbefogadó családnak 1939-ben, így került édesanyám hatévesen nevelőszülőkhöz a szomszéd faluba. Tartani lehetett volna a szüleivel a kapcsolatot, csakhogy őket az elsők között telepítették ki a lakosságcsere keretén belül Magyarországra, Pécs mellé, Borjádra. Édesanyámnak végig kellett néznie, mint rakodnak be szülei minden ingóságukkal a vagonokba, és indul a szerelvény, viszi szeretett családtagjait egy ismeretlen, távoli világba.
Vagy az az idő rettentette el, amikor nevelőszüleivel kihurcolták őket Csehországba kényszermunkára? Nem tudta feledni azt a szörnyű érzést, amit akkor érzett, amikor egy kis batyuval teherautón, majd vagonban ülve távolodott a biztos otthontól, elveszítve azt a közeget, amelyben beszélni tudott anyanyelvén?
Tán édesanyám abbéli félelme, hogy nem tudunk majd érvényesülni, nagyobb volt, mint anyanyelvéhez való ragaszkodása? Vagy az munkált benne, amit a háború után megélt? Hogy megszűntek a magyar iskolák, és minden faluban csak szlovák iskolába lehetett járni? Azok az évek beleégtek a tudatába, sokszor mesélt a magyar gyerekek kínlódásáról, a gyerekek szlovák nyelv iránt érzett utálatáról. Tán ezt szerette volna elkerülni?
Iskolaköteles testvéreim nem akartak iskolába járni, amikor kiderült, hogy átíratták őket a „szlovákba”. Ezért egy hét után visszaíratták őket „magyarba”. Én akkor jártam az első osztályt, maradtam a szlovák osztályban. Amíg a faluban jártam iskolába, jól éreztem magam. A szünetekben mindenki magyarul beszélt, mert mindenki magyar volt. A tanító néni ugyan nem akart magyarul megszólalni, de tudott, és úgy irányította a tanulást, hogy megértsük, amit kell. „Rám ragadt” a nyelv. A felső tagozaton már nehezebben ment minden, de szorgalommal, rengeteg tanulással kitűnő tanuló maradtam.
Irigykedve figyeltem a testvéreimet, nekik nem kellett történelemből az összekötő szöveget is megtanulni, csak az új fogalmakat. Nem kellett egész mondatokat bemagolni földrajzból, fizikából. Otthoni beszélgetéseinkből, játékainkból megtanultam a történelem fontosabb tételeit, megtanultam a magyar költők, írók neveit, műveikből, verseikből idézni is tudtam.
Kettős életet éltem. Az iskolában a csendes visszahúzódó, szorgalmas, szorongó lány, otthon az élénk, vezetésre törő testvér. Így jártam ki a gimnáziumot, és végeztem el a pedagógia szakot a Komenský Egyetemen.
Matematika–testnevelés szakos tanár lett belőlem, aki a szlovák iskolában okította a magyar gyerekeket. Mennyiszer láttam magamat a szorongó magyar gyerekekben! Ahol tudtam, segítettem nekik, főleg az osztályomba járóknak. Ha másban nem is sikerült, kiálltam mellettük. Védelmeztem arra való jogukat, hogy a szünetekben használhassák anyanyelvüket.
A saját gyerekeimet természetesen magyar iskolába írattam. Örömmel figyeltem nyiladozó értelmüket, bővülő szókincsüket, iskolaszeretetüket.
Aztán a kollégák miatt is elegem lett a háttérbe szorítottságból, a számomra idegen nyelv adta tanítási korlátokból. Egy teljesen más típusú iskolába sodort az élet. Beteg, mozgásszervi gondokkal küszködő gyerekeket tanítottam. Először szlovákul. De egyre több magyar gyerek kezdte látogatni az intézeti iskolát és én magyarul szólhattam hozzájuk. És csodát éreztem! Visszajöttek a nyelvemre édesanyámtól, nagymamámtól hallott dicsérő, buzdító szavak, s ezek mellett a nevelést segítő elmarasztaló szavak is. Természetes lett számomra az őszinte kommunikáció. Természetes lett számomra a tanítás lényege. A példamutatás, a kiállás, az otthonról hozott értékek átadásának útja és módja. A sok alapérték mellett, amelyekre most nem térek ki, a népszeretet, a magyarságtudat, a magyar haza szeretetének kimutatása, a magyar himnusz éneklésének hazafias ereje, mind belekerülhettek a tevékenységembe. A munkámat nem csak kötelességként éltem meg. Hittel, szorgalommal, önzetlenséggel kivívtam a tiszteletet.
A pályám felénél végre magyar tannyelvű iskolába kerültem. Itt felhasználhattam az édesanyámtól tanult sok szép éneket, népdalt. Énekkört vezettem, így szerettettem meg a gyerekekkel az éneklést, és irányítottam a zenehallgatásukat. A zenén keresztül a gyerekekben kialakult a magyar közösséghez való tartozás tudata, egymás elfogadásának élménye.
Itt idézem Gyulai István Örökségünk című szerzeményének egyik gondolatát: „Én magyarul érzek, magyarul álmodom”. Ez a mondat számomra találóan határozza meg az ember nemzeti hovatartozását. Én tudom, milyen az, amikor az álmok is idegen nyelven furakodnak az ember elméjébe!
De megállítottam ezt a folyamatot! Ahhoz a kultúrához, hithez, érzésekhez kötődöm, amiben felnőttem, amit édesanyám hagyott rám. Nekem ebben van a lángom, több kincsem nincs nekem.
Átéléssel, őszinte hittel, odaadással tanítottam gyermekeimet, unokáimat, diákjaimat:
„Megtanulom, megőrzöm
Tanítom, továbbadom
A szüleim nyelvét a gyerekeim hangján
Elkopni nem hagyom.”
Ezt bízták rám a századok!
(Neszméri Tünde)
