„A második világháború kimenetelét a Nyugat reálpolitikai döntése határozta meg: mivel a két gonosz erő, a náci és a szovjet totalitarizmus egyszerre nem tűnt legyőzhetőnek, az egyikkel szövetséget kellett kötni a másik legyőzésére. Így esett, hogy Sztálin a győztes hatalmak között fejezhette be a háborút, és így tudta megszerezni Kelet-Németországot, illetve az attól keletre fekvő, a Vörös Hadsereg által „felszabadított” európai területeket.
De a Nyugatnak nem csak ez az eredendő bűn írható a számlájára.
Nyilvánvaló, hogy a gyarmatosításnak nevezett folyamat eredményeképpen is súlyos morális deficittel kellett számolnia a felszabadítási mozgalmak megerősödésével. Így nem csoda, ha Európa 1945 után, elfeledkezve a szovjet birodalom által megszállt európai népekről, saját magával volt elfoglalva.
Az európai kereszténydemokrata politikai elit Adenauertől Schumanon át De Gasperiig Nyugat-Európa pacifikálását tartotta feladatának, az Európai Unió elődjét éppen ezzel a szándékkal hozták létre. Számukra keresztény identitásuk valamifajta politikán felüli politikát diktált, vagyis olyan stratégiát, amely képes az éles politikai ellenállásokat pacifikálni, és megfelelő választ ad a háború utáni balratolódás kihívására is. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a kereszténység mint politikai ideológia ne legyen megosztó, vagyis a vallásos tanításhoz igazodó politika ne legyen erős értelemben keresztény. (…)
Így, miközben a katolikus társadalmi tanítás elvileg az igazságosság érvényesülése érdekében aktív szerepvállalásra buzdította a híveket, a kereszténység egyre inkább kiszorult a politikai diskurzusból, a nyugaton mind szélesebb körben érvényesülő szekularizáció semleges állama egyáltalán nem kedvezett a világnézeti alapon folytatott politizálásnak.
A politika ideológiai fellazítása párhuzamosan haladt a vallástól való elfordulás általánosan érvényesülő társadalmi folyamatával.
Eközben a vasfüggönytől keletre is kiszorult a vallás a politikai diskurzusból. A magát a dialektikus materializmus és a tudományos szocializmus elméletével legitimálni kívánó baloldali totalitarizmus erőszakos eszközökkel is üldözte a vallást. (…)
Ám az igyekezet kontraproduktívnak bizonyult: a keresztény hit csendes megőrzése a hatalmi ellenállással szembeni passzív rezisztencia egyik legszélesebb körben alkalmazott eszköze lett, a társadalom politikai elégedetlenségét az egyházak iránti lojalitásával kívánta kifejezni. Ezért aztán a nyugaton olyan sikeresnek bizonyult szekularizáció a rendszerváltás idején ijedten szembesült a szovjet birodalomban reneszánszát élő politikai alapú vallásossággal.
Ebbe az irányba hatott II. János Pál fellépése és aktivitása is: a kifejezetten erős személyes karizmával rendelkező főpap széles körű, időnként még a vallásilag semleges tömegek körében is érvényesülő politikai befolyást gyakorolt. (…)
A rendszerváltás eredményeként aztán először a két Németország, majd a két Európa is formálisan egyesült. Ám a „két Európa” tézis által jelölt szétfejlődés nyomai nem tűntek el teljesen, a kontinens két, alapvetően eltérő politikai kultúrára szakadt szét, még mielőtt a migránsválság kihívása elérte volna. (…)
Mindez olyan helyzetben okozott európai megosztottságot, amikor a Nyugat sok tekintetben átgondolatlan és felelőtlen Közel-Kelet-politikája következtében is új globális folyamatok bontakoztak ki, amelyek a kontinentális migráció lehetőségét teremtették meg. Európa ebben a helyzetben a rá jellemző „antipolitikát” választotta. Nem vonta le a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás biztonságpolitikai következtetéseit sem, a migrációval kapcsolatos kommunikációjában továbbra is humanitárius segítségnyújtást emlegetett, miközben szakértők szerint valószínűleg munkaerőhiányát kívánta orvosolni a beáramlás bátorításával. Mindeközben az EU Németország vezetésével Törökországgal egyezkedik a menekültáradat megfékezése céljából. A schengeni határok közös európai biztosításának hiányát saját bőrükön érzékelő kelet-európaiak erőteljes – időnként már regionálisan egyeztetett – fellépésre szánták el magukat saját országhatáraik védelmében.
Az itteni politikai elit az identitáspolitika igényével lépett fel, amiért a nyugat-európaiak a politikai korrektség jegyében támadják őket.
Európa tehát ismét, mint már annyiszor története során, megosztott. E megosztottságot a „két Európa” tézis magyarázza: míg a keleti blokk országaiban mindmáig erőteljesebben érvényesül – legalább a politikai kommunikáció szintjén – a politikai kereszténység, Európa nyugati fertályán a kereszténység politikai nyelvhasználata továbbra is anatéma. (…)
Más kérdés, hogy amikor a Fidesz magát keresztény, konzervatív és polgári értékrend alapján álló erőként határozza meg, akkor maga kínálja fel azt a külsődleges mércét, amellyel döntéseit mérnünk kell: a tízparancsolatot. (…)
De ne legyünk képmutatók: a politikai hatalomtól nem várhatunk többet, mint magunktól, egyes egyénektől: a keresztény ember nem szent, csak tisztában van saját hibáival, bűneivel, és mindent meg kell tennie ezek orvoslása érdekében. A folyamatos önkritika és önkorrekció a feladata a Fidesz politikai elitjének is, ha hitelességét szeretné megőrizni vagy visszaszerezni a következő választásokig.”
Horkay Hörcher Ferenc: Kereszténység és politika (Forrás: mno.hu)
