Azt tartja a mondás, hogy a tereket nem szabad üresen hagyni, és emlékjeleket emelve, emlékhelyekké kell változtatni azokat, mert amelyik teret nem mi foglaljuk el, azt majd mások teszik meg helyettünk, és nem biztos, hogy ugyanazzal a szándékkal, elhatározással, mint ahogyan azt mi szeretnénk.
A Nagykürtösi járás egyik kis regionális központjának, a hegyek alja ,„fővárosa”, Kőkeszi lakosságának valószínűleg ez volt a célja akkor, amikor elhatározták, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére egy méltó, új emlékhelyet alakítanak ki a falu képletes központjában, a kultúrház előtti parkban, ahol immár két évtizede rendezik meg rendszeresen a hagyományos Palóc Ételek Fesztiválját is. A hely nemcsak szépen és ízlésesen kialakított pihenőhely, kis szökőkúttal, kerekes kúttal, padokkal, szabadtéri színpaddal, hanem mostantól emlékhely is, a márciusi ifjak tiszteletére.
A templomkertben meglévő egyszerű, immár 28 évvel ezelőtt felállított emlékoszlopot megviselte az idő, és néha már az erősebb szél is meg-megbillegteti. Kézenfekvő volt az ötlet a helyi polgármester, Pixiádesz László részéről, hogy egy nagyobb térben egy új emlékhelyet kellene kialakítani, ahol minden évben méltó módon emlékezhetnek majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulójára.
Az ötletet tettek követték, és tavaly, a Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett BGA pályázaton sikeresen nyert el a község egymillió forintnak megfelelő eurót az emlékhely kialakítására.
Az emlékoszlop elkészítését a szomszéd település, Ipolynyék mostanában egyre többet alkotó fafaragójára, Hrubík Bélára bízták, aki sajátos szimbolikával, méltó módon jelenített meg a terebélyes tölgyfaoszlopon a szabadságharcra utaló motívumokat, és megálmodott jelképrendszert.
Az emlékoszlop elülső részén egy önmagából kinövő életfa jelképe utal a magyar nép örökös, a tiszta lelkéből fakadó szabadságvágyára, mely fölött a félbe tört kard, az ágyúkerék csonkja, és az elesett hősökért világító, pislákoló gyertya utal a szabadságharc kezdetére, és annak szomorú, de mégis dicsőséges végére. A klasszikus székely kis és nagy keresztek, és a sajátos kivitelezésű palóc tulipán körbeöleli az emlékoszlopot, keretbe foglalja a forradalom szimbólumait, amely fölött a napforgó az idő múlását jelképezi, és egyben őrködik is.
Az emlékoszlop tetején, a fafaragó elmondása szerint egy nagyon régi, több mint százéves palóc, virágsziromból kinövő, kokárdát idéző jelkép látható, melynek három szálon futó trikolórját két oldalról kis lehajtott fejű tulipánok vigyázzák. Olyanok, amilyenekkel a palóc édesanyák az otthonaikat, a mindig tiszta és takaros portáikat öltöztették fel, minden tavasszal.
A motívumot egy nagyon régi, romos házban talált faragott bútorról mentette át a művész, és tette most már közkinccsé.
Az emlékoszlop hátulján két egymást keresztező kivont kard látható az oszlop csúcsán, majd lejjebb, a szabadságharc egyik kiemelkedő alakjának, Kossuth Lajosnak egy idézete olvasható : „Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni, ha kell, mindig újra kezdeni”.
Az emlékhely ünnepélyes felavatására március 17-én, vasárnap délelőtt, a szentmise után került sor, a helyi önkormányzat és a Csemadok helyi szervezete rendezésében. Az ünnepi megemlékezést a mintegy félszáz jelenlévő érdeklődő előtt a helyi énekkar nyitotta meg, Kossuth-nóták éneklésével, majd ezt szavalat és furulyaszóval kísért nóták követték, ifjú forradalmárok előadásában.
Az emlékoszlopot a község polgármestere, Pixiádesz László, és az alkotó, Hrubík Béla leplezték le, majd Parák József püspöki helynök szentelte fel.
Az ünnepi beszédet Doncs Bojtos Katalin, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányának elnökségi tagja mondott, melyben kiemelte, hogy vigyázni kell az ünnepeinkre, mert ezek mutatják meg számunkra a szülőföldhöz való ragaszkodásunkat, és jelzik, hogy mi itt itthon vagyunk.
A rendezvényen egy igazi ereklyét, egy 1938-ból való magyar zászlót is megtekinthettek a jelenlévők. Ezzel az zászlóval fogadták annak idején a kőkeszi polgárok, a II. bécsi döntés után a Felvidékre, így a Kőkeszire is bevonuló magyar csapatokat. A zászlót Szalay Ferenc őrizte meg a jelen számára, akinek az édesapja az egykori, Esterházy János vezette Magyar Nemzeti Párt helyi szervezetének elnöke volt.
Örömmel tölthet el bennünket a tudat, hogy ebben a kis, palócok által lakott régióban sem szűnt meg az igény az egykori történelmi eseményekre való megemlékezésekre, emlékhelyek emelésére, és szinte már valamennyi magyarok által lakott faluban van 1848-as emlékhely, s ahol nincs, biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan létesül. Ez is jelzi az ott élők ragaszkodását a szülőföldhöz, a történelemhez, az anyanyelvhez és a kultúrához. Maradjon is így, hiszen ebben a globalizálódó világban ezek azok a biztos pontok, helyek, melyekhez mindig vissza lehet térni, és amelyeknél nemcsak emlékezni, de tervezni is lehet, jövőt, nemzetet, hazát.
